Az Ifjabbik Tapmancs - Book 3: Az Azkabani Fogoly(Harry Potter Fanfiction)

Menedék

Aznap éjjel senki sem aludt a Griffendél toronyban.
Éberen virrasztott mindenki a klubhelységben, várva a fejleményekre.
Kivéve engem.
Minden gyorsan történt, mintha kivűlállóként rohannék egy vonat mellett, aminek az ablakán át nézem az eseményeket.
Szó szerint rohantam, ugyanis nem bírtam tovább elviselni a szempárokat, amik mind úgy néztek rám, mintha én lettem volna az, aki személyesen nyomja Sirius Black kezébe a jelszavas papírt.
És ez teljesen összetört.
Hogy elég volt egy pillanat ahhoz, hogy a saját háztársaim megvessenek, hogy minden tekintély, amiért megküzdöttem az első félévbe, egy darab pillanatba kerüljön.
Összehulljon. Mint a kártyavár, és a joker lapja marad csak meg, ami apám megvető arcával mered rám.
Minden sarokban ő állt, az ő hangja viszhangzott, minden sötét árny ő volt.
Utánam rohant a lépcsőn, ott tükrőzödött minden megvető arcba ami rám meredt, és minden deszka nyikordulása amire ráléptem, olyan volt, mintha ő üldözne engem.
Egyszerűen nem bírtam. Az őrület határára sodort, hogy bármit teszek, minél messzebb próbálok futni apámtól, mindig egyre közelebb leszek hozzá.
Amióta megszökött Azkabanból, sosincs egy perc nyugtom se. Megmérgezi a szép pillanatokat is, és lassan nem marad semmi, csak a szorongás amit okoz nekem azzal, hogy mindig egyre közelebb férkőzik hozzám.
És azt mondom, hogy egy ilyen teherrel még csak-csak elbírok. Hisz kétszer küzdöttem meg Voldemorttal életem eddigi során, mindkétszer majdnem meghaltam a barátaimmal együtt. De itt vagyok. Semmilyen Baziliszkusz marás vagy ütés, vágás esetleg átok fájdalma nem ér fel azzal, minthogy kivessenek maguk közül.
Hogy minden, amiért ebben az évben küzdöttem, véresen, fáradtan, az életemet kockáztatva, az semmivé legyen.
Hogy minden tettem ellenére egy ugyanolyan Voldemort-csatlósnak nézzenek, mint apám. Hogy bármit teszek, sose lehetek más, mint Sirius Black lánya. Nyerhetek akármennyi meccset a Griffendélnek, megmenthetek akármennyi griffendélest, szembe szállhatok a vörös oroszlánok nevében Voldemorttal amennyiszer akarok, ha ennyi elég ahhoz, hogy azonnal mindenki újra az ellenséget lássa bennem.
Valami összetört bennem. Éreztem, hogy a hasadék, amit napról napra mélyebbre szakított bennem a sok mutogató ujj és ellenséges pillantás, most menthetetlenül elmélyült.
Fizikai fájdalom volt, ahogy hirtelen a nyakamba szakadt a fáradtság. Nem az a fajta, amit az ember akkor érez, ha nem alszik eleget, vagy túl van egy megerőltető kviddics edzésen.
Ez a lelki fáradtság volt.
A lemondó, sajgó, beletörődő érzés, hogy sose lehetek teljesen griffendéles, sose lehetek elég jó ember, mert Sirius lánya vagyok. Arra születettem, hogy megvessenek, hogy utáljanak, hogy egy nap majd az apám mellett legyen a képem az újságban, hogy lássák, én is annyira vittem mint ő.
Elvből nem lehetek az aki lenni szeretnék. Kötelez a hír, a vér... kötelez Sirius Black tette, és kötelet az, hogy az én apám a felelős James és Lily Potter haláláért. A sors utál engem.
Szemrehányásnak szánja, hogy griffendéles lettem, hogy Voldemort ellen harcolok, és hogy annak vagyok a legjobb barátja, akinek a családja az enyém miatt nem létezhet. Minden amit teszek, felesleges és csak magamnak ártok vele. Nem seperhetem a szőnyeg alá koszt. Sose válhat belőlem a hős Harry oldalán.
Soha. Vezekelnem kell apám bűneiért.
Miközben rohantam, minden homályos iszapként kavargott körülöttem, mert alig láttam a könnyiemtől. Folyamatosan csorogtak az arcomon, és csak egyre több lett, ahogy egyre több mindenre jöttem rá, pusztán azért, mert Sirius bejutott a kastélyba, és minden eddigi tettem és Neville vallomása ellenére engem gyanúsítanak vele.
Nincs itt a helyem.
Egy szálka vagyok.
Felesleg.
A Mardekárba a helyem. Vagy már kapásból egy bérelt cellában az Azkabanba.
Nem megy.
A mellkasomra nyomás helyezkedett, és olyan eszelősen lélegeztem, hogy az egész folyosón hallani lehetett.
Könnyezve, szipogva és zihálva rohantam végig a szobák mentén, majd a vállamat a saját ajtómnak vetettem, és úgy rontottam be rajta.
Belemarkoltam a karomba, hogy tompítsam a fájdalmat amit az ajtó okozott, és egyben még nagyobb fájdalmat okozzak a lehorzsolt rész markolásával, hátha az feledteti velem azt a mélyebb, égetőbb érzést, ami tombolt bennem.
A hátamat a falnak csaptam, és meg se rezdültem a hangos csattanásra, amit a bevágott ajtó hallatott.
Lecsúsztam a lambéria mentén, és a padlóra ültem.
Fájt. Égetett.
Én égettem.
Nem vagyok idevaló.
Black vagyok.
Sose lehetek más.
Egyedül vagyok.
Egyedül. Ez a szó úgy vágott fejbe, mint egy óriási pofon, és a zár csapódására nem, de magára erre az érzésre összerándultam.
Egyedül. Ugyan itt vannak Harryék. Az ikrek. Ginny. Hermione. Ron. De mit ér?
Ezért legszívesebben a falba vertem volna a fejem, hogy hogy gondolhatok ilyesmit. Hisz ők mindig rendületlenül álltak mellettem. Sose hagytak magamra. Akkor sem, ha az egész iskola ellenem fordult.
Az ajkamba haraptam. A vasas íz eszembe jutatta, miért érzek mégis úgy, ahogy.
Azért, mert őket szeretik. Főleg Harryt. A varázslóbirodalom üdvöse, az egyetlen, aki valljuk be, hogy kikupálva és felnőttként képes lesz szembeszállni Voldemorttal. Hisz senki más nem élte túl a gyilkos átkot rajta kívűl. Aztán a fogadott testvéreim? Hogyne szeretnék őket. A Weasleyek itt mindig iskolaelsők, kviddicsbajnokok és híres bajkeverők voltak, vérbeli griffendélesek.
Hermione? Ha nem lenne, fele annyi pontunk se lenne a tanároknál, mint most.
Őket szeretik. Akkor se tudják nem szeretni, ha mellém állnak.
De én? Sirius Black lánya vagyok.
Nem is kell mást felsorolnom.
Ha vannak is, akik mellettem állnak, elvben szét vagyok választva tőlük. Ha együtt vagyunk, és mellettem vannak, akkor se engem szeretnek, hanem őket, engem meg eltűrnek.
Hiába veszem körbe magam ilyen barátokkal, ha a belőlük alkotott pajzson képes átszivárogni az elítélés, híresztelés és gyűlölködés.
Semmit se tehetek.
Nem menekülhetek az elől aki vagyok.
Nem tudok szabadulni ebből a testből.
És elfáradtam abban, hogy mindig magam elől rohanok, és semmit se érek vele.
A falnak döntöttem a fejem, olyan erősen, hogy recsegett alatta a lambéria deszkája.
Hangosan beszívtam a levegőt.
Sírni se maradt erőm, szánalmasan, halkan hüppögtem, miközben a pulóveremet teljesen eláztatták a könnyek.
A hajamba fúrtam az ujjaim, és belemarkoltam, úgy, hogy húzodjon egy kicsit. Hátha az égető érzés feledteti velem azt a vihart, ami a szívemet tépázza.
Elviselhetetlen volt a nyakamba telepedő magány, a mellkasomba harapó szégyen. Még mindig magamon éreztem a tekinteteket.
Mintha mindenki követett volna. De nem csak a griffendélesek. Az összes roxfortos. Egész Anglia. A világ.
Mindenki engem néz, de nem látnak.
Csak a nevet, ami felettem lebeg. Engem nem.
Hogy mennyire fáj, hogy mennyire kimerít...
Hangosan felszipogtam, és próbáltam levegőhöz jutni. A könnyeim a számba, a pulóverembe és a mellkasomra folytak, miközben úgy szedtem a levegőt, mintha utoljára tehetném.
Utáltam ezt az állapotot. Tavaly is. Most is. A tehetetlen helyzet, amikor semmit se tudok tenni, azon kívűl, hogy nézem a felettem összecsapó hullámokat.
Ugyanaz az érzés fogott el, mikor néztem, ahogy sorra kővé dermednek a diákok, a barátaim és semmit se tehetek.
Csak most én dermedtem kővé.
Egy szobor lettem, a szégyen szobra amit mindenki megköpdös, kinevet, undorodik rajta.
A falnak csaptam a hátam, és az ajkamba haraptam, mert kezdett idegesíteni a saját tehetetlen zokogásom.
Túlreagálom. Vagy nem. Talán igen.
De mit csináljak? Apám bejutott a kastélyba. Talán még mindig itt van.
Felnyögtem. Sirius.
Alig öt perce Ron még velem szemben állva óbégatott, hogy Sirius rátámadt egy késsel.
Azóta ha rohan is, és nem lassítja le az, hogy rejtőzködnie kell a tanárok és dementorok elől, ha nem áll meg egy pillanatra sem, még akkor is javában a kastélyban van. Egy fedél alatt velem.
A szám elé kaptam a kezem, és a padlóba vájtam a körmöm.
Sirius Black itt van. És ha nem zavarja meg Ron, talán... talán...
Ki sem akartam mondani. Remegett a kezem, és éreztem hogy a pániktól menten elrókázom magam. Ha Ron nem ébred fel, lehet hogy nem is élne...
Ahogy ez a gondolat megfogalmazódott bennem, még jobban sírni kezdtem. A könnyek hullottak mindenfelé, az arcomat nedvesség vette körül, fojtogató nedvesség.
Egyszerűen nem tudtam feldolgozni, hogy egy hajszál választott el attól, hogy elérjen hozzám. Vagy rosszabb, végezzen Ronnal...
- Nem - ráztam a fejem, és a térdemre támaszkodva nagy nehezen felálltam, és idegbetegen járkálni kezdtem.
Mintha pár körrel a szoba közepén lerázhatnám a lidérceket amik a nyomomban vannak.
Minden sötét szobasarok kétszer olyan ijesztő volt, minden nesz kétszer olyan hangos.
Csak mászkáltam fel-alá, a körmömet rágva, néha halkabban néha erősebben sírva, miközben néha megálltam, és magamra förmedtem, hogy hagyjam abba.
Tényleg nem vagyok normális.
Teljesen megőrülök, mire ennek a tanévnek vége lesz. Ez egyre rosszabb.
De mit tehettem volna?
Ha a ma este nincs egy kis fikarcnyi szerencsénk, Ron már nem is élne és...
Megráztam a fejem, majd a tenyerembe temettem. Felnéztem, járkáltam egy sort.
Az ágyamra huppantam, de azzal lendülettel vissza is ugrottam állóhelyzetbe, és tettem még egy kört.
Megálltam, és úgy figyeltem az ajtót, mint egy prédaállat. Hogy mikor nyit be rajta Sirius úgy, ahogy az álmomban is.
Elképzeltem, ahogy a késsel hadonászva benyit.
Megrezdültem, nagyot nyeltem, és elhátráltam az ajtótól. Túlságosan éberek voltak az elképzeléseim egy ilyen élmény után.
Megint járkáltam egy kört.
Kibamultam az ablakon, és lenyaltam a vért a megharapott ajkamról.
A rengeteg fái sötét árnyékaiba olyan alakokat képzeltem, amik talán ott se voltak. Magas, cingár, kócos hajú alakokat.
A hajamba túrtam, és megint mászkáltam.
Átöleltem magam, reménykedve benne, hogy az a két esetlen kar megóv apámtól.
A könnyek megint patagzani kezdtek, ahogy belegondoltam, hogy bárcsak egy anya karjai lennének ott az enyém helyett.
De nincsenek. Soha nem is lesznek.
Felzokogtam, ugyanis az is eszembe jutott, hogy mivan, ha édesanyám is olyan békésen aludt, mint Ron. Csak épp nem kelt fel időben, mikor Sirius felé állt a késsel a kezében.
Még mindig nem dolgoztam fel az előbb történteket, és a gyászt sem, ami azóta ott motoszkált bennem, mióta megtudtam, hogy anya már nem él.
Bár szerintem semmit se dolgoztam fel azóta, mióta a nyáron arra a hírre értem haza a tótól az Odúba, hogy apám megszökött Azkabanból.
Azóta folyamatosan csak gyűlik minden, és a mai eset volt a végső döfés.
Egyszerűen túl sok volt az, amivel meg kellett birkóznom. Más az, ha az ember Voldemorttal vagy egy óriási Baziliszkusszal néz szembe.
És más az, amikor a lelki gondokkal. Amik ellen nem véd semmi. Megesznek belülről. Szétmarnak. Sehova nem tudsz bújni azok elől, amiket a szíved legmélyén hordozol, amik gyökeret vertek benned. Visszacsinálhatatlanul.
Hisz hogyan legyek ugyanaz a Flower, ha senki se tart annak, annyira, hogy már én se tudom magamat? És cserébe a nyomomban jár az, akinek a legjobban kéne szeretnie, de elárult.
Végzett az édesanyámmal.
És végezni akar a legjobb barátaimmal. A családommal. Már senki sincs biztonságban.
Tényleg csak ártok mindenkinek.
Egy célpont vagyok mindenki hátán aki a közelemben van.
Sirius Blacknek. Csak ártok. Csak azt tudok ezzel a névvel.
El akar venni mindent, mert azok kellenek ahhoz, hogy az a Flower lehessek aki sose lehetek. Azt akarja, hogy én is egy magányos, elkorcsosult lélek legyek mint ő.
Hozzá akar formálni a nevemhez.
És én semmit se tehetek. Minden erőfeszítésem hiábavaló.
A sorsa elől senki nem futhat el.
A körmeim már a fejbőrömnél jártak, annyira mélyre túrtam a hajamba. Húzódott, fájt, de nem annyira, mint a gondolat, hogy itt van velem egy épületben az az ember, aki arról tehet, hogy nekem sose lehet olyanom amire a legjobban vágyom. Rendes családom, barátaim és olyan életem, amibe nincs fekete mágia, öldöklés és árulás.
Sose lehet.
És bármit ami fontos, vagy szeretem, ami azzá tehetne akivé vágyom, azt elveszik tőlem. Idő kérdése az egész.
Hiába ígérgetnek fűt-fát a minisztériumban és rendelnek ide egy seregnyi dementort. Apám másodjára jut be a kastélyba. És ma este majdnem végzett Ronnal.
Nem vagyunk biztonságban. Messze nem.
Egy vicc az egész. És erről részben én tehetek. Holott minden sejtemmel azért törekedtem, hogy minél távolabb legyen tőlünk.
De semmit se érek vele, hisz mindig egy lépéssel előttem van.
Olyan vagyok mint egy elefánt a porcelánboltban. Minden mozdulatommal kihívom magam ellen a sorsot.
A sokk, hogy ma este... ma este ha Ron nem ébred fel időben... annyira rajtam volt a pánik, hogy nem tudtam semmit se tenni, csak megsemmisülten az ágyra roskadni. Végleg.
Nem álltam fel járkálni. A rettegés teljesen lebénított, és az egyetlen, ami tudott vándorolni a szoba közepén, az a tekintetem volt, amivel fantom Siriusokat kerestem mindenhol.
Remegtem. Megállíthatatlanul.
Folytak a könnyeim, és tényleg nem tudtam mit tehetnék még.
Sehol se vagyok biztonságban. És ami még rosszabb, amíg én itt vagyok, senki sincs. Bevonzom ide ezt a szörnyeteget.
A körmeimmel a combomba vájtam, és a számba haraptam megint. Bármit, ami eltereli a figyelmem a pókról ami beszőtte a szívem, és minden nyugalmat kifacsart belőle.
A halk hüppögésem egyenletes zajjá változott, és egyedül az töltötte be a szobát, néha hangosabban, amikor ismét felfogtam a helyzet súlyát, néha halkabban, amikor a tenyerembe temetett arccal próbáltam elfelejteni a sok döbbent arcot, amit kaptam.
Felhúztam a térdem, és belefúrtam az arcom.
Kezdett kimeríteni, hogy nem tudok lehiggadni. Muszáj kijózanodnom ebből a pánikból, mert ez senkin nem segít. Magamon se.
Belemorogtam a térdembe. Borzalmasan felidegesített ez a magatehetlen állapot, és hogy bármit teszek, képtelen vagyok másra gondolni azon a koszos arcon, hajon és gonosz vigyoron kívűl.
Percek teltek el, és én még mindig úgy szedtem a levegőt, mintha víz alól jönnék fel.
A remegésem épp hogy enyhült, de lehet csak én képzeltem ezt.
A nyomás. A nyomás a mellkasomon nem engedett. Mintha apám taposna rajta.
És rám nevet. Onnan fentről.
Mióta vagyok itt?
Vadóc mióta fekszik mellettem?
Mennyi az idő?
Nem tudtam, de már nem is érdekelt. Minden összemosódott, és egy hatalmas, színes árvíz lett, ami a meder aljára lökött, és meg akart fullasztani.
Az idő, a tér és minden. Összeolvadt és magába szippantott.
Aztán kiköpött egy olyan sötét űrbe, amilyen sötét apám tekintete is volt a címlapokon.
Az államat a térdemre tettem, és görcsösen bámultam az ajtóra.
Mint az álmomban.
Kinéztem, vajon vörös-e az ég, mint abban a rémálomban.
Az ajtóra. Vajon dörömböl-e apám a késsel a kezében. Hallom-e a nevetést ami anyámat és majdnem Ront kísérte a halálba.
Megtöröltem az arcom, de csak azért, hogy legyen hely az új könnyeknek.
A kezem még mindig remegett, ezért a combjaim köze szorítottam őket.
Tényleg nem tudtam mennyi ideje pityergek ott, mennyi ideje folytatom az ideges járkálást...
Meredtem magam elé, próbálva feldolgozni az este eseményeit. Hogy vehetett ilyen borzalmas fordulatot az egész.
Csak bámultam, néha szipogtam, a pulóverembe töröltem az arcom, és igyekeztem a szőnyeg mintázatára összpontosítani, hogy elkerüljem azt, hogy megint pánikolni kezdjek. Igazán leszokhatnék róla. Nem lehetek gyenge, most főleg nem.
Becsuktam a szemem, és összepréseltem a szám.
Ronnak szüksége van rám. Ha idevonzom apámat, az a legtöbb amit tehetek, hogy akkor pajzs legyek. Ha idevonzom, akkor vonzzam magamhoz, és ne Ronhoz. Ha a barátaimat akarja, ahhoz előbb túl kell verekednie magát rajtam.
Kinek akarok bizonyítani? Senkinek.
Mostantól nem a rivalda fényt kergetem azzal, hogy minél nagyobb jó tettekkel igyekszem elhitetni a nagyvilággal, hogy "nézzétek, itt van Flower, aki mindenkit megment az édesapjától, a csúnya, rossz Siriustól", hanem akkor ténylegesen teszek valamit.
Visszalépek az árnyékba, ahol apám ólálkodik. És lecsapok rá. Amint tehetem.
A pánik, a félelem és a bánat valami egészen mássá alakult bennem. Megkeményedett, alakot öltött.
Düh maradt belőle. Tömény düh.
Hogy képzeli? Hogy képzeli Sirius Black, hogy mindent elvesz, ami kedves nekem? Hogy van mersze, joga, pofája ahhoz, hogy miután tönkretette az életemet, hogy a mocskát kell hordanom életem végéig, még rátámad a barátaimra? Hát nem okozott elég fájdalmat?
Hova akar még eljutni?
A kezeim ökölbe szorultak.
Fújtatni kezdtem. A levegővételem lelassult, a zihálás helyett lassú fújások, mintha egy bika lennék.
A testem bizsergett. Forró volt. Vibrált. A harag nagy lánggal tud égni.
Amire az utálat csak olaj.
Szikrázó szemekkel bámultam a sötét szoba közepére.
A levegő is mintha nagyon meleg lett volna. Sőt, szinte izzott, mintha valahol valami láthatatlan tűzrakás lenne.
Füllesztő lett az egész helység, és éreztem, hogy kiver a víz.
Megint remegtem az idegességtől.
És akkor hirtelen megtörtént újra. A varázserőm túlhatalmasodott bennem.
Láttam, ahogy az asztalon a pergamenek, a tintatartó és a pennák, a földön a ruhák és könyvek, a polcokon a parfümök, tusfürdők és fogkefék megemelkednek.
Lassan kezdtek el lebegni, egyre magasabbra, akárcsak a vérnyomásom, ahogy nőtt.
A szobát betöltötte az elsöprő haragom, és most először nem ijedtem meg tőle. Amilyen forró volt a szobában, én olyan hidegfejjel tudtam mozgatni ezt a dühöt. Mintha egy láthatlan karom lett volna, ami hihetetlenül erős.
Sirius képe felégett előttem, és csak is a bosszúvágy maradt, az álomkép, ahogy ott állok, magasba emelt pálcával a férfi felett, aki tönkretett mindent. Aki végzett édesanyámmal.
Aztán vége lett.
Ugyanis a szoba ajtajának a zárja kattant.
A fémes hang azonnal kijózanított.
Ki vagyok én? Mit teszek? Csak nem... az előbb ugye nem... Nem lehet, hogy... hogy meg akarom... Utálom Siriust, de sose vetemednék arra, hogy meg akarjak ölni valakit...
Megborzongtam a képre, ami szertefoszlott előttem, de még mindig ott motoszkált a fejembe; ahogy apám élettelen teste felett állok, és James, Lily, Peter és Anya szellemével a fejem felett nézek rá, megvetően leengedem a pálcát, amiből a végzetes átok jött.
Én nem akarom! Nem, nem, nem! Ki lakik bennem rajtam kívűl? Mert hogy annak a Flowernek, aki lenni akarok, sose jutnának ilyen borzalmas, embertelen gondolatok az eszébe...
Az ajtó kinyílt, és a folyosóról beáradó fény a könnyes, döbbent arcomra vetült. Mintha egy tekintet lenne, ami csúnyán mered rám, amiért ilyesmiket gondoltam.
A döbbenet arcul csapott.
Tudom kinek jutna ilyen eszébe.
Sirius Blacknek. Ő a gyilkos.
Igaza van a világnak.
Nem lehetek más mint ő. Minél közelebb van hozzám, annál jobban kezdek hasonlítani rá...
Nem menekülhetek saját magam elől. Mikor tanulom már meg?
Kába arccal meredtem az alakra, aki belépett a szobába.
Hermione volt az.
Amint meglátta a könnyben úszó ábrázatom, a szája elé kapta a kezét, és odarohant hozzám.
- Flower!
A saját nevem idegennek hatott.
Én nem lehetek az a Flower, akit ilyen kedvesen kell megszólítani. Egy szörnyeteg lánya vagyok. Aki egyszer majd átveszi ezt a jelzőt tőle, ha így folytatja.
A lány hiába kapta el a karjaim, képtelen voltam ránézni.
- Minden rendben van! - mondta Hermione.
Majdnem felnevettem, de túl sok volt a keserűség, ami a torkomra ragadt a gondolataim miatt.
- Ugyan miért lenne? - kérdeztem rekedten. - Ront majdnem megölték, Hermione. Apám másodjára jut be a Roxfortba. Semmi sincs rendben, Hermione életveszélyben van az egész iskola! - a mondat végére annyira felhergeltem magam, hogy elkaptam a lány vállait és hisztérikusan magyaráztam az arcába.
- Sirius elment! Már nincs itt! Átkutatták a tanárok a kastélyt! Elment, Flower! Nincs semmi baj!
A csitítgatása semmit se ért. Úgy ráztam le magamról a vállaimat tartó kezeket, mintha egy bogarat sepernék le magamról.
- De nem érted? - túrtam a hajamba idegesen. - Hiába megy el! A múltkor is elment! De visszajön, látod! És egyre közelebb jön! És mi semmit se tehetünk!
- Dumbledore úgyse hagyná hogy...
- Dumbledore úgyse hagyná? - kiáltottam fel. - Szerinted ha rajta múlna, Sirius bejutott volna a hálókörletünkbe egy késsel a kezében?
- Az azért volt, mert Neville elhagyta a jelszavas papírt! A Griffendél toronyba sose jutott volna be!
- Miért, az meg rendben van, hogy a Roxfortba bejutott? - förmedtem rá remegve.
- Nem ezt mondtam! - csattant fel Hermione. - Hanem azt, hogy ez egy kiküszöbölhető dolog...
- Kiküszöbölhető dolog? IGAZÁN? - morogtam, és a matracba vájtam a körmöm. - Szerinted mennyi esély volt arra, hogy Sirius megtalálja azt a pergament?
Hermione tudálékosan hátradobta a haját.
- Ha belegondolsz igenis sok! Féléve próbál bejutni a Griffendél tornyába, mert bárhogy is szépítjük, te is tudod kiket keres! És tudtuk, hogy nehéz dolgunk lesz, hisz aki az Azkabanból megszökik, az nem egyszerű ellenség! De látod, hogy eddig senkinek se esett baja, mert Dumbledore mindent megtesz ennek érdekében!
- Miért talán Dumbledore keltette fel Ront, hogy "hékás, egy gyilkos áll az ágyad felett fiam, kelj fel!", és utána dolgavégzetten visszament aludni?
Hermione orrcimpája már remegett, látszódott rajta, hogy nagyon felidegesíti, hogy feljött megnyugtatni, és cserébe én ott és azon vitatkozok vele ahol és amin csak lehet.
- Nyilván nem! De én nem ezt mondom! - a lány a plafonra emelte a tekintetét, majd vissza rám. - Mindenki a lehető legjobban igyekszik, hogy biztonságban legyünk! De aki kijátszotta az azkabani őrséget, nem könnyű visszatartani! Fogd fel, hogy igyekszik Dumbledore! A lehető legjobban! Értünk, érted is! Értékeld, legalább egy kicsit!
Elkerekedett szemekkel néztem rá.
Az igazság a szavaiban éles volt, és a vágások amiket ejtett rajtam, észhez térítettek.
Dumbledore meg akar védeni minket. Remus is. McGalagony is. Mindenki.
De nem ők tehetnek róla, hogy Neville elhagyta az a nyamvadt jelszavas papírt. Megeshet. És egy lesben álló, szökésben lévő, gyilkos mágus minden alkalmat megfog ragadni, hogy bejuthasson azért, amiért idejött.
Nem lehet tőle könnyen távol tartani. Hisz aki az azkabanból is megszökött azért a valamiért, az nem fog a Roxfort kapuiban megállni.
És én meg... megint nagyon önzőn viselkedtem.
A szemeimet a már megszokott égés gyötörte, ahogy könnybe lábadt.
- Sajnálom... - motyogtam alig halhatóan, és az ölembe ejtett kezeimre néztem.
Hermione átölelt, olyan hirtelen, hogy összerándultam, de ösztönösen viszonoztam és magamhoz szorítottam őt. Minden ilyen apróságra szükségem volt a ma este után.
- Én sajnálom! - suttogta a fülembe. - Csak elképzelni tudom mennyire nehéz lehet ez most neked! És nem leszidni akartalak, csak tudatni, hogy nem vagy egyedül! Bármi van, mi és Dumbledore, Lupin professzor... mi mindig itt vagyunk neked. Mindig, oké?
Annyira meghatottak a szavai, hogy csak egy erőtlen bólogatásra futotta.
- Próbálj megnyugodni, rendben? - simogatta meg a hajam, én pedig belehajoltam az érintésbe, kapaszkodtam mindenbe, ami emlékeztet arra, hogy nem vagyok egyedül. - Már nem bánthat! Az összes jelszót kicserélik. Holnaptól szigorításokat vezetnek be. Most mondta McGalagony. Nem lesz semmi baj.
Hinni akartam neki. Én tényleg akartam.
De tudtam, hogy holnaptól minden kezdődik elölről. A rettegés attól, mikor jut be újra. Mikor csap le megint, és vajon most sikeres lesz-e. Egyre közelebb kerül. Hisz tanul a hibáiból, hiába a szigorítások, hogyha megtanulja kicselezni a biztonsági rendszert. Akit az Azkaban nem fogott vissza... Meg hát, másodperceken múlt minden. Ha Sirius azonnal támad...
Megremegtem, és megráztam a fejem.
Nem fog menni.
Sose leszek többé nyugodt. Amíg apám szabadon van, sosem élhetek nyugodtan. Sőt, amíg él...
Amíg Sirius életben van, addig én nem élhetek. Igazán nem. Életben maradhatok, de nem élhetek, mert minden egyes pillanatban lesben kell majd állnom.
Ez reménytelen helyzet. És egyre rosszabb lesz.
Apám egyre közelebb jut, és én egyre távolabb önmagamtól. Csak távolról nézem, ahogy ott hagyom a testet, amit mindenki szégyenkezve bámul, és apám megszerzi magának. Egy teljesen új Flowert formál majd belőle, aki ugyanolyan szörnyeteg lesz mint ő.
Engem pedig magába nyel teljesen ez a hatalmas, sötét örvény.
És szépen mindent egymás után elvesz tőlem, ami magammá tesz, ami fontos nekem, amikért megéri küzdenem ellene.
A barátaimat. A támogatásomat. A képet, amit sikerült felépítenem arról, hogy nem olyan vagyok mint ő.
Mindent elveszítek. Kifolyik a markomból mint a homok.
A helyzetem kilátastalan volt.
Ahogy ezt ott realizáltam, hirtelen teljesen kétségbeestem.
Apám már akkor megkeserítette minden egyes percemet, mikor még csak kitette a lábát a börtönből.
De most, hogy már itt liheg a nyomomba, mint egy veszett vadállat, a barátaimra vadászik, és itt volt tőlem egy lépcsőnyire...
Most mindent tönkretett.
És magamra maradtam.
Mert az egész iskola ellenem fordul ezek után, a három barátomtól pedig nekem kell távol tartanom magam, hogy ne legyek kapocs Siriusnak, amin odamászhat hozzájuk, és árthat nekik.
És ha ezt meg kell tennem, már pedig meg kell, ha meg akarom védeni őket, akkor tényleg egyedül maradok ebben a pöcegödörben...
Erőtlenül bontakoztam ki az ölelésből, és görnyedten az ágyam vázának dőltem.
Már a gondolat kimerített, hogy mivel kell szembenéznem az elkövetkezendő hetekben, hónapokban... talán években?
Borzalmas érzés volt, hogy azt se tudtam, meddig kell kihúznom. Azt se tudtam, egyáltalán kihúzom-e addig, amíg jobbra nem fordulnak a dolgok. És hogy azok egyáltalán jobbra fognak-e fordulni.
Léptek zaja hangzott fel.
Felkaptam a fejem, és már éreztem is azt a jeges érzést, de a piszkos, kócos hajú Sirius helyett Lavender és Parvati lépett be a szobába.
Hunyorogtam egyet a beáradó fényre hisz eddig az egyetlen fényforrás a könnyeimet szárító holdfény volt.
A két lány megállt a szoba közepén.
A tekintettől, amit kaptam tőlük, úgy éreztem mintha meztelenül állnék előttük.
Rájuk néztem, de egy pillanat után el is kaptam a tekintetem.
A lányok arcán undor, utálat és döbbenet ült. És ami a legjobban fájt, hogy társult mellé félelem is.
Félnek. Tőlem.
Bármit teszek, úgy látnak mint apámat.
Utáljanak, undorodjanak...
De én nem vagyok az a szörnyeteg akitől rettegni kell! Én nem akarom, hogy annak lássanak én...
- Lemerem fogadni, hogy erről nem Neville tehet - mondta Lavender, ügyelve rá, hogy hiába suttog, halljam én is.
- Sirius csak belső segítséggel tudna idáig bejutni. - helyeselt Parvati. Az ökölbe rándult kezem nagyot roppant, és a mellkasom pedig ólomnehéz lett.
- És mindenki tudja, ki jöhet szóba...
Nem bírtam tovább. Idegesen az éjjeli szekrényemhez hajoltam, feltéptem a fiókot, és kiszedtem belőle a Tekergők Térképét.
Ellöktem magam az ágytól, és úgy iramodtam meg, hogy a lányoknak reakció ideje se maradt.
Mire felsikítottak, már kint voltam a szobából.
Pedig semmit se tettem azon kívűl, hogy miközben a megaláztató szavak elől menekültem, a vállammal mindkettőt odébb taszítottam.
Hermione utánam kiabált, de nem foglalkoztam vele. Még gratulálni sem fordultam vissza, pedig más lelki állapotban örömmel végighallgattam volna azt, amiből csak pár másodpercet: ahogy kiabálva Lavenderéknek esik.
Végigrohantam a folyosón, kerülgetve a griffendéles lányokat, akik addig a klubhelységben voltak, és akkor vonultak el aludni. A döbbent tekintetük égetett.
Lerobogtam a csigalépcsőn, majdnem orra bukva a siettségben, miközben igyekeztem legyorsulni azt a keserű, undok érzést ami követett. Kiértem a klubhelységbe.
A kialudt tűz martaléka még ott pislákolt a kandallóban, vörös, kísérteties fénybe vonva a szobát.
Megborzongtam, mert a rémálmomra emlékeztetett. Sirius ott volt mindenhol, minden gondolatomat beszőtte, mint egy fertő. Már egy elcsendesült klubhelységről is ő jut eszembe.
Megráztam a fejem, letöröltem a könnyeket, majd a portréhoz siettem, kilöktem, és kiugrottam a folyosóra.
A huzat üvöltött, és a fáklyák fénye mindenféle félelmetes árnyat festett a falakra. Vacogtam, nem tudtam a félelemtől, vagy a lenge ruháimba kapó huzattól, így átöleltem magam, és szipogtam egyet. Riadt tekintettel néztem jobbra aztán balra, fel és minden lehetséges irányba, és ahogy a hatalmas, tátongó folyosókat néztem, akkor tudatosult bennem, mekkora hülyeséget csináltam azzal, hogy kijöttem ide. Mihez akarok kezdeni? Ilyenkor? Amikor egészen biztosan tele minden tanárokkal, akik apámat keresik? És még csak a nyamvadt láthatatlanná tévő köpeny sincs nálam, de hát hogyan vagy egyáltalán milyen ürüggyel kérem el Harrytől anélkül, hogy gyanút fogna?
- Ebadta kölyök, mit ténferegsz te ilyenkor idesfele ilyen későn? Mindjárt megvirrad, takarodó vissza! - csattant fel mögülem Sir Cadogan, kardját lengetve.
Annyira megfeledkeztem a lovag festményéről a nagy hévben, hogy a számra kellett szorítanom a kezem, hogy ne sikítsak fel. Sarkon pördültem, majd a tomboló szívemre szorítottam a kezem, mikor felfogtam, hogy nincs semmilyen veszély.
- Válaszolj, pornép, vagy most azonnal futárt küldök egy professzorusszért! - akadéskodott a kis pukkancs, sisakrostélyát csattogtatva.
Elfintorodtam.
Tudtam, hogy a ma este történtek elsősorban nem Sir Cadogan hibái, de egyszerűen ezek után mindenkire haragudni akartam, és úgy éreztem az egész világ összeesküdött ellenem.
És tudtam hogy nem így volt, de a bennem tomboló heves érzelmektől nem tudtam tisztán gondolkodni, és a fejembe szálló düh miatt ráförmedtem a lovagra:
- Azok után, hogy beengedted Sirius Blacket a toronyba, én a helyedbe befognám a lepénylesőmet!
A kis férfi annyira megdöbbent, hogy még a borzas bajsza és sisakja takarásában is láttam, hogy leesik az álla.
Kihasználva a pillanatnyi döbbenetét, elszántan megmarkoltam a felcsavart térképet, majd eliramodtam a legközelebbi lépcső irányába.
Még sokáig hallottam, ahogy Sir Cadogan cifrábbnál cifrább sértésekkel illet, de a krákogása legalább oda vonzotta a figyelmet, így az én lépteimet könnyedén elnyelte a kiabálása, és az, ahogy idegesen a kép keretébe csapkodja a kardját.
Pontosabban a lépteimet nem kellett semminek se elnyelnie.
Ugyanis ahogy siettem le a lépcsősoron, akkor vettem észre, hogy a hatalmas siettségben még cipőt se húztam. És ugyan mindig bolyhos bundazoknikba alszom, azért a teljesen áthűlt márványpadlótól az nem igazán véd meg...
- A fenébe! - sziszegtem, ahogy hátradobtam a hajam, hogy teljes csodába szemlélhessem meg, ahogy a lábujjaim átfagynak.
Idegesen toppantottam, majd felnyögve megmarkoltam a sarkam, ugyanis a zokni nem csak a hidegtől, de a lépcső kemény sarkától se védett meg.
Hogy az átkozódásomat elnyomjam, a fogam közé kaptam a térképet, majd megragadtam a legközelebbi korlátot, és felhúztam magam rá.
Leültem, és meglóbáltam a lábam, addig is élvezve, hogy nem kell a jéghideg földön állni velük, majd a kezembe vettem a papírt, és kitekertem.
Az ölembe fektettem, majd elkezdtem a pálcám után kutatni.
Mikor az ujjaimmal a pizsamanadrágom zsebébe markoltam, egy elég változatos szitkozódással előre hajoltam, és megfejeltem a térdem.
- A jó édes... - morogtam bele a gatyámba. - Az a Merlin edte, szélborzolta, szélkakas nevelte, madzagon huzigált csirkeszárnyas griffpisi...
Nyilván nem volt nálam.
Az egyetlen hasznos dolgot se tudtam használni, mert a Tekergők Térképével semmit se tudok kezdeni, ha nem aktiválom, de az pálca nélkül nem fog menni.
Hogy lehettem ilyen felelőtlen? Hajnali négy óra fele kilógni pálca nélkül a kastélyba, egyedül, pizsamába, mezítláb, úgy, hogy apám alig egy órája bejutott ide...
Én nem vagyok normális. Abszolút nem.
A vállam felett a portréra néztem, pont rá lehetett látni még a lépcsőfordulóból.
A számba haraptam, és makacsul elfordultam.
Visszamenni semmiképpen se akartam. Mégis hova? A szobába, ahol már nincs helyem? Parvatiék úgyis azzal a mozdulattal kipenderítenének.
Akkor is, ha tiltja a szabály, de... nem tudnék úgy aludni, hogy a két grácia ébren virraszt és úgy kezel, mintha egy őrizet alatt lévő fogoly lennék.
Nem tudnék mostantól ott nyugodtan aludni.
Mondjuk... elmélázva meredtem az átfagyott ujjaimra.
Eszement ötlet fogalmazódott meg bennem.
Lavenderéknek egyszer már, ha csak egy kis időre is, sikerült különszobát kérniük. Én is megtehetném nem?
Ezek után biztosan megengednék nekem, ha nem is a jólétemért, de már csak azért is, mert ezek után szerintem a tanárok is furán fognak nézni rám.
Elvégre, az ő szemszögükből tényleg logikus, hogy engem is bevonnak a történetbe. Hisz valóban, belső segítséggel a legkönnyebb Siriusnak bejutnia ide. És ki más jöhetne szóba?
Undorodtam a gondolattól, de be kellett látnom, hogy tényleg minden reális ember erre gondolna először.
Megint kibuggyantak a könnyeim.
Reménytelen helyzetben voltam. Itt, hajnalban a folyosókon, a saját klubhelységemben sem vagyok biztonságban, és a közutálat miatt a saját szobámba sem mehetek vissza.
Hova menekülhetnék?
De a jobb kérdés az, hogy kihez...?
Vannak barátaim, de ők is gyerekek. Pontosan olyan nehezen tudnak megbirkózni egy ilyen helyzettel mint én. Hogyan tudnának vigasztalni, megvédeni, ha ezzel célpontot csinálnak magukból?
Megint szipogtam.
Borzalmas érzés volt. Az érzés, hogy tényleg egyedül állok egy csatatér közepén, egy véres sakktáblán, ahol van apám és van mindenki más. Egymás ellenségei, és mégis mindegyik engem támad.
Menedék kellett.
Az elkeseredettség teljesen elhatalmasodott rajtam, így kisimítottam a térképet, és egy utolsó kétségbeesett próbálkozás fényében az ujjammal a pergamen üres közepére böktem, és remegő, kimerült hangon elmondtam a jelszót:
- E-esküszöm, hogy rosszban sántikálok...
A hajamba túrtam, és felnéztem a papírból, majd felnevettem. Mit is vártam? Kirontok ide éjnek évadján, egy darab papírlappal, amit varázslat nélkül nem tudok használni, pizsamában úgy, hogy a gyilkos apám itt ólálkodik a birtokon.
A saját nyomoromon könnyes szemmel, keserűen nevetve lenéztem az ölembe tartott térképre, hogy összetekerjem, és utána visszamenjek a klubhelységbe, hátha még tudok egy fél órát pihenni a fotelekben, mielőtt az egész torony dugig megtelik a gyűlölkődő háztársaimmal.
Ám mielőtt ezt megtehettem volna, meglepetten felnyögtem.
Ugyanis az ujjam nyomán tintavonalak indultak el, folyosókat és termeket formáltak meg, apró kis mozgó figurákkal, névtáblákkal.
A Tegerkők Térképe ott volt, teljes valójában.
Annyira ledöbbentem, hogy a huzat majdnem kikapta az ölemből a papírt, mire gyorsan rámarkoltam, és megdöbbent arccal magamhoz szorítottam.
Leesett állal bámultam magam elé, és úgy szorítottam a mellkasomhoz a pergament, mintha attól félnék a huzat lefújja róla a tintát.
Megtörtént.
Sikerült. Megint. Pálca nélkül.
A szívem úgy vert, mintha fel akarma robbanni.
Olyan izgatott lettem, hogy hirtelen a fejembe szállt minden adrenalin, és megkönnyebbülten kiengedtem a levegőt.
Most már bármire képes vagyok. Oda jutok, ahova akarok. Oda bújok a kastélyban a lidérceim elől, ahova csak akarok.
A hullámtól, ami átjárta a testem, annyira lázba jöttem, hogy gyorsan magam elé emeltem a térképet, és remegő kezekkel követtem végig a különbőző alagutakat, folyosókat, termeket, és kerestem egy szót.
Amit addig, amíg meg nem láttam, nem is tudtam, hogy azt keresem.
De amint elolvastam azt a két szót, tudtam, hogy sehova máshova nem mehetek, ahol annyira biztonságban érezném magam, mint ott.
Összetekertem a térképet miután gyorsan, halkan átfutottam, hogyan jutok oda.
A nadrágomba tűrtem, majd sebes léptekkel rohanni kezdtem.
Az egész folyosón az én talpam csattogása hallatszódott csak, és az izgatott zihálásom.
Köhögtem párat, ugyanis a hideg esti levegőtől kezdett megfájdulni a torkom.
Megdörzsöltem a libabőrös karom, majd átsprinteltem a nagyterem előtti folyosón, le az előcsarnokba, ahonnan már egy ismerős szakaszra fordultam.
Kipirulva szedtem a lábam, nem törődve a kihalt kastély nyomasztó hangulatával.
A lépcsőket játszi könnyedséggel másztam meg, és minél közelebb értem a célhoz, annál felszabadultabban szaladtam.
Fel sem fogtam a helyzet súlyosságát, hogy bárki megláthat, és örülhetek ha csak egy tanár lesz az, nem pedig valami rosszabb... de egészen a következő kanyarig piszok nagy szerencsém volt.
Egy balos fordulatnál viszont a folyosó végén két alakot láttam kibontakozni a fáklyák remegő fényében. És ilyen gyér megvilágításban egyenesen ijesztőnek tűntek, a megnyúlt árnyékukkal.
Futtomban gyorsan megmarkoltam fal szélét, és visszarántottam magam a takarásába.
A hátamat a hideg kőnek vetettem, és a számra szorítottam a kezem.
A pulzusom azonnal az egekbe ugrott, és éreztem hogy a felszabadult, határozott érzést azonnal jeges félelem nyomja el. A lépteim, mintha csak elakartak volna árulni, még sokáig viszhangoztak a folyosókon.
A tenyerem már csúszott a párától amit beleziháltam, és a lábaim pont akkor döntöttek úgy, hogy felmondják a szolgálatot, így remegve rogytam össze.
A homlokom versenyt futottak a verejtékcseppek, de még a fülemben doboló vér hatására is hallottam, ahogy egy mély, unott hang felcsattan:
- Ki van ott?
Az ereimben meghűlt a vér, és a nyelvemre kellett harapnom, hogy ne nyögjek fel ijedtemben.
Az a hang nem másé, mint Perselus Pitoné volt.
- Mit láttál, Perselus? - szólalt meg a másik alak, amitől megannyi kérdés vetődött fel bennem, egyúttal tudtam, hogy megtaláltam azt, akit kerestem.
Remus volt az.
Miért van Pitonnal?
Mit csinálnak itt?
Mit tegyek most?
Elfordultam, és az arcomat a hideg kőnek nyomva úgy füleltem, mint még soha, és a tüdőm már égetett, mert percek óta nem voltam hajlandó levegőt venni.
Mindenem remegett, és azt hittem ott esek össze a félelemtől.
Ha most lebukok, ráadásul Piton előtt...
Mégis mit képzeltem, mikor elrohantam a toronyból? Pont ilyenkor?
Majd azt hittem, nem fogok előbb-utóbb lebukni?
Hiszen jelenleg minden tanár a kastélyban cirkál, jogosan, mert apám alig egy órája majdnem szétszabdalt egy griffendélest...
Rettenetesen féltem, és tudtam, hogy ebből a helyzetből csak egy isteni csoda menthet meg.
Lépteket hallottam.
Ijedtemben az arcomba vájtam a körmöm, és éreztem, hogy a szívem kihagy egy ütemet. Közeledő léptek voltak.
- Egészen biztosan láttam ott valakit, Lupin - érkezett vészesen közelről a bájitaltantanár hangja, amitől azonnal eszelős vágtába kezdett a szívem.
Nagyot nyeltem, majd teljesen átadtam magam az ösztönösségnek, és hagytam, hogy a félelem és a zsigereim vezessenek.
Elfordultam oldalra, egérutat keresve.
Majdnem felsikoltottam örömömben, mikor megláttam egy szűk folyosót, párhuzamosan azzal, ahonnan Piton közeledett.
A léptei már nagyon közel voltak, tudtam, hogy még egy három méter, és befordul.
Kettő.
Megráztam a fejem, és meredten bámulva oda, ahonnan hallottam a professzor lépteit, hátrálni kezdtem, biztosra véve, hogy nem lát majd, amikor beugrok a kis szakaszra.
Egy.
Sebesen kúszni kezdtem, de a bokám megbicsaklott alattam, így fenékre huppantam.
Fél.
A számat az égető fájdalom ellenére továbbra is befogva tartottam, majd szánalmasan kúszni kezdtem hátrafelé.
Negyed. Piton árnyéka már ott volt a fordulóban.
Nem maradt idő.
Hátravetettem magam, majd amennyire tudtam, arra koncentráltam, amivé válni akartam.
Nem tartott egy pillanatig sem, és a szőrös, vézna mancsaimra érkezve a padlóra lapultam, és elrúgva magam a két fal közé csúsztam.
Már láttam a professzor fehér ujjait, ahogy megragadja azt a pontot, ahol másodpercekkel azelőtt még én kuporogtam, és már készül befordulni.
De mire megtehette volna, addigra azonban én kutyaként már ott bicegtem hátrafelé a szűk folyosó szakaszon, és még hallottam távolról, ahogy Remus sebes léptekkel beéri Pitont. A térképet a mancsom alatt tartva húztam magam után.
- Mi volt az? Kit láttál? - szuszogta Remus.
- Nem láttam pontosan ki volt az. De biztos, hogy itt van valaki. És nem juthatott messze. - morogta állatiasan a bájitalmester. - Nem hagyhatjuk elmenni. Nem kockáztathatjuk, hogy esetleg Black az.
Lábak csattogása hangzott fel, egyre közelebbről.
A gyomrom remegett a félelemtől, főleg, hogy a viszhangos folyosón olyan volt, mintha ezerféle irányból rohannának felém.
A nyelvemre kellett harapnom, hogy ne nyüszítsek fel félelmemben.
Amilyen halkan tudtam, hátrálni kezdtem, a farkamat behúztam magam alá, a fülem lecsaptam, és úgy összehúztam magam, hogy a hasam szinte a padlón vonszoltam.
A két férfi csörtetése egyre erősödött, és pillanatok kérdése volt, hogy beforduljanak abba az irányba, ahol én rejtőztem.
Óvatosan lehajoltam, a mancsommal amennyire tudtam tekercsbe görgettem a térképet, majd óvatosan a fogam közé vettem, és megfordultam.
Lélekszakadva rohanni kezdtem a másik irányba, majd egy pillanatra hátrafordultam, hogy megnézzem megláttak vagy követtek-e.
Ha ember alakban lettem volna, biztosan cifrát káromkodok. Pont most. Pont Piton az, akinek itt kell lennie.
Jó, persze a ma este történtek után bármelyik tanár ugyanezt tette volna a helyébe, és ugyanúgy büntetést kapok ha Flitwick vagy Bimba kap el... de valahogy a tudat, hogy egy morcos, utálatos mágus van a nyomomba, akivel minden létező ponton hajba kapok, valahogy sokkal nyugtalanítóbb volt, mintha mondjuk egy sárkánytrágya kötényes, alacsony néni üldözne.
Csak akkor, remegő végtagokkal, kalapáló szívvel és behúzott farokkal jöttem rá igazán, mekkora slamasztikába kavartam magam.
Mégis mi a fészkes fenét gondoltam?
Éreztem, mintha az agyam olvadni kezdett volna. Belezsibbadt abba, hogy hogy lehettem ilyen ostoba, milyen reménytelen most a helyzetem, és csoda, ha lebukás nélkül megtudok tenni még egy lépést.
Remushoz indultam volna, de egészem biztosan nem lesz alkalmam négyszemközt lenni vele, főleg azután, hogy majdnem megláttak, és most mindketten engem hajkurásznak. Kész isteni csoda lesz, ha ezt megúszom ennyivel, és el tudok rejtőzni valahova, amíg el ül ez a káosz.
Miközben a vállamat a falnak nyomtam, és még lejjebb hasaltam, hogy minél jobban beletudjak olvadni a környezetembe, éreztem, hogy a félelemtől már alig bírok haladni, úgy remegtek a mancsaim.
Hatalmas ostobaságot csináltam.
Ha sikerül is elmenekülnöm most Pitonék elől, nincs az a piszok nagy mázli, hogy utána ne kapjon el valamelyik másik tanár. Hisz ezek után biztos, hogy riasztják az egész pedagógusi kart, főleg, ha sikerül meglógnom, mert akkor nem derül ki vagyok, és nyilván Sirius Blackre gyanakodna mindenki.
És ha már az egész Roxfort képzett vezetősége utánam kutat majd, képtelenség lesz megúszni.
A felismeréstől összezsugorodott a gyomrom, de az ösztöneim képtelenek voltak engedelmeskedni a józan észnek.
Mire észbe kaphattam volna, már faroltam be a következő kanyarba.
A mancsaim puha részét a földbe döngöltem, a lábujjaimat meg felemeltem, hogy a körmöm ne zajongjon a kövön. Minden mozdulatom kimért volt, mégis gyors és kétségbeesett, mint valami tánc.
Ja, csak épp az életemért táncoltam, mert ha Piton elkap, Remus ide vagy oda, én darabokban repülök innen.
Azzal viszont nem számoltam, hogy a jobbos kanyar, amit vettem, az pontosan arra a folyosóra vitt, ahonnan Pitonék követtek.
Konkrétan mint valami ostoba körhintázás, mert ők most azon a folyosón mennek végig, ahonnan én nyertem előlük egérutat.
Hátracsaptam a fülem, és mély, fáradt morgást fojtottam el. Hihetetlen vagyok.
Óvatos léptekkel ügetni kezdtem előre, mert tudtam, hogy a legrosszabb amit most tehetek, hogy egy helyben álldogálok.
A kivilágított folyosó közepén.
Igazából már azzal többre megyek, ha csak besurranok egy üres tanterembe, és meghúzom magam a katedra alatt amíg elül ez a káosz.
Az állkapcsom megremegett, és benne a térkép is halkan recsegett. Még ez is túl hangosnak hatott ebbe a feszült csendbe, amit egyedül a két tanár csörtetése tört meg.
Puha, de sebes lépésekkel kocogtam, és már szédültem a félelemtől, a kimerültségtől és a tehetetlen, dühös érzéstől, amit a toronyban történtek okoztak.
Viszkető, álmos pislogásokkal néztem az ajtókat amik mellett elhaladtam, hátha valamelyiket résnyire nyitva hagyták valami isteni szerencse miatt, mert ha most két lábra ágaskodva megpróbálok megpiszkálni egy kilincset, az nem feltétlen lesz halk művelet.
Hirtelen öblös léptek hangzottak fel egészen közelről.
Ledermedtem, és kikerekedett szemekkel néztem körbe. Hatalmasat nyeltem.
Senki sehol. De a hangok alapján Pitonék azon a velem párhuzamos folyosón mentek épp, ahonnan én is bekanyarodtam. Egy vékony falra és egy apró kanyarra voltam attól, hogy elkapjanak.
A tüdőmbe szaggatottan jutott be a levegő, és ha a kutyák tudnának izzadni a talpukon kívűl, már csuromvíz lett volna a fekete bundám.
Behunytam a szemem és próbáltam a sokkos, kétségbeesett érzét lenyelni, mielőtt az teljesen lebénít.
A lábaim reszkettek, mintha bármelyik pillanatban összecsuklanának.
A fejembe kavarogtak a gondolatok, emlékképek az estéről, rémképek apámról, a megvető arcokról, és valahonnan a távolból szólt Ron üvöltése, amit ma este hallatott.
Kipattantak a szemeim, és megrogytak a térdeim.
Nagyon kevés hiányzott ahhoz, hogy a bennem tomboló félelmetes, haragos, elkeseredett érzés miatt ne tébolyuljak ott helyben meg.
És ekkor megláttam.
Egy ajtó. Rajta gravírozott névtábla.
Egy név, ami aznap este a világot jelentette nekem. A menedéket, az utolsó bástya, ami épen maradt, miközben Sirius Black fejű árnyak ostromolják a váramat.
Halk nyüsszenés csúszott ki belőlem, ahogy a megkönnyebbülés úrrá lett rajtam.
Remus szobája volt az.
Szinte hasra estem, olyan hévvel rontottam az ajtó felé, miközben a füleim ernyedten fityegtek a fejem mellett. Már azokban sem maradt semmi erő. Ahogy megláttam a feliratot az ajtót, szinte már azt éreztem megmenekültem, és annyira megkönnyebbültem, hogy a rettegés, az adrenalin fele ami eddig talpon tartott, elillant belőlem.
Kezdtem egy vázzá változni, amiből ez az éjszaka úgy szív ki minden józanságot mint egy vámpír.
- Lupin, jobb irány. - hangzott fel egy mély hang. - Én a bal szárnyat nézem át. Nem juthatott innen messze, akár Black az, akár valaki más.
Felismertem a bájitaltan tanár morgását.
Az egész helyzet egy gázzal teli szoba volt. Egy kis láng. Egy apró kis láng, és minden robban, mindennek vége. Elkapnak, és kertelés nélkül hajítanak innen.
Egy kis pillantás. Egy gyorsabb lépés. Egy kanyar.
És mindennek vége. A robbanás hazáig repít a Roxfort expresszen.
Behajlítottam a lábam, majd elrúgtam magam, szinte az államon csúsztam végig a kövön, olyan lendülettel startoltam meg előre.
Életem egyik leggyorsabb sprintelését mutattam be Remus ajtajáig, a mancsaim a hasamat verdesték futás közben.
Közelebb értem. És az ajtó csukva volt.
Ha tehettem volna, és nem fityegett volna egy kutyanyálas pergamen a számba, felüvöltöttem volna, mindegy hogy Flowerként, vagy fekete németjuhászként.
Meglóbáltam a lompos farkam idegességemben.
És nem lassítottam.
Nem volt időm tötyörgésre és pánikolásra, habár már szorult el a torkom, és semmi levegőm nem volt a futáshoz, ezért öblös köhögéssel rohantam végig a maradék métereket, miközben hagytam, hogy elhagyjam a testem.
Rábízzak mindent arra a törékeny mancsokra. Néztem, ahogy a fekete árny az ajtó felé rohan, és imádkoztam érte.
Felemelkedtek a melső lábaim, és a két puha tapmancs a kilincsbe akadt. A hideg fém érzése üdítő volt, tudtam, hogy elsőre sikerült megragadnom.
Ott kapaszkodtam a zárba, és minden erőmmel azon voltam, hogy minél magasabbra nyúljak, hogy minél jobban a kilincsre tehénkedjek, és kinyíljon az a nyamvadt ajtó.
Körülnéztem, hogy érdemes-e szenvednem vele, vagy adjam fel, mert valamelyik tanár épp most rohan felém a pálcáját lóbálva.
Sehol senki.
Legalábbis abba az irányba, ahonnan a két tanárra számítottam.
Viszont amikor a másik oldalra néztem, annyira ledöbbentem, hogy a térkép kiesett a számból, és nedves hanggal a padlóra hullott.
Áramütés szerű érzés rázta meg a testem, és a gyomrom olyan kicsire zsugorodott, hogy azt hittem magávam ránt, én is összemegyek és eltűnök.
A szívem kihagyott. Mintha jeget öntöttek volna nyakamba.
Ott állt.
A fáklyák arany fényéből úgy bontakozott ki, mint amikor egy féreg bújik elő az egészségesnek hitt, piros almából. Nem illett oda. Tudtad, hogy rendellenes, tudtad hogy olyasvalami, aminek nincs ott a helye.
Egy nyurga, fekete alak.
Loncsos bunda. Hatalmas mancsok. Hegyes fülek. Hosszú, hegyes, görbe fogakkal teli pofa. Acélszürke szemek.
A zordó ott állt, és szemtelenül csóválta a farkát, mintha csak egy barátságos kóbor kutya lenne.
De a vicsora mindent elárult. Egy valódi ragadozóval néztem szembe.
Az első szó, ami bevillant az agyamba, az a gyilkos szó volt.
Gyilkos.
Gyilkos.
Menekülj. Ezek egy gyilkos teremtmény szemei.
A kutya és az a vicsorgó, éhes fogsor és a szemei, amivel mintha belelátot volna a lelkem legsötétebb félelmeit dugdosó zugába is... Emlékeztetett valamire. Vagy valakire...
Csak egy apró pillanat volt az egész, egy lepkeszárnyapása is erősebb volt annál az egy másodpercnél. De ott volt.
Csak egy pillanatra kellett, hogy kimondjam magamba a nevet és a kutya pofájára valami, valaki egészen más arcát képzeljem oda.
A félelemtől megszédültem.
A világ olyan volt, mintha fejjel lefelé lenne. Aztán szétszakadt, összeállt, elmosódott.
Csak az átkozott kutya maradt úgy ahogy volt. Körülötte forgott minden, és darabokra hasadt, magával sodorva engem. De ott volt, mint egy szikla a háborgó tenger közepén.
És nézett. Bámult. Éhesen mustrált.
Azzal a tekintettel, amivel hónapok óta álmodtam. Egy és ugyanaz lett azzal a tekintettel.
Hogy nem láthattam eddig a hasonlóságot?
Nem mozdult.
A szilárdsága azonban engem elgyengített.
A végtagjaim olyanok lettek mint a higany.
Összeestem, teljes testtel roskadtam az ajtónak, éreztem, hogy a lelkem, a szívdobbanásaim és lélegzetvéleteim egy pillanatra elillanak belőlem.
Aztán a félelem visszagyömöszölt abba a riadt, gyönge kiskutya testébe.
A zár kattant, és a fejem koppant a fán.
De a fájdalom tompa volt.
Semmi ahhoz a nyomáshoz képest, ami rám telepedett, amit a bestia láttán éreztem.
Kinyílt az ajtó.
Krumpliszsák módjára estem be, és roskadtam a padlóra, és a folyosó hatalmas fordulattal tűnt el, a kutyával együtt.
Sötétség. Nem is.
Két acélkék fény. Egy szempár?
Vagy már csak képzeltem...?
A hátamon feküdtem, láttam a lábaimat, amik csálén meredtek a plafon felé, és reszkettek.
Éles hang.
Rájöttem, hogy a saját kétségbeesett nyüszítésemet hallottam.
Az ajtó még mindig lengett, a lendülettől kicsit beljebb csukódott. Egy résben jutott csak be a fény, de az is elvakított. És félelmetes volt. Vártam, mikor vetül rám belőle egy hatalmas kutya árnyéka.
Az a vicsor. Ugyanazzal a tekintettel ami...
Nem az nem lehet. Nem, rémeket látok.
Meg kell nyugodnom. Nem őrülhetek meg. Józan ész. Tiszta fejjel, Flower. Lélegezz. Képzelődni kezdtem volna?
A hasamra fordultam, behunytam a szemem, és kétségbeesetten szuszogtam.
Nem tudtam mi volt az ijesztőbb, ha képzelődtem, vagy ha nem.
Mindkettő borzalmas.
Pánikba estem. És valamelyik a kettő közül megtörtént.
És talán sose tudom meg melyik. Talán előbb tébolyulok meg.
Vagy előbb öl meg az a... bármi is volt az, ami kutya képében bámult rám onnan. Mert ha igazi volt... szinte biztos voltam benne, hogy amit a szemeiben láttam, az vérszomj volt. Olyan, amit csak a támadni akaró vadállatok szemében látni.
Vagy a gyilkosokéban.
A rémülettől görcsbe rándult a testem.
Tartottam tőle, hogy a kutyabőrbe bújt démon megjelenik az ajtóban. És rámveti magát, ugyanazzal a tekintettel mint ami...
Nem, nem. Ha ott is állt, a kutya a lény vagy akár a fenébe vele, a zordó maga, nem létezik, hogy...
Nem lehetséges. Ki van zárva.
Szánalmas vonaglással elkúsztam az ajtóból.
Kúsztam és kúsztam, végighúzva a hasam a piszkos padlón, belerúgva egy fotel lábába, de kúsztam, egészen addig, amíg a hátsómat a falba nem vertem.
Nem tudtam tovább hátrálni, ezért remegve felültem.
Görnyedten, vacogva, kimerülten és rettegve meredtem a résnyire nyitott ajtóra.
Vártam.
A másodpercek megnyúltak.
Vártam rá.
A percek olvadtak.
Vártam, mikor ront rám az a fenevad, hogy beváltsa azt, amit a gyilkos vicsor ígért.
Eszelősen, pislogás nélkül meredtem előre.
Vártam.
Megrándultam, mikor puha léptek hangja hangzott fel.
Valami bennem kettéhasadt, és ha tudtam volna, sírni kezdek.
Elindult. Az a valami elindult.
Ide tart.
Meg fogok halni?
Hallottam a saját szuszogásom, amibe kétségbeesett szűkölés vegyült.
Léptek, puha, óvatos léptek hangja.
Olyan, mint amikor a ragadozó halálos nyugalommal sétál a kifáradásig üldözött prédához. Tudja, hogy nem kell sietne, mert már nyert.
Az a préda halálra van ítélve.
Egy fekete árnyék jelent meg az ajtó mögött.
Ledermedtem. Jéggé váltam, a levegő pedig hideg szilánkként a tüdőmbe fagyott.
Csak ott állt. Mint egy győzteseknek emelt szobor.
Áradt belőle a hűvös nyugalom.
A gyilkosok nyugalma.
A szívem ki akart szakadni belőlem.
Én is ki akartam szakadni magamból. Eggyé válni a földdel. Legyen már vége.
Nem akarom soha többé ezt a sarokba szorított, halálos félelmet érezni. Nem akarom.
Fel akarok ébredni. Ez is csak egy rémálom.
Nem érhetnek hozzám.
Behunytam a szemem.
Mindjárt vége.
Visszataszító hang érkezett.
Szuszogás. Sípoló, mély lélegzetvételek, egy megviselt, de ölésre kész bestia torkából.
Nedves hörgés. Pontosan az, ami most a sötétségbe kísér majd.
Rázott a hideg, és nyüszögtem, folyamatosan, kétségbeesetten, mintha az megmenthetne.
Rájöttem, hogy nem fogok felébredni. Ez a valóság. A halál ott vár rám négy lábon állva az ajtó túloldalán.
A hörgés elviselhetetlen lett.
Nem akarom ezt!
Talán akkor sem féltem ennyire, mint mikor a Baziliszkusz átharapott. Ott legalább tudtam mi végez velem, tudtam, hogy ott már mi vár rám.
De itt? Mintha direkt játszana velem. Itt áll. Mintha nevetne rajtam.
Tudja, hogy nem tudom, mikor támad. Mit tervez.
Élvezi, hogy úgy tapogatok a sötetben mint egy magára hagyott világtalan.
Bárcsak felébredhetnék...
A hörgés borzalmas volt. Legalább azt ne hallanám...
Elég... - kiáltottam volna, ha tudtam volna.
De be voltam zárva egy fekete kutya testébe.
És be volt zárva valaki egy ugyanolyan fekete kutya testébe, és egy apró nyílás az ajtón választotta el attól, hogy szétmarcangolja azt a testet, amiben én voltam.
Szorosabbra hunytam a szemem, mintha azzal valami védőburkot teremthetnék magam köré.
A hörgés morgássá erősödött.
Tudtam, hogy most megteszi.
Vége van.
És tényleg az lett.
Felébredtem. Vagyis nem.
Csak azt hittem, ahogy a csukott szememen át láttam a beáramló fényt.
Hirtelen minden érzékszervem megszűnt létezni, és a tudat, hogy most végem, úgy eluralkodott rajtam, hogy hirtelen a kiábrándító, üres semmiségen kívűl másra nem tudtam gondolni.
Utoljára megremegtem, és képtelen voltam mozdulni. Végem van.
Ennyi volt...
Lett volna. A feladás, a bánatos beletörődés olyan hirtelen ment át döbbenetbe, hogy hirtelen azt is elfelejtettem, ki vagyok, hogy hívnak, hol vagyok és mitől féltem alig egy fél másodperce.
- S-Sirius?
A hangra, amit felismertem azonnal kipattantak a szemeim. És elsőre nem is fogtam fel a súlyát annak az egy szónak.
Csak az számított, hogy most már biztonságban vagyok.
És a beáramló fény megvilágított egy alakot. Olyan volt, mint egy angyal. Aki megmenteni jött.
Egy őrangyal, aki az utolsó sötét percben hirtelen mindent jóra fordít.
Remus cingár alakja volt az ajtóban.
A pálcáját maga elé emelte, és megszeppent arccal hunyorgott felém.
Én pont egy kanapé árnyékában kuporogtam, de a megkönnyebbüléstől majdnem felzokogtam, aztán rájöttem, hogy még mindig kutya alakban vagyok, ezért azzal az erővel, ami megmaradt, már ha megmaradt, és nem távozott a halálfélelemmel, és a görccsel ami gúzsba fogta minden végtagomat, visszaváltoztam.
Mikor láttam, hogy a mancsaim kezekké változnak, és a hajam az arcom elé hullott, szinte még nem is tűnt el a testemről minden fekete szőrszál, már potyogtak is a könnyeim.
Mintha egy zsák lett volna, amit kiszakítottak. Egyszerre, nagyon sok érzelem szakadt fel belőlem, olyan sok, hogy a levegőnek nem hagyott utat, így zihálva, szipogva kapaszkodtam meg a falba, és álltam fel.
Csillagokat láttam, és próbáltam egy kis oxigént letuszkolni a torkomon, miközben folyamatosan sírtam.
A kezemmel próbáltam eltolni magam a faltól, hogy a fénybe léphessek, és Remus felismerjen.
Vagyis felismerje a testet, ami már rég nem az enyém volt.
Én már jó ideje egy megtépett kísertetként lebegtem magam után. Egy árnyék voltam, amit Sirius Black sötétsége szépen lassan bekebelezett.
Imbolygó léptekkel megindultam előre, de amíg meg nem csuklott a lábam és meg nem kellett kapaszkodnom egy székben, fel sem fogtam, hogy mennyi energiámat vette el az, hogy ott kuporogtam rettegve, felkészülve arra, hogy az a fenevad széttépjen.
Remus jelenléte még jobban kifárasztott, hisz annyira megnyugtatott, hogy nem féltem, és mivel a félelem tartott eddig éberen, semmi energiám nem maradt.
Fáradt, kivörösödött szemekkel néztem a férfira, miközben előrebb araszoltam.
Remus arcára kiült a döbbenet, és leengedte a pálcáját.
Egy percig meg sem szólalt, csak tátogva meredt rám.
Nagyot nyeltem, és megvártam még ő szólal meg először.
- F-flower! - az elején bizonytalanul hangzott, a végére viszont úgy mondta a nevem, mintha egy tiltott átkot kiáltana. - Mi a fenét keresel itt ilyenkor?
Összehúztam magam az éles hangjára, de nem szóltam semmit, csak bámultam magam elé. Tudtam, hogy jogosan van felháborodva. Semmi mentségem nem volt. Főleg, hogy az imént majdnem kinyírattam magam.
Hallottam ahogy közelebb jön, majd erős kezeket éreztem a vállamon. A szorítása nem volt erős, csak határozott.
Nem tudtam a szemébe nézni.
- Válaszolj! Mi történt? Miért nem vagy a toronyban? Pont ilyenkor? - a kérdései úgy záporoztak rám, mint a nyílvesszők.
- É-én...
Ennyire futotta, mielőtt visszakellett nyelnem a könnyeimet. Már így is túl sok volt az arcomon.
Remus nem könnyítette meg a dolgom, az ujjait a vállamba nyomta egy kicsit, hogy ezzel ösztökéljen, hogy rá nézzek.
Nem tettem, csak miután megfogalmaztam magamban, mit is keresek itt:
- N-nem tudtam, hova mehetnék.
Remus behunyta a szemét, kifújta a levegőt. Ahogy az ujjai idegesen megfeszültek, azt kívántam bárcsak elsüllyednék.
- Mi az, hogy hova mehetnél? - horkantotta. - A toronyban kellett volna maradnod! Ott biztonságban vagy! Nem pedig hajnali órákban a folyosókon járkálni úgy, hogy Blacket alig negyed órája látták a kastélyban!
Az idegesség, a stressz hirtelen kezdett utat vájni magának a sokkon át, ahogy keserűen a férfi szemébe mondtam:
- Aha. Pont a toronyban lenne biztonságos. Pont ott. Végülis csak bejutott a hálókörletekbe és majdnem leszúrta Ront. Teljesed igazad van.
Megforgattam a szemem, túlságosan kimerültem ahhoz, hogy megőrizzem a jó modorom.
- Miért, szerinted azután hogy lebukott és menekülnie kellett, szerinted az mennyivel biztonságosabb, ha itt bolyongsz, úgy, hogy bármelyik sarkon belefuthatsz? - förmedt rám Remus, amitől azonnal összehúztam magam. - Ne felejsd el, egy sarokba szorított ember, főleg olyan mint Black, bármire képes.
Nagyot nyeltem.
Tudtam, tisztában voltam vele, mennyire hatalmas veszélyt jelent ránk apám. De mégsem akartam tudomást venni róla. Nem ment, hogyha arról volt szó, hogy lejöjjek Remushoz vagy ne. Jelenleg jobban féltem a saját érzéseimtől, amik tomboltak bennem apám felbukkanása miatt, mint Siriustól, magától.
És szent meggyőződésem volt, hogy ebben a helyzetben Remus tud csak enyhíteni a béklyókon, amiket magamon vonszoltam.
- Ezért jöttem ide. - néztem mélyen, megfáradt szomorúsággal a férfi szemeibe. - Sarokba voltam szorítva. Úgyhogy igen, képes voltam lejönni ide, minden veszély ellenére, mert ez volt az utolsó mentsváram.
Remus szemei elkerekedtek, és nyoma sem maradt annak a haragnak, amivel a felelőtlenségemért szidott le.
Meghökkenten nézett rám.
Megértettem a ki nem mondott kérdéseket, és kihasználva, hogy a tanár nem találja a szavakat, mélyet sóhajtottam, és belefogtam:
- Tudom, hogy nincs jogom úgy tenni, mintha Sirius felbukkanása nekem ártana a legtöbbet. - mondtam keserűen. - De nekem mellé szembe kell néznem mindenki mással, érted?
Mellőztem a magázódást, a körülmények és a következmények abban a pillanatban a legkevésbé sem érdekeltek.
Remus arcizmai megfeszültek a kifakadásom hallatán, de örömmel láttam, hogy semmi jelét nem mutatja annak, hogy ezért haragudna rám.
Helyette csak kinyitotta az ajkait, és megkérdezte:
- Hogy érted ezt?
A hangja halk volt, és bizonytalan, de tudtam, hogy tudja a választ.
Épp ezért tömören válaszoltam.
- Nem tudtam elviselni, hogy úgy néznek rám, mintha én magam adtam volna a jelszavas papírt Black kezébe.
- Semmi indokuk így gondolni - ingatta a fejét Remus.
- Valamennyi ezek szerint mégis van - vontam meg a vállam lemondóan. - És én semmit se tudok tenni. Félnek, és aki fél, nem mindig tud józanul gondolkodni.
Remus a hajába túrt, a holdfényben a ráncai elmélyültek, és gondterheltebbnek tűnt az arca. Szívszorító látvány volt.
- Nem tudom felfogni. - motyogta. - Annyi áldozatot hoztál már ezért a házért, legalább a griffendélesek tudhatnák, hogy nem tennél ilyet.
Tehetetlenül, egyenesen hisztérikusan felnevettem. Rekedt volt a hangom, és fáradt:
- Nekem mondod? Ezzel harcolok már szeptember óta. Sőt, tavaly szeptember óta. Még a merényleteket is rám kenték volna valahogy. És most, hogy Sirius személyesen garázdálkodik a kastélyban? Közellenségnek számítok.
Összefontam a mellkasom előtt a karom, és csak néztem magam elé.
Elfáradtam. Kimerültem. Rettegtem. El voltam keseredve.
A helyzetem olyan kilátástalan volt, mint egy végtelenül mély barlang legalja. És ha beleszóltam, a saját kétségbeesett viszhangomon kívűl nem érkezett válasz.
Teljesen egyedül maradtam.
Óvatosan felnéztem, és megláttam a fényt az alagút végén, ami Remus falfehér, ezüst fényben úszó arca volt.
Az egyetlen kiutam. Az egyetlen reményem.
Az arc, ami az otthonra emlékeztetett, és akiről immár tudtam, hogy egykor az is volt.
Elszorult a torkom, és már túlságosan elfáradtam ahhoz, hogy megpróbáljam lenyelni a könnyeket, amik most az arcomon folytak le.
- Kérlek - fel sem ismertem a saját hangom, olyan vékony, elveszett és idegen volt. - N-nem akarok visszamenni a toronyba. Kérlek ne kérd ezt tőlem. Csak most, reggelig erre a pár órára had maradjak itt, és hihessem azt, hogy nincs Sirius, nincs utálat, nincs mitől félnem és nincs aki gyűlöljön csak azért mert... Mert vagyok. - szipogtam, és megpróbáltam a pizsamám ujjába temetni a nedvességet az arcomról.
Remus ingerülten, remegve fújta ki a levegőt, én pedig kétségbeesett, könyörgő arccal néztem rá.
Nem tudtam volna, mihez kezdek, ha visszaküld. Talán a harangtoronyba alszok. Vagy a Mézesfalásba vezető alagút tövében.
Már ilyen forgatókönyvek pörögtek a fejemben, és előre rettegtem a választól, és akkor még nem is fogtam fel azt az elrettentő érzést, hogy a térkép ami odajutattna, se a zsebemben, se a kezemben nincs.
Remus őszülő hajába fúrta az ujjait, és gondterhelten az ajkába harapott.
- Flower, tisztában vagy vele, mekkora baj lehet abból, ha kiderül, hogy nem vagy a klubhelységben?
- Reggelig. Csak reggelig. - alkudoztam, de rá kellett jönnöm, hogy valójában nem menedéket kerestem, hisz ha akartam volna, és a fáradtságomon múlik, akkor simán elalszok egy elrejtett folyosó szakaszon is.
Itt arról volt szó, hogy a háztársaim reakciója rádöbbentett, hogy mennyire magamra vagyok maradva.
És mivel az elmúlt egy órában Hermionén és  Remusén kívűl csak olyan tekinteteket láttam, akik megvetve néztek rám, szükségem volt valakire akié nem. Nem magányt akartam, hisz hiába voltak a toronyban százan, nem is tudtam volna magányosabban érezni magam.
Nem, én valakire vágytam, aki megnyugtat afelől, hogy van meg ember, aki velem van.
Persze ott vannak Harryek, az ikrek... De nekem egy olyan magabiztos, felnőttes támogatásra volt szükségem, amit Remus jelenlétében éreztem.
Aki volt annyira apafigura, annyira felnőtt, annyira olyan akire felnéztem, hogyha azt mondja minden rendben lesz, akkor is elhiszem, ha nem úgy lesz.
Mert szükségem volt arra, hogy áltassam magam azzal, hogy minden rendben jön, ahhoz, hogy felálljak és dacoljak a helyzetemmel. Mert nem akartam, hogy maga alá temessen. Lehet hogy már megtette, de nem akartam elfogadni, az túl... Kétségbeejtő lett volna.
A férfi idegesen sóhajtott.
- Ugye tudod, hogy kötelességem lenne szólni McGalagony professzornak? A saját biztonságod érdekében.
Feladtam, hogy arról vitatkozzak vele, hogy nála vagy a toronyba biztonságosabb, ahová Sirius sikeresen betört, ezért inkább kihívóan fintorogtam rá.
- De nem fogod megtenni, ugye?
Remus nyakán kidagadt egy ér, jelezve, hogy nem a legtisztább eszközökkel dolgozom.
- Flower, nem élhetsz vissza azzal, hogy ismerjük egymást. Én itt tanár vagyok, és a kötelességeim az elsők...
- Kérlek... - suttogtam.
Remus szája fehéredett, úgy összepréselte.
- Miért pont ide jöttél hogyha már kilógtál a toronyból? Tudtad, hogy nekem nem lesz szívem beárulni, igaz?
- Nem! - förmedtem rá hisztérikusan, és már attól összetört a szívem, hogy ilyet feltételez. - Azért jöttem ide, mert  nem tudtam hova menni! Mert szükségem volt végre valakire, aki nem néz rám úgy, mintha mindent amit Sirius Black valaha tett, én tettem volna! És azért, mert tőled vártam volna a legjobban, hogy ezt megértsd!
A végére már piros volt az arcom.
Az indulatok tomboltak bennem, mert szörnyen bántott, hogy Remus ezt gondolná rólam. Jó, lehet hogy nem kellett volna olyan pofátlanul visszakérdeznem, de jelenleg mindent azért tettem, hogy vele maradhassak.
Remus arcán a kételyek úgy váltották egymást, mint valami film képkockái.
Bizonytalanul toporogtam előtte, mert a tekintete semmit se árult el, és tudtam, hogyha úgy adódik, ha balhé nélkül is, de vissza kell térnem a klubhelységbe, és akkor konkrétan többet értem volna azzal, ha meg sem állok itt, hanem valamelyik titkos alagútban vagy a harangtoronyban várom meg a reggelt.
De szükségem volt arra, hogy biztonságos környezetben tölthessem az este utolsó óráit, mert...
Másnap az egész világgal kellett szembenéznem. A gyűlölködő arcok kétszer annyian lesznek mint valaha. Utálat, utálat virít rám minden sarokból majd.
És legalább mindezek előtt, legalább egyszer és utoljára had érezzem azt, hogy nincsen semmi baj, nem vagyok egyedül. Legalább most érezhessem azt, hogy van egy menedékem minden elől.
Könyörgő arccal néztem Remusra.
A férfi arca elernyedt, de a szeme továbbra is gondterheltséget tükrözött, miközben nagyot mordult:
- A sírba viszel, Flower - motyogta. - Ha bárki kérdezi, a gyengélkedőn aludtál. Azt, hogy Madam Pomfrey ebbe hogyan legyen partner, azt... azt meg bízd rám.
Majd előrántotta a pálcáját, suhintott, mire a helység közepén lévő fotel recsegő hanggal megremegett, majd rugók pattogása hallatszódott belőle.
Mintha életre kelt volna, ugrálni kezdett, majd szétpattant, és négyszeresére ugrott szét, mintha valami szétnyithatós ágy lenne.
Az öreg, foltos kárpit még hozzáigazodott, majd a bútor nem mozdult többet.
Végignéztem a műveletet, majd miután a viseltes bútor abbahagyta a ficánkolást, a sárga kárpitja elhomályosult előttem. Könnybe lábadt szemekkel néztem vissza Remusra, aki a halántékát masszírozva masírozott be az irodájából a hálószobájába nyíló helységbe, hogy aztán morcosan egy paplannal térjen vissza, amit az ágyra hányt.
A szívem kalapált, és a megkönnyebbüléstől megrogytak a térdeim.
Szipogtam egyet, és megtöröltem a szemem.
- Köszönöm! - leheltem, és utolsó erőmmel odarohantam hozzá, és átöleltem a derekát.
Gyöngéd kezeket éreztem meg a vállamon, a férfi pedig a kanapénak támaszkodott, mert semmi erő nem maradt bennem, teljes súllyal tehénkedtem Remusra.
Egy ideig csak ott álltunk, Remus csendben ölelt engem, én meg úgy kapaszkodtam bele, mintha az életem függene tőle. A könnyek néha még mindig kibuggyantak a szememből.
Olyan jól esett. A mai este annyi minden történt, annyi borzalom ért, annyi félelmet kellett átélnem, hogy azt éreztem, mintha már nem egy, de két napja folyamatosan ébren lennék.
És végre, ott Remus karjaiban elcsöndesült minden. Az a két, vézna kar szorítása elhitette velem, hogy nem létezik a holnap, amivel szembe kell néznem. Csak ez a pillanat van, a megpihenés pillanata, és mostantól minden rendben lesz.
Kapaszkodtam Remusba, hátha ezzel egyúttal ebbe a biztonságos érzésbe is belekapaszkodhatok és magammal vihetem.
- Máskor ne csinálj ilyet, jó? - mondta a férfi, de a hangja fele annyira se volt dorgáló, mint amennyire tervezte.
Csak fáradtan bólogattam.
- Ott van Hermione, a Weasley gyerekek, Harry... - sorolta. - Ők mind melletted vannak. Ne félj hozzájuk fordulni, mielőtt megint ilyen meggondolatlanul viselkednél. Főleg Harry... Nem is sejtenéd, neki mennyire szüksége van rá, hogy melette állj.
A karjaim megfeszültek Remus derekán. Tudtam. Hogyne tudtam volna.
Hisz hetekkel ezelőtt, sőt hónapokkal ezelőtt sikeresen lefüleltük a beszélgetést, amiből megtudtuk, miért és mióta vadászik apám Harryre.
Az ajkamba haraptam, mielőtt kibuggyanhatott belőlem az, hogy "igen, tudom".
Azzal elárultam volna magam (persze ekkor még nem sejtettem, hogy egy végzetes figyelmetlenség miatt ez már megtörtént, hisz a térkép ekkor még mindig itt hevert az iroda ajtajában, szem előtt).
- Máskor kevésbé veszélyes és szabálybaütköző megoldást keress, oké? Így is a tűzzel játszol jelenleg...
Morcosan a hasának koccintottam a homlokom:
- Szerinted lejöttem volna ide, ha nem vettem volna számba minden lehetőséget?
- Őszintén? - kuncogott Remus. - Igen.
Itt már nem tudtam úgy tenni, mint aki haragszik rá az atyáskodás miatt, én is felnevettem.
- Jól van na.
- Nap közben egyébként, ha gondolod, lelátogathatsz egy teára néha. - szólt a férfi. - Tudod, nem csak neked volt kínszenvedés az elmúlt időszak.
Felhorkantam, majd a markomba ásítottam és eltoltam magam Remustól.
- Tudom. - vontam meg a vállam. - De ha belegondolsz, magadnak köszönheted.
- Ejnye, feleselünk egy tanárnak?
- Most akkor ki él vissza mivel, tanárúr? - nyomtam meg az utolsó szót szememet forgatva.
- Azóta beláttam, hogy igazad van - vette komolyabbra a szót. - Nem igazán lehetne ezt örökre titokban tartani. Meg amilyen makacs vagy, addig szóba se állnál velem amíg nem mondom el. Ebben annyira anyukádra hasonlítasz.
Felcsillant a szemem, és a talárjába csimpaszkodtam.
A szívem hatalmasat dobbant. Most mindenre fény derülhet, most végre...
- De nem most fogom elmondani. - szólt, mire azonnal lelohadt a kedvem, és az energia, az a kevés lelkesedés is kiment belőlem, és hátrálva pár lépést a fotelra roskadtam.
- Ez most komoly? - nyafogtam, és keserűen néztem a pillanat után, ami elillant, úgy ahogy jött. Magával vitte az esélyt is, hogy megtudjak valamit arról, amit hetek óta hajkurászok.
- Hajnali öt óra lesz mindjárt Flo. Nem hinném, hogy egy ilyen kaliberű beszélgetést most kéne megejtenünk. - ingatta a fejét, nekem pedig elnehezült a szívem a súlytól, amit a ki nem mondott szavak hordoztak. Eszembe jutott Fred és George párbeszéde, amit tök véletlenül hallottam meg a múltkor.
És hogy olyan súlyos dolgokkal dobálóztak, mint az, hogy Remus egész életembe egy hazugságban éltetett, és...
Megijedtem. Tudtam, hogy valami sorsfordító dologról volt szó.
A fejem elnehezült, beleszédültem abba, hogyha megint meg kell tudnom valami ahhoz hasonlót, amit Roxmorts kocsmájában füleltem le, azt nem feltétlen bírnám ki...
Egy ilyen nap után főleg nem álltam készen semmi ilyesmire.
Ha a megérzéseim nem csaltak, soha nem álltam készen arra, amit Remus el akart mondani.
De aznap még annál inkább se.
Szipogva felnéztem rá, és azzal, hogy bólogattam, megpróbáltam azt a szörnyű, baljós szorítást a gyomromba eltüntetni. Hacsak a ma estére is.
- Helyes - biccentett a férfi. - És most tessék aludni, mielőtt észhez térek, és visszaküldelek a toronyba.
Mosolyogtam a csipkelődésén, de nem volt őszinte gesztus.
Nagyon nehéz volt figyelmen kívűl hagyni a gyomrom, ami görcsbe ugrott, akárhányszor arra gondoltam, az ikrek milyen borzalmasnak írták le a dolgot, amit Remus rejtegetett előlem.
Eldőltem, és gombócba húztam magam, kezemet a hasam köré kulcsolva, hátha ki tudom szorongatni magamból a rettegést.
A fejemet a fotel rongyos kárpitjába nyomtam, és igyekeztem a könnyeimet visszanyelni, amik folytak, mintha előre tudták volna, mi az, amit Remus titkolt.
Lépteket hallottam.
Felnéztem, és Remus alakja magasodott felém, ahogy áthajolt felettem, megragadta a paplant, és nyakig takart vele.
Legszívesebben lerugdaltam volna a takarót, mert nehezebbé tette a mellkasomon lévő nyomást.
Aztán belenyugodtam és magamhoz öleltem a takaró csücskét.
Behunytam a szemem, és miközben Remus megsimogatta a fejem búbját arra gondoltam, Fredék tévedtek. Ez az ember nem létezik, hogy szándékosan valaha ártani akart nekem.
És hogy erről magamat teljesen meggyőzzem, belesimultam az apai érintésbe, és bágyadtan jó éjszakát kívántam.
- Gondolom meg se kérdezzem, mitől bűzlik a ruhád a lángnyelv whiskey miatt. - vonta fel a szemöldökét.
Fáradtan a matracba röhögtem, ahogy eszembe jutott a seprűről rókázó George.
- Meg kellett adni a mai győzelem módját - feleltem.
Remus kuncogott, majd ellépett a fotel mellől, majd az ajtó felé ment.
- Ha szükséged lenne rám, ott leszek - biccentett a szobája felé. - De most még elintézek pár dolgot, eléggé nyugtalanok most a kedélyek a ma esti incidens után. Aludj, rendben? A biztonság kedvéért lezárom bűbájjal az ajtót.
Túl fáradt voltam ahhoz, hogy bármiben is ellenkezzek.
Csak néztem, ahogy Remus eltűnik a fény árban, ami a szobába vetült, majd egy kattanás után vaksötét borult a szobára.
Egy ideig bámultam a feketeségbe. Megremegtem, de mielőtt pánikba eshettem volna, hogy mi van, ha az a hatalmas kutya még mindig itt ólálkodik valahol, álomba zuhantam.
Pillanatok alatt taszított a kimerültség egy légüres, puha helyre, amit álomnak hívtak.
És akkor még nem is láttam Remust, ahogy meglepett arccal lehajol a térképért, amit az ajtóban leejtettem és megfeledkeztem róla.
Nem láttam a diákok arcát, akik egymással sutyorogva beszéltek arról a szobatársaikkal, hogy nekem hogyan lehet közöm a ma esti incidenshez.
Nem láttam a fekete árnyat, ami négy lábon osont a kastély kijárata felé.
Nem láttam a holnap problémáit, amik a küszöbömön álltak, és csak arra vártak, hogy újabb pofonnal a padlóra küldhessenek.