08. fejezet - Why must I be here?

60 3 0
                                    

『𝐇𝐘𝐔𝐍-𝐉𝐀𝐄』

Tudjátok, vannak azok a bizonyos szituációk mindenki életében, amin nemhogy túlesne, hanem egyenesen kihagyná. Nos, nekem ez a családi összejövetel pontosan ilyen volt. Az egyetlen dolog, ami a szemem előtt lebegett, az a nővérem boldogsága. Nem szerettem volna, ha ezt az estét nélkülem éli meg. Plusz, legalább képviselhettem a bátyámat is egy ízben, hiszen továbbra sem hallottunk felőle.

Azt gondoltam, hogy a szokásos dugó majd lelassít minket és talán kevesebbet kell ott lennem majd a partin, de Jungkook úgy ismerte Szöult, mint a tenyerét, így mindenféle mellékutcákon keresztül végül eljutottunk a házunkig.

- Wow, Jae-yah! Nem is mondtad, hogy egy palotában élsz - kuncogott a hátsó ülésen Jisun, a visszapillantóból pedig láttam, ahogy Kyung finoman oldalba böki a lányt. Szemem sarkából Jungkookra néztem, aki szintén látta ezt a tükörből és halványan elmosolyodott.

Jungkook leparkolt és leállította az autót. Őszintén szólva nem éreztem magamat mentálisan késznek, de már nem sok értelme lett volna hazamenni főleg, hogy ennyire ki lettem maszkírozva. Kyung és Jungkook is kipattantak az autóból és kisegítettek minket.

Jisunék előre haladtak, míg én továbbra is a kocsi takarásában álltam Jungkookkal és mély levegőket vettem. Valamiért mindig pánikrohamom volt, ha megláttam ezt a házat. Pedig születésem óta itt éltem.

- Minden rendben, Jae? - guggolt le előttem Jungkook, míg én a térdeimen támaszkodtam. Bárcsak igennel tudnék válaszolni, Jungkook! Kezeimet lehámozta lábaimról, majd erősen megszorította azokat, ahogy felállt és fölém tornyosult. - Nézd, nem kell bemennünk, ha nem szeretnéd! - duruzsolta halkan, hogy csak én halljam, majd belecsókolt hajamba, ettől pedig a hideg végigfutott végig a hátamon. Pozitív értelemben.

- Nem! Akarom!- tiltakoztam. Nem akartam, hogy azt lássa, mennyire gyenge vagyok, ha a családommal kell szembenéznem. Mindig is azt akartam, hogy az emberek egy erős nőt lássanak bennem, nem egy gyáva kislányt. Ez alól pedig Jungkook sem volt kivétel. - Tényleg.

- Biztos?- kérdezte Jungkook, aggódva fürkészve arcomat.

- Mhm - bólogattam, majd ránéztem és elmosolyodtam. Nem tudom mi üthetett belém abban a pillanatban, de szavakkal leírhatatlan, mennyire nem úgy néztem rá, ahogy kellett volna.

Jungkook látván mosolyomat, szintén vigyorogni kezdett, majd megvárta, míg átkaroltam karját és így indultunk meg a partira.

Hazudnék, ha azt mondanám, nem voltak irigységtől és méregtől felfújt fejek. Azt is tudtam, hogy aki a szemembe addig kedvesen szólt, az a hátam mögött legszívesebben kést döfött volna belém. De valamiért a tény, hogy Jungkook olyan magabiztosan kísért bármerre is mentünk, engem is önbizalommal töltött el.

Sosem tudom neki ezt eléggé megköszönni.

『𝐉𝐔𝐍𝐆𝐊𝐎𝐎𝐊』

Évek óta most láttam először Jae-t, ahogy a körmét rágja, s titokban, mikor senki nem látja, vállait simogató, szőkésbarna tincseibe túrva lépeget mellettem, mert próbálja leplezni, mennyire kellemetlenül is érzi magát. Sosem láttam még ennyire kifordulva önmagából, de valahogy a maga módján elképesztően vonzóvá tette.

[SZÜNETEL] 𝐍𝐞𝐤𝐞𝐝 𝐤𝐞𝐥𝐥𝐞𝐭𝐭 𝐥𝐞𝐧𝐧𝐞𝐝 Where stories live. Discover now