Az Ifjabbik Tapmancs - Book 3: Az Azkabani Fogoly(Harry Potter Fanfiction)

A fekete kutya kísértése

Most nem volt olyan az erdő mint szokott lenni.
Sötét volt, és az élénk, vidám és zöld avar helyett minden fa terebélyes lombja alatt szürke árnyak táncoltak.
Az ég szürke volt, és a levegő fülledt mintha vihar készülődne.
De mintha az egész fakóbb lett volna. A színeknek halovány árnyalata pislogott csak fel, mintha az életet folyamatosan szipolyozná ki valami baljós és komor átok.
A megszokott madárcsicsergés helyett ijesztő csönd honolt, csak a talpam alatt recsegő avar érces hangja cikázott végig a vaskos törzsek közt.
Mint egy földön ragadt, elveszett lélek, siklottam a fák közt, valahova kifejezetten tartottam, csak éppen magam sem tudtam hova.
Tényleg mintha kísértet lettem volna, hiába volt sűrű bozóttal, kacifántos aljnövényzettel és dús gyökérzettel beborítva a talaj, én egyenletesen hágtam át a göröngyös terepen, gondtalanul, és még oda sem kellett néznem.
A tekintetem sebesen kapkodtam az ismert de ismeretlenné, kietlenné változott környezetben.
Göcsörtös kérges, karmokként felém kapó gallyak és búskomor hintázással a levegőben sikló levelek, amik halott lepelként borultak a szürke földre.
Mindenhonnan ez a barátságtalan látvány fogadta szemeim.
Egyedül voltam, s én mégis éreztem valami gonoszat, valami rám leselkedő bajt, ami a sűrű bozótosban, a fekete árnyleplek mélyén várakozott arra, hogy lecsaphasson.
A gyomrom minden lépésnél összeszorult, mert hiába haladtam ismerős ösvény mentén, mégis mintha egyre távolodtam volna a biztonságtól.
Az indigó utat egyre elburjánzóbb gaz hadak lepték el, mintha ahogy én haladnék, a barátságos dolog úgy torzulna el.
A puha földet éles kövek és szerte ágazó gyökerek markai fedték be, és nehézkesen léptestem, mégsem azokba akadtam meg. Mintha a jelenlétük, a nem megszokott aurájuk lenne ami lassítana, nem az hogy a lábfejemet magukba gabalyítják.
Hideg veríték csapódott ki a homlokomra, ahogy a végtelennek tűnő dzsumbuj egyre jobban magába szippantott, és az elveszettség keserű érzése mint sűrű fost gomolyag lepte be a szívem.
Karommal hadonásztam, de csak a mardosó, fülledt levegőbe kaptak bele ujjaim, a fantom ágak pedig mintha rajtam nevettek volna, mintha távolabb húzódtak volna és onnan nézték gúnyolódva ahogy reménytelenül lengetem kimerült mancsaimat szédelegve, kótyagos irányokba.
"Mikor érek már oda?" - gondoltam kétségbeesetten botladozva, holott egy kő vagy gazdarab még csak nem is súrolta a bőröm.
És ekkor, mintha csak a gondolatom teremtényeként elevenedve meg, feltűnt a hatalmas szikla, ami most komorabban nyúlt az ég felé mint valaha, és mellette ott volt a tó sarka is.
De valami nem stimmelt.
Nagy nehezen odakecmeregtem, és ismeretlen okból annyira kifulladtam, hogy muszáj voltam a térdemre támaszkodva megszemlélni a jelenséget, habár onnan is kellően megbotránkoztatott.
A tó nem volt szép kék, ami a fémszínű ég miatt érthető is volt. De tiszta sem.
Zavaros, poros, iszapos örvények csúfították el, a partján pedig rothadozva dőltek egymásnak a máskor gyönyörű, karcsú nádak.
A vízililiomok pedig szottyadt, száraz, lepergő szirmokkal úsztak a piszkos víztükrön, aminek tetejét enyv és kiszáradt levelek borítottak.
Élettelen vize olyan volt, mint egy gép, ami elromlott. Nem volt benne semmi élénk, vidám, de a haragos örvények kerek habokban hadakoztak egymással.
Borzongva, szaggatottan véve a levegőt és rettegve markolva a lábam, méregettem az elcsúfult, kihalt pocsolyát.
És minél tovább néztem, annál jobban szorongatta satuba fogva lelkem valami sötét rettegés. Valamilyen hiány, tátongó űr.
Mintha a tó mindig is ilyen lett volna, mintha a zafírkék, tiszta, napfény sugarát száz gyöngykent megtáncoltató víz soha nem is létezett volna. Mintha a tó az egész erdővel együtt azóta rothadna, mióta létezik.
A barátságos, élettel megtöltött környezet fakuló álomnak tűnt csupán.
Zihálva pislogtam körbe, mert a valóság és a mostani kietlen roncs határai elmosódtak, nem tudtam hogy az emlékképeket idézzem fel, vagy törődjek bele az engem körülvevő, szürkeségbe, ami a hajdani növény és állat birodalom elhagyatott porhüvelyévé vállt.
Minél többet forgolódtam, az egész annál félelmetesebb lett, mintha a gallyak éles hegyei a szemembe akartak volna a vájni, a levegő egyre jobban mardosta a torkom, a fák egyre közelebb jöttek, s mint cella rácsok fogtak közre, az avar pedig egyre átláthatatlanabb és fojtogatóbb lett.
Pánikolva totyogtam a tengelyem körül, reménytelenül nyöszörögve, kutatva bármi után ami ismerős és megnyugvást ad.
De minden taszítóan fakó és élettelen volt, én pedig pánikolva ácsorogtam a tó szegélyén, könyörögve hogy legyen vége.
Már szédültem, és azt hittem össze esek, amikor a tó túloldalán akadt meg a szemem.
A másik féltelen egy nagy, fekete árny állt.
Görbés hátán ezernyi irányba meredezett a fekete szőr, fülei hosszú pofájába lógtak. Hatalmas mancsai magabiztosan terültek szét a kövön, repedezett, ápolatlan karmai szinte szikráztak ahogy lábfejeit igazgatta a sziklán. Szürke szemei akár az acélárnyalatú ég, csúnya szürke fényt árasztottak. Pupillája körül sápadt szegély volt, és felhúzott ajkai alól hosszú, fehér és hegyes fogak sora lógott ki.
Azonnal felismertem életem legkeservesebb napjának ómenjét, ami mintha csak jelezni akarta volna a tragédiát, alig egy órával a szívem mélypontjának origóján jelent meg, mintha csak figyelmeztetni akart volna arra, ami otthon várt, s ami később minden sarkon a nyomomba szegődve kísértett.
Csak állt, és izmos nyakát mereven tartva bámult rám.
Percekig csak lefagyva, földbe gyökerezett talpakkal meredtem vissza rá. Megbabonázva és mozdony zakatolást meghazudtoló pulzussal vizslattam.
Egészen addig, amíg még hatalmas villanás nem történt, s mindent egy vakító fény temetett el. Eközben hideg kis tűk kezdték szurkálni a bőröm, és csak akkor döbbentem rá mi az, amikor az első hideg csermely futott le az arcomon.
A vihar lehelletét jól éreztem, alig tellett bele tíz másodperc és tombolni kezdett a zivatar.
Én teljesen eláztam, ruhám fagyos tenyerekként tapadt rám, és a bőröm ércessé vált a libabőrtől, hátamon a szőr vigyázba állt, a jéghideg löttytől vizes tincseim pedig undokan tapadtak rá mindenhova a képemre.
Karjaimat reszketve, egymásnak koccanó fogakkal és csapkodó ajkakkal meredtem a hatalmas kutyára, ami a vihar ellenére halálos nyugodtsággal nézte ahogy én összefagyva ácsorgok a parton.
Majd eltátotta hatalmas pofáját, és randa ugatást eresztett ki torkából.
Ezzel egyidőben pedig újabb villanás, majd hatalmas dörrenés rázta meg az eget, mintha az egész horizont üvöltve kettészakadt volna. A hang kalapácsként verdeste a dobhártyám, a fejem zsongott, a szememet pedig be kellett hunynom mert a világ hatalmas szaltót vetett előttem. 
S mikor újra kinyitottam, a kutyának hűlt helye volt. Helyette valami vagyis valaki más töltötte be néhai helyét.
Azonban hiába választott el egy szakadó esőfüggöny az illetőtől, én élesebben kitudtam venni kicsoda az, mint éjjeli bagoly portyán az egeret.
Sovány s volt magas, görnyedt teste esetlen tartással ingadozott.
Szürke, fekete rongyok voltak esetlen végtagjaira aggatva, amiket csattogva cibált a feltámadó szél. Arca beesett volt, szemei dülledtek, és kiugró arccsontjaira feszesen tapadt ápolatlan, viaszsárga bőre. Mintha egy rothadó, föld alól kikapart koponyába bámultam volna bele.
Csimbókos, fekete haja és hegyes állán tobzódó, mocskos, gubancos szakálla bolyhosan lengett mellkasára és hátára.
Mintha egy élőhalott lett volna, egyedül szürke szemei világítottak a hulla bőrénél is sápadtabb, szürke fényben, mintha két írisze helyén a hold alakja ragyogna fel.
Cserepes ajkai amiket itt-ott kosztól összeállt arcszőrzet fedett, széles, ijesztő vigyorba húzta, aminek görbe vonala fenyegetően rándult felfelé.
Én pedig saját félelemmel átitatott verítékembe úszva, mellkasomat szilánkokra szaggató szívvel és hatalmasra kerekedett szemekkel meredtem rémálmaim legsötétebb démonára.
Eltátotta száját, majd éles, húsba maró, szívet facsaró kacajt hallatott, mint aki megérezte a félelmem és élvezte is volna.
Nevetett, aminek borzasztó csikorgása az erdő minden zugát beharangozta, majd szűnni nem akaró lüktetéssel szaggatta szét a fejemet belülről.
Az ütemes hahota perceken keresztül kínzott, s a végén reménytelenül térdre borulva, tenyeremet fülemre szorítva is hallottam, s mintha egyre jobban ki lehetett volna venni egy ismét s ismét elhangzó, betegesen kántált szót... Flower...Flower...Flower....
Sikítani akartam, miközben a férfi vigyora mint a cigaretta vége a bőr érzékeny felületére nyomva, lelki retinámba égett.
Szürke szemei a lelkem minden zugába beláttak, én pedig éreztem hogy kezdek megőrülni.
S mikor a démoni hahota a legerősebb tetőfokára hágott akkor....