Az Ifjabbik Tapmancs - Book 3: Az Azkabani Fogoly(Harry Potter Fanfiction)

A patrónus bűbáj

Másnap reggel nyúzottan ébredtem.
Az álmomra nem emlékeztem, de annak alapján miket álmodok mostanság, ennek inkább örültem.
Sőt, azt kívántam, bárcsak aludhattam volna még. Egy napot. Egy hetet. Annyit, ameddig az a borzalmas, üres érzés a mellkasomban megszűnik végre. De nem tudtam, nem lehetett.
Főleg, miután ránéztem az órámra, és kiderült, hogy másfél órám van rendbe szedni magam, és elindulni Remushoz, a most üres, elsősök bűbájtan termébe.
Hatalmas sóhajokkal meredtem magam elé, miközben a tegnap történtek homályos emlékképként kavarogtak a fejemben. Hogy lehet, hogy bármire gondolok, kellemes, felemelő dolgok jutnak eszembe, a lufi áradat, a toronyban a tüzijáték... és mégis elszorul a torkom, akárhányszor emlékeztetem magam arra, hogyan ért véget az este.
Mivel senki nem volt már a szobában, ezért megengedtem magamnak a hangos kínlódást, és nagy, fájdalmas nyögéssel temettem arcomat a tenyerembe.
Az utolsó dolog amit a világon akartam, az az volt, hogy visszavonhatatlanul összevesszek Freddel és Georgeal. 
De megtörtént, és egyenlőre fogalmam sem volt, ezért őket, vagy magamat hibáztassam.
Miközben a fogamat mostam, elgondolkodva meredtem a nyúzott tükörképemre, és folyamatosan ezen agyaltam.
Túlreagáltam volna? Nem hinném.
Igenis jogosan háborodtam fel. Ilyen titkot elhallgatni előlem egyszerűen...
Ismét jött az elárultság szorító, keserű íze, amit még a mentolos fogkrém sem tudott elnyomni.
Teljesen jogosan akadtam ki.
A fiúk megszegték a köztünk kötött szövetséget, miszerint mi mindig mindent megosztunk egymással, köztünk még a családon belüli titkok sem lesznek titkok.
És ez olyan dolog, ami tényleg nagy szó. Egyébként is, miért van az, hogy még ők is előbb tudhatták ki vagyok pontosan, mint én?
Egy év ide vagy oda mit változtat, igazán nem értem, miért csak első év végén tudhattam meg, kinek a lánya vagyok.
És akkor is azért, mert a Roxfortban már nem tudták elhallgatni előlem, ezért inkább megosztották. Ki tudja, más körülmények közt meddig húzták volna még...
Nem is értem. Az egész olyan furcsa. Elsőben csak találgattam és reménykedtem, hogy talán egyszer megtudok valamit, mindig mindenki, ezek szerint még Fredék is azon voltak, hogy elhallgassák előlem, és utána Dumbledore így a semmiből elmondja nekem miután majdnem meghaltam, hogy ja amúgy Sirius Black egyetlen szem lánya vagyok?
És alapjáraton nem is ő mondta el először, hanem Voldemorttól kellett megtudnom...
És miért csak utána lettem felkapott?
Amíg el nem mondták, miért nem zaklattak az újságírók, nem nézett rám undok arccal a szomszéd és Mr Perkins, és miért csak azután lettem fő attrakció a suliban, mikor én is meg tudtam ki vagyok? Mintha ez tartotta volna vissza a világot attól, hogy rám figyeljen...
Megráztam a fejem, és a mosdókagylóba köptem a habot. Már nem is Fredék hazugsága volt a legnagyobb gondom, hanem az egész helyzet és ez a rejtély, hogy miért csak akkor lett köztudott, hogy Sirius lánya vagyok, miután én is megtudtam?
Miközben megfésülködtem és magamra rángattam az aznapi ruhámat, folyamatosan ezen kattogtam. Nem is értem, hogy nem tűnt ez fel nekem hamarabb?
Idegesen a plafonra néztem, és kínomban a pókhálokat kezdtem számolni a sarkokban, és folyamatosan ezen törtem az agyvelőm. Olyan sok a kérdőjel az egész Siriusos téma körül, hogy már abban sem vagyok biztos, hogy ez igaz. Ha tizenegy éven át a szemembe hazudták az életem, miért ne tehetnék ezt újra?
Figyelmeztetően vájtam a körmöm a tenyerembe. Hogy feltételezhetek ilyesmit? Nyilván azért volt titok, mert engem akartak megkímélni. Jót akartak nekem.
Hogyan is fordulhatott meg a fejemben ez? Ideje lenne összeszedni magam, mert Mollyék az életüket beleölik abba, hogy nekem tökéletes lehessen, és annak ellenére fogadtak be és szeretnek sajátjukként, hogy ilyen körülmények bűzölögnek körülöttem.
Senki nem kötelezte őket, hogy befogadjanak a rémhírek és együttes ellenszenv ellenére. Tudták, milyen nehézségekkel jár egy hírhedt sorozatgyilkos lányát a gondjukba venni, hét másik gyerek mellé ráadásul.
Hirtelen mindenki helyett magamra kezdtem a legjobban haragudni.
Mindenki azért cselekedett úgy ahogy, hogy engem védjen és támogasson, hogy jövök én ahhoz, hogy kétségbe vonjam, sőt, mindenféle összeesküvés elméletet szőjek ellenük?
Borzalmas vagyok. És hálátlan.
Említettem már?
Úgy döntöttem túl gondoltam az egészet, megint. Agyamra ment ez az egész év, apám szabadulása, a diákok ellenségeskedése és az egész, hogy csak két éve tudom, ki az igazi apám, és máris, csak ez a puszta információ fenekestül felforgatott mindent.
Sokkal kevésbé éreztem magam a Weasley család tagjának, sokkal kevésbé tisztának, kevésbé gyereknek, és kevésbé Flowernek. Sokkal inkább Blacknek.
A lánynak, akit mindenki belém látott.
Tényleg hallgatnom kéne Dumbledorra és az ikrekre, meg úgy mindenkire aki tényleg szeret engem, és egyszerűen csak magasról tojni arra, mi a véleménye mindenki másnak.
Csak hát, nem egyszerű szembe nézni az egész világgal, mögöttem pár emberrel, akiknek csak ártok ezzel, miközben úgy is Sirius áll előttem, őt látja mindenki amikor rám néz.
Belefáradtam. És nem értem. Ez az ára annak, hogy annyira tudni akartam, kik a szüleim? Hogy tényleg a lányukká válok, és tűrnöm kell mindent ami vele jár? A rossz hírt, a haragot, a megvető arcokat?
És ha sose tudom meg?
Akkor nekem se fáj, és mindenki másnak az a Flower lehetek, aki imádtam lenni: Harry Potter barátja, egy szerető család lánya, csodálatos barátokkal, csodálatos élettel... még a pénz sem kell, amit a nagymúltú Black família rám hagyott.
Tessék.
Éveken át sírt a szám, hogy megtudjam, kik az igazi családom, és mikor megtudtam, semmit sem nyertem, csak szenvedést és fájdalmat. Ott tartok, hogy milyen jól tette mindenki, hogy hallgatott előlem.
Akkor robbantam be a köztudatba mikor megvilágosodtam ezen a téren, és nem pozitív értelemben. Szóval ennyi baj után... már azt mondom, bárcsak vissza térhetnék két évvel ezelőttre. Amikor egy ártatlan, mit sem sejtő kislány voltam, egy imádnivaló családdal, támogató barátokkal és olyan élettel amibe nem kell felhajtás. Legalábbis nekem, Harryé pedig nem zavar. Ő megérdemli, hogy híres legyen, és én büszkén leszek a barátja.
De én?
Hogy lehetnék büszkén Harry barátja, ha mindenki úgy fogja fel, és velem is úgy akarja felfogatni, hogy a sors minket ellenségnek teremtett?
Végülis valóban irónikus fordulat, hogy Harryvel ilyen szoros barátságot kötöttünk, amit semmire nem cserélnék le, de hát látható, mit fog fel belőle mindenki más.
Majdnem hisztérikusan felkacagtam, ahogy eszembe jutott az a pletyka, miszerint azért lettem griffendéles és férkőztem Harry bizalmába, hogy segítsek apámnak befejezni azt amit elkezdett.
Megint a tenyerembe fúrtam az arcom, és mély levegőt vettem.
Muszáj lenyugodnom.
Tényleg, annyira ezen csámcsog mindenki, hogy már torkig vagyok a témával. Túl sok.
Leültem az ágyra, és felhúztam a térdem, államat azon megtámasztva.
Megint kapkodtam a levegőt, és úgy vert a szívem, mintha ki akarna szakadni.
Pedig nem is akkora nagy dolog. Csak megint addig rágódok rajta, amíg sikerül felfújni az egészet mint egy léggömböt, ami kidurran, és egyszerre zúdul rám. És most itt vagyok, a nyakamba szakadt problémáimmal, és képtelen vagyok felvakarni magam az ágyról, mert pánikolok a nagy semmin. Remek.
Remegve sóhajtottam egyet. Kettőt. Sokat.
Ki tudja meddig ültem ott, a kezemet tördellve, a számat harapdálva és zihálva.
Egyedül voltam, és ez egyszerre nyugtatott meg, és szomorított el.
A szoba falai hol magányosan nagynak, hol fojtogatóan kicsinek tűntek.
Behunytam a szemem, a puha sötétbe menekülve.
Már egészen lenyugodtam, a lélegzet vételemet valahogy a téli, hideg szélhez igazítottam, ami lomhán söpört végig kint, a téli tájon.
Ismét az órára néztem.
Sietnem kellett.
Gyorsan kimentem a fürdőbe, és ittam egy pohár vizet, majd a mosdókagylóra támaszkodtam.
Egy ideig farkasszemet néztem a tükörképemmel, és megparancsoltam neki, hogy nyugodjon meg.
Nem fogok tudni koncentrálni a mai különórámra ilyen állapotban, de nagyon sürgős lenne megtanulnom, mert még egyszer nem fogom hallani azt a szörnyű hörgést és nem fogom azt se végignézni, ahogy Harry száz méter magasból ájultan lezuhan a dementorok miatt.
- Szedd össze magad... - mordultam magamra, majd utoljára hideg vizet fröcsköltem az arcomra, és kiléptem a fürdőből. A kezem még mindig remegett, és még mindig rázott a hideg, ezért zsebre dugtam őket.
Magamhoz vettem a pálcámat, majd elindultam lefelé a klubhelységbe.
Nem terveztem megállni, főleg, hogy már így is késésben voltam, de mikor lemásztam az utolsó csigalépcsőn is, nem vitt rá a lélek, hogy kimásszak a portrén.
Ugyanis leérve Fredet pillantottam meg, aki egymagában gubbasztott az egyik fotelben. Amint leértem, felkapta a fejét, és egyenesen a szemembe nézett.
Nagyot nyeltem, és elkaptam a tekintetem. Furcsa volt ilyen komornak látni. Hát még úgy, hogy nincs mellette  George. Ha nem együtt láttam őket, akkor már tudtam, hogy valami nincs rendben.
És ami a legrosszabb volt az egészben, hogy elvből nem ülhettem mellé vigasztalni és megkérdezni mi a gond, mert nagyon jól tudtam.
Kínos csönd telepedett közénk. Nem mozdultam, de nem is volt merszem megkérdezni az amúgy egyértelműt. De akkor is zavart, hogy Fredet így láttam. És fogalmam sem volt, haragszom még-e rá egyáltalán, vagy csak haragudni szeretnék-e rá. Patthelyzet.
A csöndet a fiú törte meg, mikor megköszörülte a torkát. Annyira belemerültem a rágódásba, hogy erre ijedten ugrottam egyet.
- Szia Flo.
A köszönés halk volt és bizonytalan, de még így is hangosabb az enyémnél,
szinte tátogva válaszoltam:
- Szia.
- Tudnánk beszélni? - állt fel a fiú, mire reflexből én is tettem egy lépést felé.
- S-sietnem kell, különórám van Remussal.
Csak ennyit bírtam kinyögni, és esetlenül az kijáratra mutattam. Az egész helyzet roppant kínos volt, és egyszerre végtelenül elszomorító.
- Oh, igen, tényleg az ma van. - bólintott a fiú, de lerítt róla, hogy fogalma sem volt erről. - Akkor utána esetleg?
Kábán bólogattam. Igazából fel sem fogtam mibe egyezek bele, egyszerűen csak szabadulni akartam a szituációból.
Fojtogató volt, keserű, és ott bújkált kettőnk közt félúton a sértettség és csalódottság. Mindkettőnk részéről, hisz Fred sem számított arra, hogy ennyire túlreagálom a térképes esetet, én pedig elárulva éreztem magam.
Lehajtottam a fejem, hogy ne lássa a szégyentől paprikapiros arcom, és már siettem volna a portré felé, amikor Fred utánam szólt.
- Elkísérjelek?
- Nem muszáj - pördültem meg olyan hirtelen, hogy majdnem el is taknyoltam, és túl gyorsan vágtam rá a nemleges választ. A kezemet a számhoz kaptam.
Azonnal meg is bántam, még azelőtt, hogy Fred csalódottan de beleegyezően bólogatott.
- Csak ha szeretnéd - tettem hozzá lehelethalkan.
A fiú meglepetten felém fordult, majd bizonytalanul elmosolyodott, és válasz nélkül lépett mellém, és tárta ki nekem a vásznat.
Együtt léptünk ki a folyosóra.
Az út a bűbájtanteremig csöndben telt, mindketten némán lépdeltünk egymás mellett. Folyamatosan az járt a fejemben, hogy miről akarna Fred beszélni, és hogy abba a beszélgetésbe hogyan sűrítsek bele egy bocsánatkérést, amiért ennyire felfújtam az egészet. Folyton elkalandoztak a gondolataim erre, ezért az egyik lépcsőn a vörös hajúnak kellett utánam kapnia, mikor a nagy figyelmetlenségben megbotlottam az utolsó fokban.
Tovább haladtunk.
Dideregve kanyarodtam rá az utolsó folyosóra (hála az égnek mikor Remus elmondta hol lesz, egészen tegnapig, mindennap magoltam be az útvonalat a Tekergők Térképével, hogy legalább ide eltaláljak anélkül, hogy órákat bolyonganék elveszve), majd megálltam a terem előtt, amin a kis táblácska is hirdette, hogy jó helyen vagyunk.
Fred felé fordultam, és most rajtam volt a sor, hogy zavartan megköszörüljem a torkom.
- Köszönöm, hogy lejöttél velem - mondtam őszintén.
A fiú ajkán mosoly bújkált.
- Nincs mit - koccantotta a vállát finoman az enyémhez. - Akkor később.
Azzal hosszú lábaival pillanatokon belül eltűnt a legközelebbi kanyarban.
Sóhajtva bámultam utána.
Borzalmas érzés volt, olyan mint egy bőr alá fúródott szálka. Begyógyul, de nem lesz ugyanolyan, ott van és továbbra is zavar és irritál. Hiába voltunk úgy ahogy meg egymás mellett, akkor is érezni lehetett a tegnap történteket, amik ott csimpaszkodtak közöttünk.
Miközben felemeltem a kezem, hogy kopogjak, eldöntöttem, ha törik, ha szakad, ha jogosan ha nem, én fogok bocsánatot kérni. Nem bírnám ki, ha látszat-béke lenne köztünk, ez a pár kínos perc is maga volt a pokol.
Újra őszintén nevetni, vigyorogni akarok velük, látni akarom hogyan ragyog fel az arcuk ahogy rájuk nézek, érezni akarom azt az utánozhatatlan boldogságot, amit nem is érzek igazán, hisz a lelkem ilyenkor könnyű mint egy tollpihe.
Kopogtam.
- Bújj be - érkezett a válasz.
Csukott szemmel kifújtam a levegőt, remélve, hogy amint belépek a terembe, ezt a levegőt a gondjaimmal együtt kint hagyhatom, és majd ráérek magamhoz venni ha végeztem. Megvárnak az ajtó előtt.
Benyitottam a terembe, amit sápadt téli napfény világított be, közepes volt, padokkal tele és bal sarokban a tanári katedrával.
Az asztalok kissé össze és hátrébb voltak tolva, hogy helyet adjanak egy ládának, amin egy sorszám virított, és bonyolult, hosszú zárral volt ellátva. Súlyos, fémvázas tároló volt, és kicsit megrémültem, mi lehet benne és azt miért kell ilyen gondosan elzárni. Ja meg, hogy mire kell majd.
Az asztal mellett Remus állt, szokásos foltos talárjában, és mivel nem volt telihold, egész jó passzban volt, volt arcszíne és és a fekete karikák sem voltak annyira kivehetőek.
- Szia Flower - intett kedves mosollyal, majd odajött hozzám, miután rendbe rakott egy nagy adag dolgozatkupacot az asztalon. - Már azt hittem nem jössz, úgyhogy elkezdtem dolgozatokat javítani. - nevetgélt, miközben átkarolt.
Erőtlenül dőltem neki, és az oldalába kapaszkodtam.
- Minden rendben? - váltott át komolyra a hangja. - Letörtnek tűnsz. Meg fáradtnak. Aludtál eleget az éjszaka?
Megemelte az állam, majd szemügyre vette a bedagadt, karikás szemeimet.
-Mhm - bólogattam nem túl meggyőzően.
- Beteg vagy? Vagy csak fáradt nagyon? - a hideg keze a homlokomon egész jól esett. - Történt valami?
Becsuktam a szemem, és finoman elhajoltam az érintés elől. Túl sok volt a kérdés, amit nem tudtam feldolgozni, az agyam valahol a baldachinos ágyban maradt, a gondjaimról álmodva.
- Nem, csak később keltem mint terveztem. Kómás vagyok. - megpróbáltam magamra erőltetni a leghitelesebb mosolyom.
- Hát ha te mondod... - harapott az ajkába a férfi, láthatóan nem győztem meg. - Nem szeretnél más időpontot inkább? Nagyon kimerültnek tűnsz, és isten ments, hogy bajod essen közben. Ez nagyon nehéz és bonyolult bűbáj és...
- Csak csináljuk! - vágtam rá, és rögtön kijózanodtam az álmosságból, mikor Remus felvetette ezt. Az kéne még, hogy most mégse tanulhassam meg, és ki tudja meddig ne, hogy addig hallgassam a dementorok borzalmas hangját. - Nem bírom ezt a borzasztó suttogást, és nem lenne rossz az sem, ha nem ismétlődne meg az, ami a meccsen. Szeretnék felkészült lenni. Csináljuk! - ismételtem meg magam, majd kiráncigáltam a pálcámat a zsebemből.
Remus sóhajtott és őszes hajába túrt, ami a fehér fényben úgy nézett ki, mintha beszőtte volna egy pók a fejét.
Tudta, hogy nem tágítok a mai gyakorlás mellől, ezért még csak meg sem próbált ellenérvet mondani, csak megrázta a fejét, majd megfogta a vállam, és figyelmeztetően a szemembe nézett:
- Rendben, de amint rosszul leszel, gyengének érzed magad, az a minimum, hogy leülsz pihenni, és ha rosszabb lesz, nem erőltetjük. Oké?
- Oké. - mondtam, és állva a tekintetét, biztató mosollyal igyekeztem eltüntetni az aggodalmát.
A férfi bólintott, majd az asztalhoz sétált, és kezébe vette a saját pálcáját, s közben folyamatosan beszélt:
- Itt a félév és nyáron is bármikor átjöhetsz hozzám gyakorolni. Szóval ha most nem sikerül, nehogy kudarcnak éld meg, ez még a hetedikes szakvizsgázóknak is nehéz bűbáj.
Bólogattam, de nem mondtam ki, hogy én igenis szeretnék már ma valami látványos eredményt elérni, mert ez nekem nem azért kell, hogy elmondhassam magamról, hogy ilyet is tudok, hanem az én és a barátaim biztonsága érdekében muszáj védekezést találnom a dementorokkal szemben.
Mert nem Remus az aki hallja őket, és nem ő esett le a seprűről ájultan, és nem ő nézte végig majd törte csontját azért, hogy Harry ne végezze apró darabokban a kviddics pálya közepén...
Megmarkoltam a pálcám, kihúztam magam, és elszánt arccal néztem a professzort, instrukciókért.
A férfi nem siette el a dolgot, komótosan lesöprögette az asztalt, a pálcát, bemelegített a csuklójával a varázslathoz, és kisímitgatta a ruháját. Pedig nem is ő készült megtanulni egy bonyolult bűbájt.
Gyanús volt, hogy csak az időt húzza, de ezzel meg engem kezdett felhúzni, így türelmetlenül toporogtam és köhincséltem.
Nagyon vártam már ezt az alkalmat, mióta meggyőztem, hogy kaphassak különórát a patrónus bűbájjal kapcsolatban, szinte mindennap eszembe jutott, és egyre izgatottabban vártam. Végre valami hasznos dolog, amivel megtudom védeni magunkat.
Épp ezért már teljesen felcsigázva álltam egyik lábamról a másikra, és másra sem vágytam jobban, mint hogy végre varázsolhassak.
Egy örökke valóságnak tűnt mire Remus megszólalt, addigra már teljesen felhergelve markoltam a pálcát.
- Nos, ahogy azt említettem múltkor is, a bűbáj amire megtanítalak, patrónus bűbájként ismert. - fogott bele, én pedig minden szavát úgy ittam, mintha az élet nagy titkát osztaná meg. Jelenleg ilyen érzés is volt. - A patrónus bűbáj nem öli meg a dementort, arra hasonló de más bűbáj van, és nem is tesz örökké védetté, mindig újra alkalmaznod kell, ha a helyzet úgy adja.
Komoly arccal bólogattam.
- A bűbáj lényege, hogy megidéz egy erőt, vagyis magát a patrónust, és helyetted ezt támadja majd a dementor, ha pedig elég erős leszel, el is tudod űzni vele. - magyarázta, miközben óvatosan a láda mellé sétált.
Bólogattam, de le sem bírtam venni a szemem a fadobozról. Egyre jobban remegni kezdett a kezem és a gyomrom, ha ötletelni kezdtem, mi lehet benne.
- Tényleg nagyon bonyolult és erőigényes bűbáj, szóval ne keseredj el, ha elsőre nem sikerül, és ha rosszul vagy, azonnal pihenünk. Ezektől nem tágítok, rendben? - mélyen a szemembe nézett, vagyis próbált, ha nem forgattam volna meg őket.
Igen, ezt az előbb is mondta. Szeretnék már tanulni, és nem azt hallgatni, hogyan próbál burkoltan lebeszélni róla. Lehet, hogy nehéz, én akkor is megpróbálom. Mit veszíthetek vele?
- Rendben? - Remus azonban nem hagyta annyiban.
- Rendben! - vágtam rá a kelleténél kicsit durvábban, de valahol szerintem jogosan. Egyszer már a számba rágta ezt a kikötését, én megértettem és már örülnék ha a tárgyra térnénk.
A férfi biccentett, majd folytatta:
- A varázsige egyszerű, a kivitelezés már annál inkább nehezebb. - fogott bele a lényegbe pálcájával babrálva, én pedig izgatottan kihúztam magam. Végre a lényeg! - Most nagyon figyelj!
Ingerülten bólogattam, hisz eddig mit csináltam volna, ha nem azt.
Mondja már...
- A varázsige így szól: - megköszörülte a torkát, majd nagyon artikuláltan kimondta: - Expecto patronum.
- E-expecto patre..patro...
- Expecto patronum. - ismételte Remus, miután látta, hogy igen csak nehezen áll a nyelvemre a kifejezés.
- Expecto patronum. - mondtam ki, még mindig bizonytalanul, de legalább most már helyesen.
A férfi bólintott, és látszott, hogy korántsem ennyi az egész, most jön a neheze:
- Na most. Ha meg akarsz idézni egy patrónust, egy olyat, ami meg is tud védeni, ahhoz muszáj a használata közben valami felhőtlenül boldog emlékre gondolnod. Másképp nem lesz elég erős ahhoz, hogy felvegye a harcot a dementorral.
A férfi lassan és tagoltan beszélt, ezért itt koncentráltam a legjobban, mert tudtam, hogy most osztja meg velem a dolog nyitját, a csavart ami miatt a bűbáj az ami.
- És miért pont egy boldog emlékre kell gondolni? - kérdeztem közbe.
- Nos - Remus elmosolyodott. - Mert az az erő, az a könnyed, felszabadító érzés pont onnan ered, ahonnan a dementor is táplálkozni akar, így a bűbájt is onnan kell létrehoznod, hogy megtéveszd vele a dementorokat. És csak is ez az erő lehet elég erős ahhoz is, hogy elűzze azt a feketeséget, ami ezekben a szörnyekben van.
Barátom szavai mélyen elgondolkodtatak, és eszembe juttatak pár dolgot.
Elmélázva bámultam ki a kinti hószállásba, majd eszembe jutott valami.
Felcsillanó szemekkel fordultam Remus felé.
- Akkor ezért mondta Dumbledore az év elején azt, hogy őrizzük meg magunkat, mert a sötétséget elűzi a fény. - hadartam izgatottan.
Remus kedves mosollyal bólogatott:
- Pontosan. - helyeselt, miközben álmatag vigyorral ő is kinézett az ablakon. - A jó öreg Dumbledore tudta, hogy a bűbájt nem tudnátok olyan könnyen elsajátítani és nem mindenki lenne képes rá, ezért mindent megtett, hogy óvjon bennetek a dementoroktól. - arca elkomorodott, mikor visszanézett rám. - De amint láthattad, nem mindig sikerül távol tartani ezeket a bestiákat, így ezzel a tanáccsal is felakart készíteni titeket. Ugyanis ha nem is véd meg teljesen, de kevésbé vannak rád hatással, ha csak a tudatoddal is, de védekezel.
- Hogy érted, hogy a tudatottal? - kérdeztem kíváncsian.
- Úgy, hogy ha van benned elég akaraterő, és foggal-körömmel kapaszkodsz a boldog emlékeidbe, akkor felül tudsz kerekedni a dementorok varázsán. - magyarázta a férfi, de én még mindig nem értettem teljesen.
Izgatottan faggattam tovább:
- Szóval bűbáj sem kell ahhoz, hogy legyőzzem őket?
- Azt nem mondtam - emelte fel a mutató ujját Remus, mire csüggedten sóhajtottam. - De elvenni a boldog emlékeidet már nem tudják, ha elég erősen kapaszkodsz beléjük. De elűzni őket ténylegesen, sajnos csak a patrónus bűbájjal lehet.
- Értem.
Lehajtottam a fejem, és az ajkamat harapdálva nézegettem a pálcámat.
Miért is lenne ilyen egyszerű? Ha a dementorok az apám és a hozzá hasonlók őrzésére vannak befogva, akkor gondolhattam volna, hogy egyáltalán nem egyszerű elbánni velük.
- Édesapád is talán pont emiatt nem őrült még meg teljesen. Erősen élnek még benne a közös emlékeitek, és ezért nem engedett a sötétségnek. - Remus cipői közel az enyémhez álltak meg, és megéreztem támogató tenyerének súlyát a vállamon.
Amit azonnal leráztam magamról, és elhátráltam.
A szavai olyanok voltak, mint az arcomba köpött sav. Maró, fájó és taszító.
A dühtől majdnemhogy remegni kezdett a kezem, ezért a hátam mögé rejtettem őket, és teljesen elárult, bosszús tekintettel méregettem Remust.
Nem akartam hinni a fülemnek. Mintha védte volna Siriust, és ez olyan mérhetetlen csalódottsággal töltött el, hogy csak reménykedni tudtam, hogy én értettem félre amiket mondott.
Egyenesen a szemébe néztem, és igyekeztem megőrizni a nyugodt hangszínem, kipréseltem magamból:
- Apám azért nem őrült meg odabent, mert már eleve egy eszement gyilkosként került oda. Ha volt bármi boldog emléke, ami segített neki megszökni, az a vágy volt azért, hogy eljöjjön Harryért és értem. - mikor befejeztem, elfordíttam a fejem, de nem azért, mert megbántam volna amit Siriusról mondtam, hisz azt mind az utolsó betűig komolyan gondoltam. Hanem mert nem akartam, hogy megessen a szívem Remuson, aki döbbent arccal bámult rám, mint akit arcul csaptak.
Csönd telepedett ránk. Mindketten éreztük, hogy a mai különóra eddig nem éppen abba az irányba halad ahova terveztük volna, de igazából nem is vagyok meglepve. Apámnak elég csak szóba kerülnie ahhoz, hogy elrontsa a levegőt, a hangulatot, és bepiszkítsa a szívünket félelemmel, haraggal, bánattal...
Épp ezért, makacsul bámultam a terem nyirkos falát, hogy véletlenül se sajnáljam meg a férfit, mert ugyan haragudtam rá amiért védte Siriust, de tudtam, hogy csak elég lenne az ártatlan, kedves, hidegkék szemekbe néznem, és rögtön visszaszívnám azt, ami egyébként a kőkemény igazság.
És meg kell tanulnom, hogy legyek keményebb, nem lehetek állandóan mártír és nagylelkű, főleg ha apámról van szó, muszáj megemberelnem magam, és határokat húznom, ha biztonságban akarom tartani magam a Black név átkától.
Remus azonban nem segített ebben. Sőt...
Majdnem a nyakába borulva esedeztem a bocsánatáért, mikor megéreztem ismét a kezét a vállamon, ahogy esetlenül megszorítja.
- Nem arról szeretnélek meggyőzni, hogy feltétel nélkül szeresd Siriust és most azonnal bocsáss meg neki... - kezdte finoman.
- Soha nem fogok megbocsátani neki! - csattantam fel, majd szaggatottan beszívtam a levegőt. Erőszakosan megtöröltem a szemem, majd lehiggadva folytattam: - Soha nem fogok megbocsátani annak az embernek, aki...
Megijedtem, és elharaptam a mondatot, és a számra szorítottam a kezem. Olyan rémülten néztem a férfira, mintha ő tehetne arról, hogy az a bizonyos valami majdnem kicsúszott a számon.
Még időben észbe kaptam. Nem szabad elmondanom mit tudtam meg, mert akkor Remus rájön, hogy kihallgattam egy beszélgetést amit nem szabadott volna, tilosban jártam Roxmortsban egy térkép segítségével, amit Fredék loptak Frics irodájából.
Nem hangzik túl jól, még gondolatban sem, nem hogy egy vallomás formájában, ha nem teszek lakatot most azonnal a számra.
-... egy gyilkos... - fejeztem be a mondatot cérnavékony hangon, és a szótól borzongást színleltem, mintha a "gyilkos" szó lenne az, ami ennyire megrémített, nem a ki nem mondott igazság.
- Tudom, Flower, és nem is erre kérlek - szorította meg a vállam Remus, mintha abba az érintésbe próbálná beleönteni a sok szót, amivel meggyőzni próbál. Megkönnyebbülten elengedtem a vállam a keze alatt, mert ezek szerint nem szúrt szemet neki a kis nyelvbotlásom. - Csak... nem is tudom miért mondtam...
Remus lesütötte a tekintetét, majd a hajába túrt, és elhátrált tőlem. Arcán fájdalom és megbánás váltogatta egymást. Ezen a ponton már nem tudtam nem megsajnálni.
Próbáltam valamit mondani, amivel lenyugtathatom, de bármikor kinyitottam a szám, nem akart kijönni semmi.
De nem is kellett, kisvártatva Remus mély levegőt vett, majd lemondó, szomorkás félmosollyal felém fordult.
- Valóban, nem csodálom hogy így gondolkodsz róla, csak tudod... - megrázta a fejét, a bánatos mosoly nosztalgikusba váltott. - Sirius a legjobb barátaim egyike volt. James, én, ő és Pettigrew és az édesanyád... mint öt tojás. És bármennyire is borzalmas dolgokat tett, én mindig ragaszkodok a régi Siriushoz, ahhoz az életvidám, mókás fiúhoz, aki bearanyozta a gyerekkorom... - rám nézett ismét. Nem bírtam tovább, túl sok volt a szemében tomboló érzelemvihar. Nem tudtam tovább nézni, ahogy egyedül próbál kivergődni ebből a viharból.
Odaléptem hozzá, és a karjaimat köré kulcsoltam, és olyan szorosan öleltem magamhoz, amennyire tudtam, arcomat a mellkasába fúrtam.
Ijesztő volt, milyen kétségbeesetten ölelt vissza, és úgy kapaszkodott belém, mintha az élete függene tőle. Mindig ő volt az, aki engem vigasztalt, mindig ő volt a mentsvár, a világítorony, a mentőkötél... furcsa volt szerepet cserélni, és nekem várni, ami szapora lélegzetvétele lenyugszik, és nem mertem ránézni, mikor hallottam, hogy nagyon halkan szipog egyet. Inkább még közelebb furakodtam hozzá, hátha kiszoríthatom belőle a bánatát.
Rettenesen fájt ilyen sebezhetőnek látni, rosszabb volt, mint bármikor amikor régi emlékeket gyászolt meg, rosszabb, mikor a vonaton az édesanyámról beszélt...
Szorosan behunytam a szemem, és a barátom szívverésére összpontosítottam, hátha azzal nyugodtabbá tehetem, ha párszor finoman megpaskolom a vállát, s közben azt kívántam, soha ne kelljen ilyen összetörtnek látnom többé.
Így maradtunk pár percig, mindketten a másikba csimpaszkodva, élvezve a biztonságot.
- Te sokkal érettebben gondolkodsz. - szólalt meg végül, miközben óvatosan megsimogatta a fejem búbját. - Tudod mit tett Sirius, és nem is próbálod hitegetni magad. Én pedig még mindig nem tudom elengedni a régi, közös emlékeinket, még mindig ragaszkodok hozzá, hogy valahol, abban a szörnyetegben még ott rejtőzik a jó öreg Tappmancs...
A karjaim megmerevedtek a dereka körül, és az utolsó szó úgy hatott rám, mint a hidegzuhany.
Tappmancs.... az lehetetlen...
A szívem kihagyott egy ütemet, és leplezetlen döbbenettel néztem fel Remusra, az arca azonban homályos volt, ugyanis a Tekergők Térképének köszöntő felirata, és a rajta szereplő furcsa becenevek táncoltak a szemem előtt.
A férfi visszanézett rám, döbbent ábrázatomat látva harsányan elnevette magát, amitől ijedten ugrottam egyet.
- Óh, igen, ne haragudj, néha még mindig így hívom Siriust, főleg ha a fiatal énjéről van szó - kacagott, mintha csak egy aprócska, vicces bakin szórakozna ennyire. Nem is sejtette, mi játszódik le bennem, egyetlen kikotyogott szó hatására. - Ennyit igazán elmondhatok, ha már elszóltam magam... - rántotta meg a vállát. - Mikor a Roxfortba jártunk, bugyuta beceneveket adtunk magunknak a baráti társaságunkon belül, ez volt a...
Elcsuklottak a szavai, és lankadó lelkesedéssel a sebhelyes kezeire nézett, mintha a fehér varratokban meglelné a folytatást.
- ...amolyan belsős vicc, hogy csak mi tudjuk miről vagy kiről van épp szó, ha valami hülyeséget vagy csínytevést terveztünk. Aztán az iskola végére mindnanyiunkra véglegesen ráragadt a gúnyneve. - fejezte be, és ha bár tudtam, hogy van ott még valami, amit elsumákolt, az érdekelt most a legkevésbé.
A "Tappmancs" szó úgy viszhangzott a gondolataimban, mint valami mantra vagy varázsige, a végtelen dübörgésébe teljesen belefájdult a fejem.
- T-tappmancs? - kérdeztem vissza dadogva.
- Igen, tudom fura. - nevetgélt mit sem sejtve Remus. - Tudod, Siriusék, miután barátok lettünk, elkezdtek animágiát tanulni, hogy amikor telihold van, el tudjanak kísérni. Titoknak kéne maradnia, hisz nem voltak még elég idősek hozzá, de tekintve, hogy elég idős vagy, hogy megérsd, aktuális és te is érintett vagy, ezért úgy gondolom, ezért senki sem vehet elő, hogy elmondtam.
Kedves mosolya semmit sem segített feloldani abból a félelemből, ami a gyomromat szorongatta.
Nagyot nyeltem, ami hangosabb volt mint a férfi nevetgélése.
- É-és neked is volt i-ilyen neved? - kérdeztem, igyekezve a lehető leghihetőbb közönyt magamra erőltetni, mintha csak ártatlan érdeklődést mutatnék a régi, kopott, vidám gyermeki emlék iránt.
Újabb nevetés volt a válasz.
- A "farkasság" miatt - rajzolt idézőjeleket a levegőbe a férfi, miközben én feszülten vártam a válaszát, ami sorsdöntőnek bizonyult abban a pillanatban. - nekem Holdsáp volt a becenevem.
Kész.
Teljes megsemmisülés és teljes megvilágosodás. Többet nem is kellett kérdeznem, tudtam, hogy mi a Tekergők Térképén lévő nevek titka.
Apám volt a titkos csecsebecsének az egyik készítője. Remussal együtt.
Ők csinálták fiatalon, és a sors hatalmas, kozmikus csavara, hogy az ikrek által pont hozzám és Harryhez került, a térkép alkotóinak utódjaihoz.
Félelmetes, mennyire ránk tud néha fintorogni a sors, és még mindig nem hittem el, amit hallottam. Remus apró elszólása óta folyamatosan törik darabjaira a határ, ami elválaszt a teljes őrülettől.
Erre őszintén, mennyi esély volt?
És pont most, pont így, pont azután, hogy a térkép hozzám került. Ha nem venném figyelembe az elmúlt két évet, azt mondanám valaki direkt szórakozik velem, de a történetem már tényleg kezd saját maga komédiájává válni.
Az, hogy az én apám tehet Harry szüleinek árvaságáról, és mi mégis legjobb barátok vagyunk, hogy pont akkor lesz az egész létezésem felkapott a világban, mikor én is megtudom ki vagyok pontosan, hogy pont akkor szabadul ki apám az Azkabanból, mikor már pont sikerülne megszerettetnem magam a roxfortiakkal és elhitetni velük, hogy nem vagyok az akinek látni akarnak, hogy pont most kapom meg a térképet, és pont azt, ami segített rávilágítani apám legszörnyűbb tettére. Teljes agyrém...
Megszédültem a sokktól, amiből félig-meddig Remusnak sikerült kirángatnia.
- Igen, tudom, fura, de minket ez kötött össze. - harapott az ajkába, ugyanis azt hitte, én most találkozok először ezekkel a nevekkel. - Édesapádnak ráadásul anyukád animágus alakja volt a patrónusa is. Hát nem romantikus...? - sóhajtott a férfi, és álmatagon kibámult az ablakon. Semmit sem fogott fel abból, bennem micsoda vívódások játszódnak le éppen.
Nem sejtette, hogy sokkal többet tudok, mint szabadna, mint amennyit fel tudok dolgozni, amennyit el tudok viselni.
Alapjáraton lázba hozott volna a tény, hogy megint megtudhatok róluk valamit, de látva hova vezetett az eddigi kíváncsiskodásom, már nem is örültem neki annyira.
- Na mit szólsz hozzá, hogy kiderítsük mi a te patrónusod? - mosolyodott el a férfi, láthatóan izgatta a dolog, hogy visszakapaszkodhat régi gyerek emlékhez. - Mindenkinek más ugye, ha megtanulják a bűbájt és gyakorolnak, egy idő után mindenkinek kirajzólodik valami, ami a legközelebb áll a szívéhez, általában egy állat. Kíváncsi lennék a tiédre, meg aztán, megint eljárt a szám, nem szabadna ennyit mondanom.
Nem is figyeltem rá. Folyamatosan a térkép, apám, a barátsága Remussal, a tudat, hogy az ember, akiben eddig a legjobban megbíztam, boldog emlékeket idézget fel arról a gyilkosról...
Csak bágyadtan bólogattam, és tűrtem, hogy Remus a terem közepére tereljen finoman, majd néztem, ahogy megáll a titokzatos láda mellett.
Hihetetlen, hogy pár perce az életemet is odaadtam volna, hogy megtudjam mit rejt a kovácsoltas fadoboz, most meg ez teljesen jelentéktelenné vált, így, hogy Remus ezeket elmondta nekem.
Hirtelen a már hónapok óta áhítottan várt különóra is csak egy felirat mentes mérföldkő lett, csak egy nap, ami elszáll a fejem felett, miközben a lelki gondjaim teljesen maguk alá temetnek.
A pálcámat szorongatva néztem Remusra, és igyekeztem magam a figyelemre kényszeríteni, de az agyam folyamatosan a Tekergők Térképét, a neveket, Remus szavait dobálta be.
Legszívesebben elüvöltöttem volna magam, hogy csönd legyen már, helyette azonban kínlódva toporogtam, várva a következőeket.
Remus megállt a láda mellett, és leheletfinoman rátette a kezét.
- Tehát - nézett komolyan a szemembe. - Kell egy boldog emlék, és a varázsige. Az emlék legyen tényleg kedves számodra, valami olyasmi ami különlegessé teszi, amiben tényleg annyi erőt érzel, hogy felvehesse a harcot egy dementorral.
Bólogattam, de alig fogtam fel valamit. Boldog emlék? Milyen boldog emlék? Hisz mindent megrontja apám gondolata, egy sérelem, egy rossz benyomás, mind miatta.
Kétségbeesetten próbáltam leásni régi, vidám emlékekre, nyári játékokat, szülinapi bulikat, roxfortos kalandot felidézni, de mindegyik délibáb volt csak, és mindet szétoszlatta a közelmúlt.
Apám szabadulása, az ujjal mutogatások, elítélések, Harry kockán forgó élete...
Behunytam a szemem, és összeszorított állkapoccsal kutattam bármi használható után. Már nem is próbáltam különleges emlékeket visszahozni, egyszerűen csak megragadni bármit, ami bizonyítja, hogy készen állok a patrónus bűbájra és hogy nem kattantam meg még teljesen.
- Szólj ha meg van az emlék. - törte meg az elmélkedést Remus.
Nem volt semmi, nem álltam készen, mégis reflexből biccentettem, hogy készen állok. Talán azért, mert valahol tudtam, hogy úgy sem lesz ennél jobb, képtelen vagyok jelenleg koncentrálni.
- A bűbáj megvan? - kérdezett vissza.
- Ex-expecto patronum - motyogtam, és közben óvatosan a férfira sandítottam, hogy jól mondom-e. Bólogatott, így következőre felemeltem a pálcám magam elé, és magabiztosabban is kimondtam: - Expecto patronum.
- Jól van. - nyugtázta Remus. - Készen állsz?
Nagyot nyeltem, és a ládára néztem, aminek a bonyolult, hosszúkás zárjára időközben rátévedt a professzor keze.
Levert a víz, és ha arra gondoltam, hogy az kinyílik, a szívem a torkomban kezdett el dobogni.
- Csinálhatjuk máskor is, ha...
- Készen állok! - förmedtem Remusra. Kicsit megsértődtem rá. Ő maga mondta hogy bonyolult bűbáj, nem tudom azt sem mi lapul abban az átokverte ládában, ne csodálkozzon hogy kicsit több időre van szükségem.
- Biztos...?
- Holtbiztos. - morogtam, és felvettem egy támadó állást, behajlított térdekkel, előre hajolva mint egy ragadozó.
Remus utoljára mélyen a szemembe nézett, majd kezébe véve pálcáját, valamit mormogott amit nem értettem, és elhúzta a zár előtt a kezét.
Halk, morajló kattanás következett, amivel egyetemben a gyomrom is ökölnyire zsugorodott.
A láda teteje lassan nyílni kezdett.
Először csak a komótosan egyre nagyobbra nyíló résen lomha, szürke füstszerűség bukkant elő, ami a padlóra kúszott. Mint valami kígyó, siklani kezdett a lábam felé.
Majd mikor a láda teteje teljesen kitárult, egy borzalmas, fekete alak emelkedett ki belőle.
Csuklya volt az arcába húzva, hullazöld kezeivel fenyegetően hadonászott, és megcsapta a fülem az undorító, túlvilági hörgése.
Megszeppenten hátráltam egy lépést, és a számra szorítottam a kezem, de még így sem tudtam elfojtani a döbbent sikkantásomat.
Nem számítottam rá, hogy bumm, helyből kapok egy dementort, és a meglepettség hatása alatt én még varázsoljak is... Próbáltam megvető pillantással nyugtázni Remus ötletét, de annyira eluralkodott rajtam a jeges félelem, hogy teljesen leblokkoltam.
Néma sikolyra tátottam a szám, és remegő kezekkel, görcsösen tartottam a borzalmas lényen a pálcámat.
Hátrálni kezdtem apró tyúklépésekben, miközben az agyamat teljesen beszőtte a sokk, mint valami dús, alattomos pókháló.
Egyre jobban kapkodtam a levegőt, és egyre nehezebben ment a lényen tartani a pálcámat, ami irtózatos hörgéssel suhant felém.
- N-nem... nem megy... - nyögtem fel, majd kiesett a pálca a kezemből, és elgurult a padlón, egészen Remus lábáig.
Szaggatottan szívtam be a levegőt, a kudarc és a félelem egyszerre győzött felettem, és erőtlenül roskadtam neki a legközelebbi padnak, és ha nem görnyedek rá és markolom meg a szélét úgy, mintha az életem függene tőle, összeesek.
Remus azonnal kapcsolt, közém és a szörny közé lépve suhintott egyet, mire az gyorsan és tehetetlenül visszazuhant a ládába, és tompa csattanással a fedél rá is zárult.
Felkapta a pálcámat, majd felém fordult.
A hideg érzés és hörgés megszűnt, de a félelmem egyáltalán nem, továbbra is olyan erősen szorongattam a fát, hogy elfehéredtek az ujjaim.
Ijedten összehúztam magam, mikor megéreztem a vállamon Remus tenyerét.
- Semmi baj Flower, eltűnt - csitítgatott, miközben óvatosan a hónom alá nyúlt, és magához ölelve hagyta, hogy belekapaszkodjak. - Semmi baj.
És ezt ismételgette, miközben a zsebébe nyúlt, és előhúzott egy kocka csokoládét, majd megfogta a kezem, felemelte, és belenyomta az édességet.
- Edd meg. Sokkal jobb lesz. - mondta finoman, miközben rázárta az ujjaim. - Azt hiszem, tényleg az lenne a legjobb, ha ma nem erőltetnénk... nem vagy valami jó passzban, nem akarom hogy bajod essen...
A lehető legdühösebb arcomat felvéve néztem rá, és tartva a szemkontaktust, a számba dobtam a csokit, és hagytam, hogy úgy olvadjon szét az íze a számban, mint a tettvágy az ereimben.
- Szó. Sem. Lehet. Róla. - morogtam, miközben kibontakoztam az ölelésből, és kikaptam a pálcámat az ujjai közül. - Ahhoz, hogy egy dementorral harcoljak, sose leszek elég jó passzban. Nem szeretném megismételni a múltkori meccsen történteket.
Miközben ezeket mondtam, igyekeztem az émelygés ellenére méltóságteljesen kihúzni magam, pedig az, hogy kapásból egy igazi dementor szabadult rám, még mindig a hatása alatt tartott; remegett a gyomrom, vert a víz, és még mindig kicsit sokkban voltam.
Remus döbbenettel vegyes bánattal méregetett.
- De... - kezdte volna, de felemeltem a kezem, hogy ne is folytassa, majd hogy visszavegyek a tiszteletlenségből, nagy sóhajjal, mélyen a szemébe néztem.
- Kérlek, had próbáljam meg újra... - esedeztem halkan de minden érzelmet beleadva. - Minél előbb szeretnék eredményt elérni. Ezt az időpontot is nagyon nehezen sikerült összeegyeztetni, szeretném kihozni belőle a legtöbbet. És ahhoz nekem nem elég egy próbálkozás... - hajtottam le a fejem, és legközelebb már ökölbe szorult kézzel, elszántan néztem fel a férfira.
Remus az ajkát harapdálta, és idegesen lépkedett egyik lábáról a másikra. Látszott rajta, hogy egy hajszál, még annál kevesebb választja el attól, hogy azonnal lefújja az egészet. Ezért még könyörgőbben néztem, és a nyomaték kedvéért még a talárja ujját is megragadtam.
Idegesen szusszantott, majd a hajába túrt.
- Jó, rendben - csattant fel. - De azonnal abbahagyjuk, ha komolyabbra fordul a baj. És nem kérdezem meg, hogy rendben van-e így, mert ez lesz és kész.
Ellenvetés nélkül bólogattam, és megérintettem a kezét.
- Köszönöm... - halványan mosolyogtam rá.
Remus biccentett, majd bátorítóan megszorította a vállam, és még mindig ellenezve a döntésem, fejét ingatva a ládához lépett.
Várakozásteljesen a zárra tette a kezét.
Én viszont nem nyittattam ki vele azonnal.
Először behunytam a szemem, és most nagyobb odafigyeléssel merültem alá az emlékeimben olyan dolog után, ami segíthet a patrónus bűbájban.
Mi lehetne, mi lehetne? - faggattam magam, miközben megfeszült állkapoccsal vizsgáltam a beugró emlékképeket.
Görcsösen kutattam, de perceken keresztül semmi eredményt nem értem el.
Már ott tartottam, hogy csapkodva hagyom az egészet, intek Remusnak és lesz ami lesz, amikor rájöttem, hogy akárhányszor megpróbálok valami használhatót kisajtolni a fejemből, elsőnek mindig a barátaim jutnak eszembe.
Lelkesen beszívtam a levegőt. Ez már egy pont, amin el tudtam indulni.
A mellkasomra szorítottam a kezem, és szorgosan újraéltem mindent, ami hirtelen a barátaimról és fogadott testvéreimről eszembe jutott...
Kerti fogócskák, közös beszélgetések, csínyek, megható kalandok...
Folyamatosan siklottam köztük, és végül egy nem túl konkrét, de célnak egyenlőre megfelelő dolgon akadtam meg.
Halvány foszlányok minden egyes nyári, Odús emlékből... ahogy az ikrekkel kviddicsezünk, ahogy a tóban hancúrozunk Ginnyékkel, a szülinapjaim, Molly rózsaillatú ölelései, a nyári kertben való bújócska és nevetés...
Igen, nem is kell nekem ide konkrét emlék, sőt, jobb is, hogy a sok, apró, felemelő kis csipetből kirakhatok egy erős, boldog érzelmet, amit használhatok...
A szívem derűsen feldobbant az emlélek hatására. Már éreztem is, hogy a lelkem szárnyal és nyakig merül ezekben a csodás képekben.
Még utoljára szemügyre vettem ahogy George nyakában kacagva igyekszem lelökni Ginny Fred nyakából vízi birkózás közben, mert ez volt még a legintenzívebb, majd ebből erőt merítve elszántan kinyitottam a szemem.
Halvány mosoly jelent meg a szám sarkán, hisz pár másodpercig még mindig a szemem előtt táncolt a vidám látvány.
Hirtelen száz dementornál is erősebbnek és ezer léggömbnél is könnyedebbnek éreztem magam.
Behajlítottam a lábam, és készen állva odabiccentettem Remusnak.
A pálcámra fogtam, és az emlékeket képzelve a láda helyére, kifújtam a levegőt. A téli homály ellenére olyannak éreztem, mintha napsugarak simogatának, azok, amik az emlékeimben is simogattak minket a kertben, a tóban...
A zár kattant, ahogy a professzor elhúzta előtte a pálcáját, de a gyomrom már nem remegett annyira mint az első alkalommal.
A teteje kinyílt, és a feketés füst most is alattomosan a padlóra kúszott, és komótosan kiemelkedett a borzalmas alak is.
Megborzongtam, ahogy a jelenlététől átjárta a testem a hideg, világontúli érzés, de már nem volt olyan erőteljes hatással rám, mint előtte. És ez adott egy adagnyi magabiztosságot, amivel még magamat is megleptem, hisz egészen a mai napig még rájuk nézni sem tudtam anélkül, hogy elgyengülnék.
A lényre szegeztem a pálcámat, ami lomhán kúszott felém a levegőben.
Köpenye szétterült mögötte, fakó ujjaivval a levegőbe mart, és éhes hörgésétől még készenlétben is felállt a hátamon a szőr.
A fekete füst fátyolt borított a teremre, én mégis élesen láttam a borzalmas szörnyet, ami egyre közelebb húzta magát hozzám, hullaszínű kezeivel felém kapdosva.
Akaratlanul is hátráltam egy lépést, de mikor a sarkam a padba ütközött, úgy döntöttem elég a futamotásból és készülődésből. A félelmet megfogtam, és erőszakosan a lehető legmélyebbre temettem magamban, és ha bár még mindig munkálkodott bennem, a kezem már korántsem remegett annyira, mikor megmozgattam a csuklóm.
Erősen az ajkamba haraptam, és erőteljesen lepörgettem magam előtt minden emléket, amiket az előbb felidéztem.
Görcsösen vájtam a körmöm ezekbe a képekbe, és ezekbe kapaszkodva nyitottam ki a számat is:
- E-expecto patronum! - mondtam, és a szörnyre böktem a pálcával.
Semmi.
A sikertelenség azonnal lefaragott az önbizalmamból, egyúttal pedig meg is ijedtem, mert a dementor semmiféle megtántorodás nélkül suhant felém tovább.
Nagyot nyeltem, és hátrálni próbáltam, de ezzel azt értem el, hogy a pad széle fájdalmasan a derekamba nyomódott. Nem törődve a kellemetlen érzéssel, zihálva újrapróbáltam:
- E-xpecto p-patronum! - a hangom még mindig remegett, de szerencsére már viszonylag hangosabban sikerült. Örültem volna az előrehaladásnal, ha el is érek vele valamit.
Átjárt ismét a jeges félelem, mikor az égegyadta világon ismét semmi sem történt, és a szörnyeteg fenyegetően siklott felém tovább. A hideg egyre intenzívebb lett, az elmém egyre zavarosabb a félelemtől, és a karjaim ismét remegni kezdtek.
A lény hörgéssel válaszolt, mintha megérezte volna, hogy elgyengültem.
És én ettől még inkább bepánikoltam, és már a térdem is kezdte felmondani a szolgálatot, így görnyedten, sarokba szorítva, rettegve kiáltoztam a varázsigét, mintha az megmenthetne:
- Expecto patronum! Expecto patronum... Expecto... - már nem is próbáltam keverni és magamba szippantani a boldog emlékeket, egyszerűen csak nem akartam megint kudarcot vallani, meg ugyebár, ahogy a dementor egyre közeledett, úgy öntött el egyre jobban a jeges félelem is.
Reményveszetten mondogattam a varázsigét, miközben egyre nagyobb hatást gyakorolt rám a lény közelsége, és már csak egy kézzel hadonásztam a pálcával, a másikkal kénytelen voltam megtámasztani magam a padon, hogy ne essek össze.
A dementor egyre közelebb araszolt, én pedig hiába mondogattam egyre hangosabban és hisztérikusabban a szavakat, nem állt meg, és a pálcám sem hajtott végre semmilyen bűbájt.
Az erőlködéstől egy kósza könnycsepp is megült a szempilláimon, amit erőszakosan töröltem le, és folytattam a reményveszett próbálkozást.
Kezdtem feladni, és már majdnem teljesen a padra feküdtem, de még mindig szánalmasan ismételgettem a patrónus idéző bűbájt. A félelem és kimerültség teljesen eluralkodott rajtam, a boldog emlékképek pedig teljesen szertefoszlottak, mintha soha nem is léteztek volna.
A dementor ormótlan alakja mögött hirtelen mozgást láttam, ahogy Remus a küszködésemet látva előrébb lép, és a lényre emeli a pálcáját, hogy ismét hatástalanítsa.
És ez volt a löket, ami erőt adott.
A lehetséges kudarc gondolata annyira felhevített, hogy ki tudja honnan nyert erővel, a pad sarkára csapva felálltam, és kissé imbolyogva de talpra érkezve a férfire emeltem a tenyerem:
- Ne! Ne... - kiáltottam rá kétségbeesetten. - Megoldom, megoldom, megoldom!
Ezt kántálva szembenéztem az arcatlan szörnyeteggel, a szó lassan felváltotta a varázsigét, majd egyre halkabb lett, motyogássá majd hümmögéssé gyengült, ahogy fáradtan, remegve, utolsó reményemben felemeltem a pálcát.
Behunytam a szemem, és rosszul lettem, mert még így is ott ringott előttem a fekete, foszló köpeny, hártyás arc és undorító karmok.
Próbáltam abba az érzésbe kapaszkodni, ami elég haragot adott ahhoz, hogy ne engedjem Remust közbeavatkozni: a tettvágyba és a kudarctól való irtózásba.
De ez nem volt elég a bűbáj létrehozására, ez épp csak arra, hogy ne pánikoljak be teljesen, és el tudjak kezdeni keresni valamit, ami segíthet. Valami emléket, gondolatot, bármi ami megvéd a kudarctól.
Szaggatottan vettem a levegőt, és szorosan behunyt szemmel téptem fel az emlékeim fiókjait, miközben a dementorból áradó hideg már az arcomat érintette.
Átjárt a szokásos, elkeserítő és kétségbeesett érzés, a szívem hideg volt és egymagában reszketett az áthűlt, szaporán hullámzó mellkasomban.
Kell valami... valami!
Mi az ami akkor is reményt ad, amikor a legnagyobb a sötétség? Valami, amire bármikor gondolhatok, mert a legsötétebb órában is képes bearanyozni a szívem?
Sajnos ahhoz, hogy ezt megtaláljam, el kellett gondolkodnom azokon a bizonyos legsötétebb órákon is, amikor ezekre a gondolatokra szükségem volt...
Mógus és a katakombák... Apám szabadulása... Mikor vérbe fagyva feküdtem a Titkok Kamrájának padlóján... Amikor megtudtam, mi történt anyával...
Átjárt a borzalmas érzés, és a fojtogató, tejfehér köd, ami mindig akkor jelentkezett, amikor már tényleg nagyon közel kerültek hozzám a dementorok... és valami mégis volt.
Tudtam, hogy valami van, ami a fent felsorolt emlékeket összeköti, és túl van a félelmen, szomorúságon és veszteségen, valami, ami napfény a borús felhő mögött... Valami, ami más miatt kapcsolja össze ezeket a dolgokat.
Valami, ami mindegyikben elhozta a győzelmet és a fényt.
És akkor eszembe jutott.
A kulcsszó az együtt volt.
Bármikor, bármi veszély fenyegetett engem és bármivel is kellett szembenéznem... azt sose egyedül tettem.
A világ legcsodálatosabb barátai állnak mögöttem és mellettem, és még a halállal is velük kézenfogva néztem szembe. Ott voltak, mindig ott voltak.
Fáklya a sötétben, iránytű az ismeretlenben, kard a harcban, megmentő kéz a veszteségben...
Mi lehetne annál boldogabb, mikor úgy ébredtem fel elsőben a gyengélkedőn, hogy Harryvel legyőztük Voldemortot, Bill az ágyam szélén ült, Hermione, Ron és az ikrek pedig úgy örültek nekem, mintha én lennék a legcsodálatosabb dolog a világon. Vagy annál, hogy túlélem a Baziliszkusz harapását, és Harry magához ölel, én pedig elmondhatom magamról, hogy megmentettem Ginny életét. Vagy, hogy bármennyire is kilátástalan a helyzet apám miatt, egyik barátom sem mond le rólam, és nem hagyják, hogy felemésszen a bűntudat, hanem a végsőkig mellettem állnak.
Miben rejtőzhet az igazi boldogság, ha nem ebben? Ha nem a határtalan szeretetben?
Mert ha nem ebben, akkor nem is hiszek abban, hogy létezik igaz boldogság...
És mivel hinni akartam benne, hogy igenis létezik, ennek tudatában és minden, barátaimmal közös emléket újrajátszva, kinyitottam a szemem, és szembe néztem a dementorral.
A szörny hörgésétől ugyan minden szőrszálam vigyázba állt, és a nyálkásan csillogó kezétől is legszívesebben a világ végéig futottam volna, de nem hátráltam el.
A szédülés csak erősebb lett, de vele egyetemben az ereimben pumpáló adrenalin és tettvágy is.
Ha a barátaim emléke nem elég erős ehhez, akkor nem létezik ember aki le tudna győzni egy dementort.
Összeszorítottam az állkapcsom, és kilöktem magamból a szörny okozta borzalmas érzést.
Az emlékek okozta kellemes bizsergést igyekeztem a pálcát tartó kezembe összpontosítani.
- EXPECTO PATRONUM! - kiáltottam telitorokból, és a lény fekete kámzsa alá rejtett arcára böktem a pálcával.
A pálca vibrálni kezdett, rajta az ujjbegyeim pedig bizseregni, és rá egy pillanatra a végéből ezüstös nyaláb lőtt elő, ami megcélozta a dementor mellkasát.
A kékes, fehér fény átszelte a termet, sápadt fátyolt borítva a döbbent arcunkra és a teremre, miközben teljes erővel a szörnynek vágódott.
A dementor a lendülettől hátrasiklott, zöld kezeivel kapálózva.
Szinte majdnemhogy nevetségessé vált a szörny, ami pár másodperce egy pillantásával elérte volna, hogy sírva roskadjak egy padnak, ahogy lobogó köpenyével, egyensúlyát vesztve pörgött hátrafelé.
Remus tátott szájjal bámulta a jelenetet, majd mikor közel ért hozzá a meghátráltatott dementor, felócsúdott a döbbenetből, és pálcájával az összezavart szörnyre suhintott.
A lény tehetetlenül suhant a ládába, aminek a fedele azonnal rácsukódott, és a zár engedelmesen kattant.
Mindarról ami történt, csak az árulkodott, hogy az ujjaim még mindig bizseregtek, és a pálca végén még néhány másodpercig pislákolt a kék fényecske, mielőtt végleg kialudt.
Döbbenten zihálva néztem a kezemet, ami remegett, de hősiesen markolta a nyárfát, amivel az imént olyasmit hajtottam végre amit nem hogy én magam, láthatóan Remus sem hitt el.
A döbbent csönd kerek egy percig kitartott.
Majd Remus elmosolyodott, és a torkából megkönnyebbült kacaj tört elő.
- Hát... hát ez... - túrt a hajába, és engem nézett, mintha rólam le tudná olvasni a szavakat, amiket mondani szeretne. - Ez...
- Borzalmas? Ijesztő? Igen, szerintem is... - hadartam és remegő ajkakkal figyeltem a dementor hűlt helyét.
- Csodálatos volt.
Hitetlenül meredtem Remusra.
A férfi azonban ügyet sem vetett a megvető grimaszomra, hozzám szaladt, és még mindig szélesen vigyorogva átkarolt.
- Csodálatos volt, igen. - ismételte, és még szorosabban ölelt.
- Mi? Az hogy sikerült egy kis kék fénnyel eltalálni? Ennyi erővel sima lefegyverző bűbájjal is többre megyek...
Szavaimra Remus horkantott, majd magával szembe fordított, és lehajolt, mélyen a szemembe nézve.
- Azt számísd bele, hogy ez végzős varázslóknak a vizsga bűbája, és hogy egy sima lefegyverző bűbáj semmit sem ért volna egy dementor ellen. És hogy azt a kisujjadból is kirázod, ez pedig még egy nálad sokkal idősebb diáknak is nagy kihívás lett volna. - mondta, majd megszorította a vállam, és ismételten elmosolyodott. - Én helyedben büszke lennék magamra. Sőt!
Elgondolkozva néztem el a válla felett a tanterem nyirkos falára, és ki az ablakon a téli fehérségbe.
Bármennyire is többet reméltem annál, hogy csak mellkason találom a szörnyet és az pördül egy keveset, attól még igenis érzem magamon a bűbáj nehézségét, hiszen a karom zsibbadt, kába voltam és még mindig remegtem kicsit a varázslattól, amit ki kellett facsarnom magamból.
Kezdett a szám egy bizonytalan de őszinte mosolyra húzódni, ami hirtelen a kétszeresére kerekedett, mikor eszembe jutott valami, amit nem hiányoltam, de kellemes csalódás volt, hogy nem tapasztaltam.
- A hangjuk! - néztem a professzorra hirtelen, és izgatottan a karjába kapaszkodtam.
Remus zavartan pislogott:
- A hangjuk...?
- Igen! - kiáltottam izgatottan. - Valamit tényleg sikerült elérnem, már az elején, mert nem hallottam a hangját, mint a vonaton vagy a meccsen! Egyszerűen eltűnt a borzalmas nyekergésük!  Ez jó jel, nem?
Vidáman ficánkoltam Remus kezeibe kapaszkodva, viszont a férfi elkomorodott, és láthatóan nem örült annak, aminek én.
Megvakarta a tarkóját, és gondterhes ábrázattal elhátrált tőlem.
- Mi az? Ennek örülnünk kéne! - förmedtem rá, de nem méregből, szimplán csak idegességből, mert fogalmam sem volt, hol van itt a baj.
- Igen, ennek örülni kéne... - harapott az ajkába a férfi, és szinte az arcára volt írva az a bizonyos "de" szó. - De az a gond, hogy ez nem igazi dementor volt.
A szavai arcul csaptak, úgy megdöbbentettek.
Már nyitottam volna a szám egy sor hitetlenkedésre, de becsuktam, és elgondolkodva néztem a ládára, amiben az ezek szerint "áll"-dementor lapult.
És valóban, volt értelme annak, amit Remus mondott.
Hisz hogyan is gondolhattam, hogy egyik napról a másikra képes leszek legyőzni a gyengeségemet, és kizárni a dementorok hangját?
Magyarázat az is, hogy általában már háromszor ilyen rosszul lennék egy igazi dementor jelenlétében, most pedig ugyan jelentkezett az ismerős érzés, de ha egy húsvér dementorral kellett volna megküzdenem, annyi lélekjelenlétem sem marad, hogy a bűbájt kiejtsem a számon.
Remusra néztem, és miután a körülményeket elemezve lenyugtattam magam, átugrottam azt a részt, hogy a férfire támadok, helyette feltettem a második kérdést, ami megfogalmazódott bennem:
- De akkor mi volt?
- Egy gyakorló dementor, úgymond - felelte Remus, majd értetlen arcomat megmosolyogva, folytatta: - Mivel igazi dementorral nyilván nem foglak szembe állítani, kellett valami alternatíva. Így hát kölcsönöztem a végzősökéből, mert ők sem igaziakan tesznek alapvizsgát, hanem olyanokon, amiket mi, varázslók hozunk létre, és ezek amolyan legyengített verziói az igaziaknak.
Érdeklődve hallgattam Remust, majd óvatosan a ládára sandítva közbe kérdeztem:
- És miben másak mint az igaziak? Mire jók, ha nem is olyan mint az eredeti?
- Ugyanúgy kellemetlen érzést okoznak, de nem életveszélyesek, nem tudnak végleges vagy nagy kárt tenni benned, de így a szándékaik sem igaziak, hisz nem hordozzák magukban az igazi dementorok jellemét, épp ezért nem úgy éreznek és gondolkodnak, ahogy azok. Ezért nem hallod őket. Viszont ahhoz elég erősek, hogyha rajtuk működik a patrónusod, akkor készen állsz egy igazi dementorral is megküzdeni. Ezért mondom, hogy legyél büszke magadra, Flower. - magyarázta a férfi, és az utolsó mondatát úgy toldotta meg, hogy elismerően megpaskolta a vállam.
- Értem. - motyogtam, de még ezek után sem tudtam elégedettséggel gondolni az elmúlt eseményekre.
És ennek hangot is adtam, fűtött a vágy, hogy ennél többet is kifacsarjak magamból, ennél is nagyobb döbbenetet láthassak Remus arcán és ennél is több változást lássak az elllenfelemen.
- Meg akarom próbálni még egyszer. - közöltem hirtelen.
Elértem a második pontot, Remus arcára annál is nagyobb megütközés ült ki, mint amikor sikerült a bűbáj.
- Micsoda?
- Meg akarom próbálni még egyszer. - ismételtem higgadtan, mit sem törődve a férfi hitetlenkedésével.
Remus megrázta a fejét, sápadt arcára komor ábrázat ült ki, amivel a fehér téli fényben még beesedtebbnek nézett ki.
- Szó sem lehet róla. - mondta.
- De miért nem? - csattantam fel azonnal, és túlságosan hamar dühbe gurulva a válaszán.
- Mert ma már bőven többet értél el, amit valaki évek alatt gyakorol ki, Flower. - kezdett bele, és szigorúan rám mutatott. - És ez figyelemre méltó, de még mennyire, és el sem tudnám mondani, mennyire büszke vagyok rád. De ugyanakkor erre nem kevés varázserőre van szükséged, és ez nem kevéssé megterhelő. Ajánlom, hogy mára fújjunk takarodót a patrónus bűbájnak. Lesz még számtalan alkalmunk gyakorolni, főleg, hogy mi bármikor találkozhatunk a nyáron.
Morcosan hallgattam a szavait, hisz ép ésszel igaza van, és Remus általában az az ember, aki a józan eszére hallgat. És ez lenne a normális.
De hát, mikor mondtam én magamra, hogy normális vagyok?
- Lehet - vontam vállat, továbbra is fittyet hányva arra, elvileg mennyire nagy eredményt értem el ma. - És lehet, hogy kimerítő meg minden, de én most érzem, hogy ebbe több van. Épp hogy kezdek végre ráérezni! - bizonygattam.
Remus szigorú vonásai engedtek egy kicsit, és ismét átkarolt, majd így szólt:
- Igen. És ez meg is fog benned maradni. És ha rá is pihensz, kétszer olyan hatásos lesz, mintha most kimerülten ráerőltetsz egyet.
- De nem erőltetés lenne. Hát nem érted? - csattantam fel szenvedélyesen, és kibújtam a karja alól, hogy felhevülten járkálni kezdhessek. - Nem érzem a kimerültséget, sőt! Most jött meg az erőm! És most ezt ki akarom használni!
Erősködésem ellenére Remus megint ellenkezni akart, de mikor egy "de" kíséretében belekezdett, azonnal a szavába vágtam:
- Kérlek! Tudom, hogy idő kell ahhoz, hogy tökéletesítsem, de az igazi dementorok nem fognak várni, hogy normálisan tudjak patrónust idézni! És ha megint megtörténik ami a meccsen, és nem állok készen vagy elkések? Vagy velem történik meg? - könyörgésbe váltottam, és kicsit bűntudatom volt, amiért felhoztam a kviddics mérkőzésen történteket, de komolyan gondoltam. Halálosan komolyan, akárcsak azt, hogy nem akarom még egyszer látni, ahogy Harry a halálba zuhan.
- Csak egyszer. Utoljára. - rimánkodtam neki, és az ígéretemmel igyekeztem magamba is lelkierőt súlykolni, hogy valóban ez az utolsó olyan látványos eredménnyel járjon, mint amennyire ragaszkodom hozzá. - Könyörgök! Ígérem, nem lesz baj!
Olyan mélyen és áthatóan meredtem Remus hidegkék íriszeibe, amennyire csak tudtam, és a pillantásba mindent beleadtam, minden gondolatot, akaratot és ilyesmit, a férfi meggyőzése érdekében.
Remus a tenyerébe temette az arcát, és hatalmas, fájdalmas sóhajjal fordult el előlem.
- Ez az utolsó mára. - fordult felém, és a mutatóujjátt a mellkasomra szegezte. - Nem érdekel hogy sikerül, mára ez az utolsó próbálkozás, és pihensz. Megértve?
- Becsületszó. - feleltem, és őszinte szenvedéllyel kaptam a szívemhez, ami örömében heves verdesésbe kezdett a gondolatra és izgalomra, hogy megkaptam a nagy alkalmat.
Remus a ládához sétált, és meg sem próbálta leplezni az arcára kiült rosszallást.
Kezét durcásan a zárra tette, és komor tekintettel várt a jelzésemre.
Bennem az izgatottság és bizonyításvágy magamnak annyira túltengett, hogy még a barátom haragja is teljesen hidegen hagyott.
Az egész testem heves remegés járta át, és minden porcikámat átjárta a sikerélmény reménye.
Őszintén reméltem, hogy az, hogy ez nem igazi dementor, egyben segít majd abban, hogy erősebb bűbájt hozhassak létre. Nem fogok leblokkolni annyira, ha tudom, hogy a szörny nem árthat nekem.
És ha ez sikerül, az igaziaknál pedig elképzelem ugyanezt, és sokkal magabiztosabban tudom felvenni ellenük a harcot.
Behunytam a szemem, és mélyet sóhajtottam.
Abban a levegő vételben a friss oxigénnel együtt egyúttal az emlékeket is átjárattam a mellkasomban, hogy megadják azt a meleg, biztonságadó érzést, ami segített az előbb is.
Egy percig csak ízlelgettem a képeket, amiket felhasználni reméltem a bűbájhoz, majd mikor éreztem, hogy az utolsónál, ahogy Harryvel vállvetve harcolunk Tom Denem ellen, vérben de büszkeségben úszva, hogy a szívem vágyakozva és tettre készen feldobban, megmarkoltam a pálcám, és kinyitottam a szemem.
- Mehet. - biccentettem oda Remusnak.
Lábaimat elképzeltem, hogy méter mélyen a földbe fúrom, hogy a dementornak esélye se legyen megszédíteni. Gyökeret eresztettem a padlóba, méghozzá a saját bátorságomból, ami részegítően új és jó érzés volt.
A férfi elhúzta a pálcáját a zár előtt, ami engedelmesen kattant.
A láda kitárult, és a borzalmas szürke füst már ki is gomolygott belőle, a dementor pedig ormótlan toronyként emelkedett ki.
A szívem hevesen verdesett, és akaratlanul is görcsbe rándult a kezem, így a dementor kiesett a pálcám lővonalából.
A szörnyeteg hosszú, sorvadt ujjait kitárva megindult felém, fekete csuklyája követte, mint egy halálos árnyék.
A gyomrom bukfencet vetett, és össze kellett szorítanom az ajkam, hogy elfojtsam a rémült nyögésem.
A szörny közeledett, és ismét a torkomba kúszott a jeges félelem amit a jelenléte okozott.
Ám a fehér köd, a szédítő keserűség érzete most nem jelentkezett olyan erősen.
Az egész statikusabb volt, távoli, mintha a dementornak máris megfogyatkozott volna az ereje.
És ez magabiztossággal töltött el.
Behajlítottam a térdem, és készenlétbe helyezve magam, néztem, ahogy a szörny siklik felém, és a szorongást igyekeztem legyömöszölni mélyre.
A félelmetes alak egyre közelebb ért, ezért mély levegőt véve megint elnyúltam az emlékekért amik az előbb megmentettek, és most sokkal nagyobb bátorságot és magabiztosságot vittem bele, ahogy meglendítettem a pálcát, és a lényre kiáltottam éhes tettvággyal:
- Expecto Patronum!
Semmi sem történt.
Ez még elsőre nem is ijesztett volna meg, inkább csak feldühített a sikerélményem után.
Ezért újra a lényre böktem a pálcámmal.
- Expecto Patronum!
Ismételten eredménytelen voltam, és ez már sokkal jobban megviselt, mert a szörny is egyre közelebb ért, és a tompa, kellemetlen érzés erős, szédítő lüktetéssé vállt.
Újra és újra is kimondtam a varázsigét, de az előző sikerem mintha soha nem is létezett volna; sikertelenség sikertelenséget követett.
És ráadásul az áll-dementor megérezte a rettegésem, ami ráadásul minden pillanattal egyre csak nőtt, és undok hörgéssel egészen elém suhant, és már alig három méter választott el tőle.
A testemet ördöghurokként szőtte körbe a félelem, és teljesen elvesztettem minden önbizalmam, bátorságom, és a reményem is hamarosan erre a sorsra jutott.
A hideg a hátamon a nyakamig kúszott, ahol a tarkómba mart, én pedig megszédültem, és eszelősen zihálni kezdtem, mikor a világot szürke, ködös derengés kezdte felfalni.
Lassan az egész terem eltűnt, és a dementor is, ami alig egy karnyújtásnyira tőlem, megállt.
Remus és a padok, az ablakok, minden a füstös derengésbe veszett.
A fejem ólom nehéz lett, a mellkasom szúrt, és mindenem reszketett, és behunytam a szemem, de a köd követett, és a gondolataimban is azt láttam.
A testem mintha mélyen a víz alatt lenne: mindenhol nyomást éreztem, a fülem csengett, de még így is tisztán kivehető volt a szörny hörgése.
A végtagjaim is feladták a harcot, a pálcát markoló kezem volt, ami egyedül egyenesen meredt előre.
Rettenetesen féltem, és már azon gondolkoztam, hogy sikítok Remusért, amikor hirtelen éles váltás történt.
A köd szertefoszlott. A dementor hörgése eltűnt.
Feketeséget láttam, és egy kis fényt a távolban, mintha az éjszakai égboltról minden csillagot lemostak volna, kivéve azt az egyet.
Óvatosan megemeltem a kezem, és kinyúltam érte, hisz bármit, ami elmenekít a borzalmas élmény elől, amit a dementor és a kudarcom okozott.
Elértem a fényt, de valami olyasmi volt, amire a legkevésbé sem számítottam. Valami, ami az egész életemet felforgatta, átgyúrta és újat alkotott belőle.
Egy álomba csöppentem.