Az Ifjabbik Tapmancs - Book 3: Az Azkabani Fogoly(Harry Potter Fanfiction)

Berobban a Black-botrány

Meredtem előre.
A hátamnak simult az ajtó.
Az arcom pontosan olyan üres volt, mint amilyennek éreztem magam belül.
Üveges szemekkel néztem előre.
Teljesen szürreális volt az egész. Hiszen egy puszta közepén ültem. Kopár sziklák és kiszáradt fűcsomók, amíg a szem ellátott. Megsárgult moha burjánzott a kövek tövében, és semmi erdő, csak néhol egy kopasz, haldokló bokor, kétségbeesetten szétmeredő gallyakkal. Mintha egy földből kinyúló, csontos kéz lenne.
Durva kőtömbök mindenütt, mintha egy hatalmas, szürkészöld tenger tükrén ülnék, ami megállt, lefagyott, ahogy az idő is. Nem volt szellő. Apró fuvallatok sem.
A levegőben valami furcsa, poshadt szag terjengett. Mintha penész és nedves falak szaga lenne. Mintha egy cellában ültem volna, amit valaki elvarázsolt, hogy egy pusztának nézzen ki.
Hogy olyan legyen, hogy ugyan tudod, hogy be vagy zárva, de a táj azt tükrözi, amit belül érzel. Egy kopár vidék, ahol bolyongasz, saját magad után kutatva, miközben körülötted minden rothad, minden bomlik el, pontosan úgy, ahogy a lelked is.
Szóval így éreznek az azkabani rabok - gondoltam magamba, és mocorogtam egy kicsit. A száraz fű szúrta a tenyerem.
Felnéztem az égre, és eltorzult az arcom.
Az ég furcsa, vöröses színben égett. De nem volt se alkony, se pirkadat. A napot nem láttam, csak azt, hogy a horizont piros, mint egy elkapart seb.
A szag erősebb lett, én pedig megborzongtam. Pedig nem volt hideg.
Másféle érzés tette ezt, nem a levegő hőmérséklete, hanem az a furcsa valami, vagy valaki, aki azt a szagot árasztotta.
Ami olyan volt mint a múlandóság. Vagy a halál. Piszkos, száraz, dohos.
Kapart a torkom.
Fejemet az ajtónak nyomtam.
És akkor tudatosult bennem. Egy ajtó.
A puszta közepén.
Tudtam, hogy nem lehet más, éreztem az üreges érzést, ami a túloldalt jelentette. Éreztem a küszöböt, ami a combomba nyomódott.
Valahogy nem volt furcsa. Nem lepett meg annyira, mint amennyire meg kellett volna.
Ez viszont megrémített.
Utáltam ezt az egész helyszínt, a hülye fűcsomókkal és sziklákkal együtt, a vérszínű éggel együtt, mégis jobban utáltam az érzést, hogy nem utálom eléggé a helyet.
Mintha valami keserű beletörődést éreztem volna. Mintha valahogy... nem belenyugodtam, de elfogadtam, hogy itt kell lennem.
És ettől az érzéstől köpni tudtam volna.
Mert a hely pontosan tudtam kire emlékeztet, és nem vagyok hajlandó semmit se elfogadni, ami vele kapcsolatos.
Elfintorodtam, és az ökölbe szorult kezeimre néztem. Láttam a halványfehér bőrt. Az ereket.
A csontokat.
Megmozgattam.
Hirtelen borzalmas dolog történt vele.
Az erek vékony vonalai elfeketedtek, mintha valami sötét, szurokszerű folyadék terjedne szét bennük. A bőr fehérebb lett, redős lett, megnyúlt. Száraz lett, élettelen.
A csontok kitüremkedtek, mintha pár másodperc alatt kétszer olyan vékonyra fogytam volna.
Aszalódott a kezem, vékonyodott és színtelen, szürke foltok bukkantak elő rajta. Mintha egy holtest bomlását látnám felgyorsítva.
Elborzadtam, és éreztem, hogy a rémület szétárad bennem, akárcsak az a fekete likvid az ereimben.
Felsikoltottam, de a hang nem jött ki a torkomon. Elnyelte a pusztaság fojtogató, tömény szaga.
A torkomhoz kaptam. Megnémultam volna...?
A kezemet a rajtam lévő rongyos, szakadt ruha zsebébe nyomtam, hogy elrejtsem magam elől.
Ziháltam, és átöleltem magam, miközben a rajtam lévő göncökbe markoltam. Ugye ez nem a valóság?
Szipogtam és nyöszörögtem, hátha meghallom magam. Már annak is örültem volna. Legalább tudom, hogy még létezem, és nem váltam eggyé ezzel a visszataszító hellyel.
A szívem nem dobogott. Hanem őrjöngött. Mintha egy vadállat költözött volna a mellkasomba, és ki akarna törni onnan.
Aztán megmerevedtem, és megsemmisülten meredtem magam elé.
Reszkettem, mint a nyárfa levél.
Valami nagyon nem volt rendben.
És ez az érzés úgy mászott fel a hátamon, mint valami hideg, nyirkos kígyó.
Éreztem, hogy a puszta hiába nagy, egyre kisebbnek érzem a teret, ahol mozoghatok. Mintha láthatatlan falak nyomódnának nekem.
Kétségbeesetten kutattam a dolog, kósza gondolat, bármi után, ami okozhatta ezt az érzést.
Lázasan kutattam a fejemben, miközben a hideg földet és szúros fűcsomókat kapartam idegességemben.
A vérvörös ég vészjóslóan derengett.
Aztán hirtelen a fülemben dobogó vér elhalkult. Minden elhalkult. A csönd szinte fájt.
És mégis volt valami hang. Ami mélyebb volt, mint a csönd.
Valami egészen borzalmas. Valami, amit nem csak a fülemmel, de minden zsigeremmel hallottam.
Undok, kaparászó motoszkálás.
Levert a víz, és nagyot nyeltem.
A félelemtől majdnem kiadtam magamból azt is, ami talán bennem se volt.
A zaj amögül az ajtó mögül jött, aminek nekitámaszkodtam.
Éreztem, ahogy a fát körmök karistolják, a zár ropog és valaki nehezen szedi a levegőt.
Éreztem a hátamban a hangot, éreztem a szívem legmélyén, a torkomban és a fejemben is. Kongott az egész testem tőle.
Tudtam, hogy van valaki az ajtó túloldalán, és nem is akárki.
A kezem, ami eltorzult, viszketni, égetni kezdett, ezért a száraz fűhöz dörzsöltem, mintha azzal el tudnám tünteni a repedezett bőrt és szürke foltokat.
Aztán hirtelen egy éles, rekedt hang támadt. Hangos volt, és fülsértő, mintha mindenhonnan az szólt volna, még a fűszálak is azt rikácsolást hallatták volna. Mintha egyszerre tombolt volna a fejemben, és szólt volna minden irányból.
Egy nevetés volt. Egy berekedt, keserű kacaj, amitől a hideg futkosott a hátamon.
Megmerevedtem, és csak pislogtam magam elé.
A szívem megállt egy pillanatra, és az egész világ, még ez a morbid, kietlen puszta is lelassulni látszott. Mintha minden perc elnyúlna, csak azért, hogy minél tovább szenvedhessek ezen a borzalmas helyen.
Remegve fújtam ki a levegőt, miközben a hátamat az ajtóba vágtam, hátha ezzel elhallgathattatom azt, aki a túloldalon vihorászik.
Mert már kezdett elviselhetetlenül fájni a fejem és csengeni a fülem tőle. Nem mellesleg a frászt hozta rám.
Valóban úgy történt, ahogy sejtettem, de azután azt kívántam, bárcsak nevetett volna tovább. Inkább nevessen, és hagyjon békén, minthogy észrevegyen, és hozzám szóljon.
Habár az a szörnyű hahota pontosan olyan volt, mint aki tudta, hogy ott vagyok, és azon nevet, mennyire halálra vagyok rémülve.
Sőt, utólag visszagondolva, mintha két szótagot ismételgetett volna, csak nehezen kivehetően, mert olyan artikulátlan üvöltése volt. De ki lehetett, hisz az ő szájából bármilyen formában felismerem azt az egy szót, amit újra és újra a levegőbe kiáltott, élesen kacagva: "Flo-weer, Flo-weer, FLO-WEER".
De most elhalkult. A fejemben még sokáig viszhangzott a saját nevem, ami most olyan volt, mint egy átok, egy szitokszó. Soha nem szégyelltem ennyire, hogy visszahallhatom a nevem. Ilyen formában, ilyen embertől.
Mint egy mantra, ami minden egyes ismétlésnél egyre kellemetlenebb hatást vált ki.
A számba haraptam, és vártam, mi jön most.
A legrosszabb forgatókönyvek pörögtek bennem, hiszen legmélyen már tudtam, ki volt az ajtó másik oldalán.
És mintha csak igazolni akart volna, ugyanazon a rekedt, reszelős hangon megszólalt:
- Felesleges. Minden amit teszel, felesleges.
Majd eszelős kuncogás.
Kirázott a hideg, de érdekes módon rideg és érzelemmentes maradtam.
Mint a nyúl, ami az utolsókat szusszanja az anakonda szorításában. Már tudtam, hogy nincs értelme harcolni ellene.
- Tudom.
Csak ennyit feleltem.
- Akkor miért csinálod még?
A kérdése nem ért váratlanul.
Sőt, gúnyosan elvigyorodtam, tudván, hogy ezt ő úgy sem értheti.
- Bármit, csak ne feleljek meg az elvárásaidnak. - feleltem.
- A saját apádénak?
Eddig tartott a hidegvérem.
Hirtelen olyan düh öntött el, hogy még a vörösszínű égnél is vörösebben láttam.
- Nem vagy az apám. - köptem a szavakat.
A kezem remegett, és felindultan vártam mit lép erre.
Kezdtem elveszíteni a fejem, míg Sirius egyre magabiztosabb lett.
- Pedig nagyon hasonlítunk. Ezt te is észrevehetted már.
- Egy dolgot se tudnék mondani a vezetéknevünkön kívűl. - morogtam, és idegességemben az egyik fűcsomóba markoltam. Szúrt, égetett, de a legkevésbé sem érdekelt.
- Pedig biztos sokszor megfordultak már olyan a gondolatok a fejedben, hogy kivégezz mint egy malacot.
A nyers szavakra felkavarodott a gyomrom, és könnyes szemekkel igyekeztem visszanyelni a savas ízeket.
- Honnan tudod te, mi fordul meg a fejemben? Tizenhárom éve eldobtál magadtól mint egy rongyot, megölted anyut és most meg akarod ölni a barátaimat. Ne te tudd már jobban, mit gondolok bármiről is.
- Ugyan, találgatnom sem kell. A hangodból áradó puszta utálat is elég ahhoz, hogy rájöjjek.
- Mégis mire? - kiáltottam rá, és az öklömet az ajtóba vertem. Rettentően dühös voltam.
- Hogy ugyanolyan vadállat vagy mint én. - szinte láttam magam előtt a vigyorát.
- Csak szeretnéd. - sziszegtem.
A szívem úgy vert, mint egy kalapács.
- Imádom.
- MÉGIS MIT? - üvöltöttem, és éreztem, hogy a pusztában most először mozdul meg a levegő. Mintha a haragommal életre keltettem volna a szelet, a fűcsomók borzongani kezdtek, a hajam pedig úgy csapkodja az arcom mint egy ostor.
- Azt, hogy egyre jobban hasonlítasz rám. Bármit teszel, a kislányom leszel. Mindig.
Eddig bírtam, és az undor úgy bukott ki belőlem, mint egy vulkán.
Előre hajoltam, és beleüvöltöttem a szélorkánba. A hangomba annyi mindent adtam bele, amennyit csak tudtam.
Utálatot.
Haragot.
Félelmet.
Tehetetlenséget.
Hagytam, hogy a hang egy láncon rángassa maga után az érzelmeimet, és a világba vagdossa.
Azt reméltem, a hangommal kárt tehetek ebben az undorító helyben. Had seperje el a száraz füvet, a köveket, az ajtót, túloldalán Siriussal együtt.
Minden porcikám égett.
Fűtött az utálat iránta. Magam iránt. Minden iránt, amit miatta sose kaphatok meg.
- Ez az Flower. Add ki magadból. Had lássam a valódi éned. - biztatott Sirius.
- Gyűlöllek! - túrtam a hajamba, és tehetetlenül vágtam a hátam az ajtóba.
- Csak azt hiszed.
- Gyűlöllek, fogd már fel! - kiáltottam hisztérikusan.
- Nem tudom felfogni. Hisz akkor magadat gyűlölnéd, és ha annyira gyűlölnéd magad, nem lennél itt.
Itt lett elegem az ostoba rébuszokból, amikben beszélt, és hátrafordultam, hogy az ajtóba csapjak, hogy hallgasson már el, de mikor ezt megtettem, annyira ledöbbentem, hogy a kezeim megálltak a levegőben.
- Mégis mi a fenéről besz... - elhallgattam, és a sokktól, hirtelen úgy éreztem, soha nem tudnék többet megszólalni.
A hátam mögött nem egy ajtó volt.
Hanem egy tükörlap.
A puszta mögöttem kétszer akkorára nyúlt.
De a legijesztőbb nem az volt, hogy egy tükörlap megáll csak úgy a puszta közepén.
Hanem az, hogy a tükörbe nem én voltam.
Habár az arckifejezés ugyanaz a döbbent, sokkos pillantást volt, de a testem nem az enyém volt.
Vézna, sorvadt karok. Foltos, szürke rongyok, kiálló csontok, koponyaszerű arc, csimbókos, fekete haj, fekete, beesett szemek. Hullafehér bőr.
Ápolatlan borosta.
A rémület utat tört magának.
Felsikítottam, és az arcomhoz kaptam a kezem, és a körmöm a bőrömbe vájtam, mintha le akarnám tépni azt, amit a tükör mutatott.
Reszkettem, pánikoltam, egy test börtönében. Ezért nem tudtam előle menekülni. Saját magam elől hogy a fenébe futhatnék el?
Folytak a könnyeim, és a saját szipogásomon túl felhangzott valami más is.
Először mint egy halk pulzálás, egy szívdobbanás.
Majd mint egy ajtón túli kopogás.
Aztán egy ember, ami a szoba túloldaláról próbálna szólni hozzám.
Aztán mintha közvetlen a fülembe üvöltött volna, felbuggyant az az eszelős vihogás, és vele együtt egyre csak a nevem ismételgette.
Flower. Flower. Flower. FLOWER.
Könyörögtem, hogy hagyja abba.
Rimánkodtam, hogy bármit megteszek, csak hagyja abba, de a nevetés csak egyre hangosabb, elviselhetlenebb lett, a fejem majd szétcsattant, szinte éreztem, ahogy az agyam dagadni kezd.
Aztán távolról felhangzott egy kiáltáds, egy dallamos, kétségbeesett mély hangon:
- Nem én vagyok az!
Megpróbáltam felordítani, hogy csöndet már.
Ám ekkor minden elsötétült, elhalkult, megszűnt létezni, és már csak a borzalmas világ emléke és fura, bizarr viszhangok maradtak abból a borzalmas helyből.
Zuhanni kezdtem, vissza a valóságba.
És miközben ébredtem fel, fogalmam sem volt, melyik a rosszabb. Itt maradni, vagy visszatérni.