[SZÜNETEL] 𝐍𝐞𝐤𝐞𝐝 𝐤𝐞𝐥𝐥𝐞𝐭𝐭 𝐥𝐞𝐧𝐧𝐞𝐝

04. fejezet - Meeting

- Te mindent le szoktál írni? - érdeklődött a laptopom felé bökve mutatóujjával. Válaszként csak bólintottam, mire ismét mosolyra húzta a száját: - Lehetek pofátlan és elkérhetném tőled az előadás végén a jegyzetet? Ma reggel értem haza a munkából és hulla fáradt vagyok. Esélytelen, hogy tudjak figyelni. Fizetek is érte!

Nem szóltam semmit, csak Kyunggal egymásra néztünk, aki megvonta a vállát. Igazából, hittem a csajnak. Nem éppen úgy nézett ki, mint aki aludt is akár egy órát.

- Nem szükséges, szívesen odaadom! - feleltem mosolyogva. A lány nagyon megörült, majd megszorongatta a vállam.

- Köszönöm! Ígérem, meghálálom! - felelte, majd mindketten visszatértünk a saját dolgunkhoz.

Valójában tényleg nem bántam, hogy meg kell osztanom a saját jegyzeteimet valaki mással. Nem sajnáltam egyáltalán senkitől, elvégre én magam is kértem és kaptam már jegyzeteket. Persze, csak olyannak, akiről tudtam - vagy legalább elhittem -, hogy ő is biztosan kisegítene, ha ilyesmire lenne szükségem. Jó esetben így működik az egyetem a hallgatók között. Ő pedig ilyen lánynak tűnt, szóval ja, miért ne? Amúgy is, épp ideje lenne már barátokat szereznem. Na meg, Kyungnak is.

- Oh, egyébként Jisun a nevem! - suttogta a csajszi nem sokkal azután a fülembe, ahogy visszafordultam. Mivel az óra ekkor már megkezdődött, mi pedig olyan távolságra ültünk a tanártól, hogy pont látott volna, ha hátra fordulok. Úgyhogy diszkréten oldottam meg.

- Hyun-Jae - csúsztam kissé hátrébb az ülésemen, majd visszasuttogtam.

Amint visszaültem az eredeti pozíciómba, szorgosan gépelni kezdtem az órán.

Körülbelül másfél óra telhetett el az előadásból már, azonban akármennyire is imádtam ezt tárgyat, azért kissé bepánikoltam, hogy szétunom magam tekintve, hogy körülbelül ugyanennyi volt még hátra a végéig. Nem sokkal egy óra elteltével feladtam a gépelést, így szimplán elkezdtem lefotózni, illetve felvenni a fontosabb részeket. Majd később lejegyzetelem.

Kyung mellettem félig aludt, néha felpillantott, majd visszaaludt. Én eközben a hajában turkáltam, a tekintetemet pedig a tanárra szegeztem. Azonban, a figyelmemet egyből elterelte a telefonom vibrálása, amire Kyung-Soo is felemelte a fejét. Gyorsan rápillantottam a kijelzőre: Yujin. Nem törődve az üzenettel, lezártam a telefonom egy nagyot sóhajtva és visszatettem a padra.

- Nem írsz vissza neki? - pislogott fel rám Kyung a padon feküdve.

- Kellene? - vontam meg a vállam. Felnőtt ember vagyok, el tudom dönteni, kivel szeretnék beszélni. Yujin pedig mostanában nem éppen ezek közé az emberek közé tartozott. - Még a végén elkotyog valamit a szüleimnek. Már csak az hiányozna!

- Még mindig nem álltok szóba egymással? - kuncogott Kyung, mire megráztam a fejem.

Nos, igen ez a helyzet. Mióta tavaly megtudták, hogy milyen pályán szeretnék tovább menni, az életem mintha egy száznyolcvan fokos fordulatot vett volna. Mindennapossá váltak a veszekedések, az engem való piszkálás, illetve meg akarták mondani, mit csináljak, mit tanuljak az egyetemen. Persze, értem én, hogy jót akartak, de ha már adatik egy ilyen lehetőség, hogy választhatok, akkor miért ne használnám ki? Ez viszont nem tetszett a szüleimnek. Ők orvosnak, vagy mérnöknek szántak, ehelyett itt ülök és pszichológiát tanulok Kyunggal.

Egyszóval, a középiskolai utolsó félévem katasztrófa volt. Anyám azóta nem hajlandó szóba állni velem. Többek között ezért költöztem el otthonról. Apa viszont egészen más eset: ő belátta, hogy nem az ő dolguk dönteni az életem felett. Ő az, aki - ha nem is állandóan, de sűrűbben, mint anyám - érdeklődik felőlem; még azt is felajánlotta, hogy vesz nekem egy lakást. De tudjátok mit? Szeretek abban a kis egérlyukban lakni, és mióta dolgozom az egyetem mellett, megtanultam értékelni.