Az Ifjabbik Tapmancs - Book 3: Az Azkabani Fogoly(Harry Potter Fanfiction)

A főnix könny-hadművelet

Lebegtem.
Szó szerint.
Először csak az üres semmiben, a tudatlan sötétségben, semmi sem létezett, a végteken feketeségben még az éles lüktetést sem éreztem.
Aztán nagyon lassan, oszolni kezdett a sűrű, tompító semmi, én pedig kezdtem érezni, hogy az érzékeimre telepedett nehézkes érzés lassan oszolni kezd.
Óvatosan elkezdtem felfogni, hol vagyok és mi történik körülöttem.
Azt éreztem, hogy a végtagjaim lógnak, egy pillanatra tényleg olyan érzés volt, mintha lebegnék, mert a tenyerem és a talpam hűs levegőt tapintott, semmi szilárd talaj, súlytalanul ingáztak körülöttem.
De a hátamat mégis tartotta valami. Két erős dolog, ami tántoríthatatlanul feszült alattam, és ami nem hagyta hogy a gravitáció magával rántson.
A fejem szintén valami szilárd dolognak volt támasztva, de nem lehetett föld, mert ahhoz puha volt és épp annyira mozgott, hogy a bal halántékom aprókat koccant neki.
Nem fájt, de a furcsa pozíció és semmiben, szél tépázta zászló mód lengő végtagjaim arra késztettek, hogy a kíváncsiságom feljebb kerekedjen, és még kijebb rángasson a fejemre telepedett kómából.
Olyan sokáig emelkedtem a testemet körül ölelő feketeségből, hogy szépen lassan visszatért a tudatom is.
A szemem csukva volt, valami a levegőben tartott, Metlin tudja milyen magasan, a kezem pedig (ellenőriztem), továbbra is sajgott, kegyetlenül hasogatott.
Csikócsőr. Bájitaltan. Malfoy.
Szépen lassan megvillantak a tegnapi és aznapi emlékek, a kellemetlenség amit a hipogriff, vagyis átvitt értelemben Malfoy okozott a tenyerem kellős közepére, ezáltal a napomra is.
A vérző hasadék, ami miatt majdnem lebuktam Piton majd az ikrek, később Remus előtt...
Mumus. Remus. Apa.
Éreztem már az arcom is, apróbb mozdulatokra is képes lettem, az éberségem és tudatom még nagyobb adagban talált vissza hozzám, ugyanis hunyorgó erőmből egy borzongó grimaszra már futotta, ahogy eszembe jutott a mumus alakja.
Olyan valóságos volt... olyan ijesztően valódi, ahogy a szaggatott rongyaiba, a gonosz vicsorával, ahogy a lelkem legeltakargatottabb zugába is belelátott... a szürke, viharszín íriszeiben megcsillanó kárörvendő boldogság, mintha szavak nélkül hányta volna a szememre, hogy minél jobban menekülök előle, ő annál közelebb kerül, és végül minden zugban őt látom majd, minden álmomban az ő képe szerepel majd, az agyam minden tekervényébe beletetoválódik, kísért addig, amíg véglegesen utol nem ér.
Megint bevillant csontos, beesett arca, ahogy viassárga arccsontja mögül konokul pislog rám, és ez elég volt ahhoz, hogy kiszakítsam magam a kábult képzelgésekből, egyenest vissza a valóságba.
Oda, ahol a saját lelkem démonjai helyett valós problémák vártak, olyanok, amikre még nem voltam felkészülve, mikor a két szemhéjam hirtelen felpattant, mint a redőny aminek elengedik a madzagját.
Az első, amit felfogtam, színes, mozgó foltok kavalkádja volt, amik émelyítő táncba hívták a tekintetem.
Ezért szorosan behunytam őket, az édes, mozdulatlan sötétben legalább kellően megtudtam találni a kiesett emlék foltokat is, amíg a szervezetem magához tér.
SVK óra. Remus marasztal... a tea...
Az íriszeim megint olyan hirtelen villantak elő, hogy ismételten felhabarodott a gyomrom a leves mód kavargó színözön láttán, de most nem csuktam be, bármennyire is megszédültem a barnás, márványfehéres, fényfoltos maszattól.
Ugyanis lepergett a szemem előtt, mint egy megpöcintett kártyavár, az emlékek sorozata, ahogy kitámogat Remus a szobából miután a földre ejtettem a teát, az ikrek, ahogy végig vonszolnak a folyosón...
Majd Fred megdermedt kiáltása, és halálra rémült pillantása... ahogy kereken egy percen át mered a feltépett markomra, majd az utolsó képkocka, ahogy a karjaiba ájulok.
Ahogy eszembe ötlött hogyan is buktam le épp ki tudja mennyi ideje, rengeteg aggasztó kérdést vetett fel a fejemben: Az ikrek tehát tudják? Mennyit tudnak pontosan? Mennyi idő telt el azóta? Vajon már a fél iskola tisztában van vele? Malfoyék fülébe is belecsicseregte a pletyka névre hallgató madár?
A szívem erőteljesen kezdett pumpálni egy olyan ütemre, amit a félelem diktált neki.
Pánikolva erőt küldtem a nyakamba, majd felszegtem, és irdatlan gyorsan, a szívem rettegő ritmusára kezdtem hunyorogni, hogy kiélesedjen a kép, és hátha azzal is előrébb leszek, ha kiderítem hol vagyok pontosan.
Az állam megbicsaklott előre, én pedig sűrű pislogással pásztáztam végig a látóterembe fogadott dolgokat.
Hatalmas, boltíves mennyezet és barnás márványfalak rendületlenül magasodtak fölém, rajtuk hosszan kígyóztak a fákylák aranyló-parázsló fényei.
Kétségtelenül haladtam, ugyanis siklottak a falak, nem csak azért olvadtak össze, mert émelyegtem, hanem tényleg elmosódottnak tűntek, ahogy sebesen elsuhantak felettem és mellettem.
Kissé elnyitott, száraz, cserepes ajkakkal sóhajtottam, miközben éreztem, hogy a nagy forgolódásba ismét valami szilárd és meleg, melengető anyagba ütközik a fejem.
Fáradt szuszogással odanyomtam az arcom, hogy jobban áttanulmányozzam a támaszom, amin puha, szálas anyag feszített, és elég erőteljesen hullámzott, hol besüppedt bal fülem alatt, hol az arcomnak nyomult.
Tekintetem oldalra fordítottam, és fekete, lágyan himbálózó anyagot pillantottam meg.
Végig követtem felfelé, egészen addig, még az anyagból egy sápadt, szeplőkkel teleborított nyak villant elő, aminek tetején egy fej ült, alulról hegyes orrát és inas, feszülten merev állkapcsát láttam, amiket végig követtek a szeplők finom foltjai, mint valami égbolton sok-sok csillag.
Egy arc, markáns, aggodalomtól torz arc, amit nem kellett látnom ahhoz, hogy tudjam hogy a tulajdonosa feldúlt: ádámcsutkája ingerült fel-le pattogással már rég elárulta kételyes érzelmeit.
A nyeldeső fél két arca mellett pedig zilált, vörös fürtök húzódtak a válláig, ahol egy ügyetlen copfba fogva verdesték az illető hátát.
A mellkasomra szorító érzés telepedett, s mégis jó érzés volt. Szeretet nehezítette el a szívem, de inkább bizonyult könnyed, cirógató pihének, mint súlynak, ahogy nagyokat dobbant a felismerésre, hogy akit látok, szeretett fogadott bátyám, ami a hátamat tartja, nem más mint az ő gondoskodó karjai, és a fejem nem máson, mint az ő mellkasán kopogtat.
A lelógó végtagjaimba visszatért az élet, nagyjából, ugyanis az erőm nagyja mind a torkumba tódult, ahogy az öröm motorjával hajtva még nagyobbra nyitottam a szám, és megkíséreltem megszólalni.
- F-Fred... - lihegtem, majd fogamat azonnal lesújtóan ajkamba vájtam, annyira megijesztettem még saját magamat is rekedt, leharcolt krákogásommal.
A hangszálaim tiltakozóan megsajdultak, ahogy szenvedő arccal fintorogtam egyet, és hagytam hogy a halántékom lemondóan hátrabillenjen.
Meg sem lepődtem volna, ha Fred nem hall meg, olyan jelentéktelen, reszelős kis próbálkozás volt.
Ám kellemesen csalódnom kellett, ugyanis még hátraszegett arccal is tisztán láttam a szemem sarkából, hogy Fred álla sebesen előre billen, majd hosszúkás arca teljes egészében az enyémbe mered, meleg, nyári tengerre emlékesztető kék szemei pedig szinte elvakítanak az aggodalom káprázó fényével, ahogy az enyémeket pásztázzák.
A végtagjaim libegése abba maradt, és a higgadt, alig érezhető dobálás is, amiből arra következtettem, hogy Fred megállt a cipekedésemben.
Kissé feljebb emeltem a fejem, hogy teljes egészében farkas avagy kutya szemet nézhessek a fiúval.
Bágyadtan meredtem a gondoskodó íriszekbe, miközben kótyagos arccal figyeltem, ahogy Fred ajkai szólásra nyílnak.
- Flower! - válaszul az én nevemet ejtette ki, miközben fülemmel éreztem, hogy mellkasa rezdül egyet, kellemesen megbizsereg arcom alatt, jelezve hogy beszélt. - Ébren vagy? Hogy érzed magad? - hajolt közelebb, végtelenül sajnáló és aggódó arccal, mohón vizslatva le-lecsukódó szemhéjam, amiért máris megszakadt a szívem, hogy így kell lássam, ráadásul miattam.
Mindeközben válla felett egy vörös búb bukkant fel, majd követte egy övéhez kísértetiesen, megtévesztésig hasonlító arc, akik közt a különbséget csak az olyan közel állók láthatták mint én, mint például a szeplők alkotta háló eltérő formáját, vagy hogy Fred orra kissé hosszabb volt iker testvéréénél. De csak nyomokban eltérve, tényleg csak az vette észre, aki tizenhárom évet taposott mellettük már le.
Fred és George Weasley azt tették, ami a világon egyszerre boldogított fel a legjobban, és törte szilánkokra a szívem: értem aggódtak.
A szeretetük a legjobb ajándék volt amit csak kívánhatok, viszont a végletegik elszomorított, hogy így kell látnom őket saját magam miatt.
- Óh... Tökmag... - kapta szája elé George a kezét, megfürdetve arcom rémült pillantásával. - Úgy... megijedtünk... a karod... nagyon vérzett... és... - hangja elcsuklott, és fejét ingatva behunyta a szemét.
Az említésére a tenyerem helyeslően megnyilalt.
Lebigyett ajkamat ismét szólásra bírtam, és megkíséreltem megtudakolni, hogy hol vagyunk pontosan vagy hova tartunk, de végül egy elfulló hangon valami ilyesmire futotta:
- Hommhmm... - dünnyögtem kimerülten, miközben a kezem lassan felemelkedett, majd ismét leesett, és ezek az apró, semmis mozdulatok felőrölték minden energiám.
A fejem lüktetni kezdett, akár a seb a tenyerem közepén, a nyakam pedig erőtlenül csuklott hátra, fejem Fred karjára bukott.
A fiú kezei megfeszültek alattam, vállam kissé erősebben nyomult a fiú szaporan hullámzó mellkasához, ahogy amaz féltve még jobban magához ölelt.
- Ne aggódj Flo... - hallottam meg a suttogását, meleg lehelete kisepert egy marék fufrut a homlokom elől. - Már nem vagyunk olyan messze a gyengélkedőtől.
Ezen szavaira az erő úgy siklott végig az ereimben, mintha minden sejtembe egyszerre injekciózták volna bele.
A szemem csészalj méretűre kerekedett, és olyan hirtelen szegtem fel a fejem, hogy a nyakam is beleroppant. Megemeltem a bal kezem, ugyanis a jobb annyira fájt, hogy nem futotta másra, minthogy erőtlen csapdossa Fred derekát, majd átemeltem magam felett, és ujjaimat kitárva Fred mellkasára tapintottam vele.
A lábaimat fáradt lóbálással mozgattam meg, majd összehúztam magam, és nagy lendülettel dobtam magamon egyet, és olyan erősen pattantam vissza rá Fred karjaira, hogy azok a hirtelen döbbenetében azonnal lesiklottak rólam.
Mivel nem volt ami alátámasszon, pillanatok kérdése volt, hogy pazar hátast vessek a hideg, nyirkos kőpadlóra, ezért sebesen behajlítottam a lábam, majd ép mancsommal Fred talárjába markolva lecsaptam a talpam.
Összegörnyedve toporzékoltam a fiú előtt, aki, miután feleszmélt a rúgkapálásom okozta döbbenetből, azonnal egy ijedt szusszanással a derekam köre fonta a karjait.
- Hé-hé! - ingatta szigorúan a tekintetét a fiú, miközben óvatosan közelebb húzott magához, lehajolt hozzám, mellkasa egészen rá simult a hátamra. - Óvatosan! Nem rég estél össze! Nem hinném, hogy... - elakadt, szavai egy aggodalmaskodó nyögésbe torkollottak. - ...hogy jó ötlet lenne a saját lábadon elmenni a gyengélkedőig.
Kimerült sóhaj szakadt fel belőlem, miközben nemlegesen ráztam a fejem, habár ezt hamar abbahagytam, mert hatalmasat bukfencezett előttem a világ. Elnyitottam ajkam, ami olyan száraz volt, mind a dörzspapír, és erőtlenül köhögtem:
- Nem... megyek... - lihegtem, miközben a jobb kezem heves remegéssel tűrte hogy magamhoz öleljem. - a... gyengélkedőre. - szögeztem le, majd bal kezemet Fred válla mentén felcsúsztatva megkapaszkodtam a nyakába, és egyenesbe húztam magam, így teljesen belebámulhattam a féltéstől ragyogó kék szempárba.
Fred arca megnyúlt csodálkozásba, majd íriszei lassan levándoroltak a csuklómhoz, ami furcsa, feszítő érzést keltett a rászáradt vér miatt.
Majd behunyta szemeit, válla megemelkedtek, majd visszaestek, ahogy hatalmas sóhajt hallatott, olyan gondterheltet és hatalmasat, hogy az hátrafújta a vállamról a tincseimet.
- Flo... - kezdett bele abba, amit megszámlalhatatlan mennyiségben hallgattam már végig aznap Hermionétól. - Ne beszélj zöldségeket. Öt perce ájultál a karomba, miután megláttuk hogy konkrétan ömlik a vér a tenyeredből és...
Elhallgatott, miután feltettem tenyérrel felfelé a kezem, hogy belé fojtsam a szót, habár iszonyodó grimasza arra utalt, inkább a seb láttán akadt meg a nyelve, nem a gesztus jelentése miatt, ugyanis mivel a bal kezemmel támaszkodtam, a jobbal kellett ezt megvalósítani.
- Tudod, hogy... - szuszogtam kifáradva, reszelős hanggal. - honnan van ez a sérülés? - kérdeztem.
Cserébe két értetlenül félre billentett fejet és két kérdő arcot kaptam.
- Nem, de ahogy elnézem, bárhonnan is van, ráér megtudnunk akkor is, miután Madam Pomfrey lekezelte. - markolt rá a bal vállamra Fred, miközben fivére helyeslően bólogatott.
Ideges szisszenéssel hátrébb léptem, miközben bal tenyeremet a fiú vállára tettem, és minden nyeszlett erőmet bevetve eltoltam magamtól, így vészes inogásba kezdtem, végig totyogtam a falig, majd annak vetve vállam, halántékom a hideg kőnek támasztottam.
- Nem... nem érted... - motyogtam, bal kezemmel rászorítva a remegő csuklómra, és lusta pislogással nézve Fredékre.
A fiú finoman maga elé emelte feltett tenyérrel a kezeit, jelezve hogy nem áll szándékában erőszakosan felnyalábolni, de igényt tart arra hogy tovább támogásson a gyengélkedőre.
- Ígérem, amint odaérünk, elmondhatod, de most az a legfontosabb, hogy lekezeljük a sebet...érsd meg... - közeledett felém óvatosan.
Szinte hisztérikusan megráztam a fejem, egy nagy adag tincs nehézkesen a szemembe hullt.
- Legendás lények gondozásán történt... - nyögtem, esetlen kísérletet téve a hátrálásra, de amíg én egy centire odébb vonszoltam magam, addig Fred három méterrel közelebb jött.
- Értem, de... - kezdte volna a fiú, ám ismét a szavába vágtam.
- Ugyanakkor, mint Malfoy balesete! - emeltem fel reményvesztve a hangom, mintha az ingerült hangsúllyal rásegíthetnék arra, hogy megértse.
- Nem tudom, mire akarsz ezzel kilyukadni Blöki. - rázta a fejét a fiú, majd még közelebb jött. - De azt igen, hogy minél előbb le kell vinnünk a gyengélkedőre. - a második mondatnál alig de érezhetően ki lehetett venni az ellent mondást nem tűrő határozottságot, ezért úgy döntöttem, minél előbb fel kell vázolnom a helyzetet, mert bármennyire is melengető az ikrek gondoskodása, ez most nagyon közel sodor minket a lebukáshoz, egyben ahhoz, hogy Malfoyék még jobban tönkre tegyék Hagridot.
- Akkor történt... - kezdtem bele, tenyeremet végig lapogatva a falon, ahogy igyekezve gyors léptekkel hátrálni Fred elől, közbe siettem hátra. - Amikor Csikócsőr megtámadta Malfoyt, én pedig közéjük ugrottam, és ezért történt ez... - mutattam fel a kezem, amiből továbbra is ronda, bíbor csikokban szivárgott a vér.
Fred megállt, és elkerekedett szemekkel, kifogott ponty módra tátogott rám.
Igen, valóban elég abszurd anekdota, hogy pont én vetettem magam a hippogriff elé Malfoy védelme érdekében, ezt nekem is el kell ismernem.
Viszont a meglepettsége és hogy lefagyva hápogott rám, tökéletes alkalmat nyitott arra, hogy tovább fejtegessem, miért nem áll szándékomban Madam Ponfreyhoz fordulni.
- És Hagridot tették érte felelőssé... - hadartam. - És ha kitudódik ami a kezemmel történt, Malfoyéknak adjuk a lehetőséget, és még messzebb mennek a feljelentéssel. - mondtam sebesen darálva a szavakat, hogy Fredék minél előbb megértsék a titkolózás fontosságát, és hogy nem vihetnek el Madam Pomfreyhoz, ugyanis kettő az egy ájuldozó ellen bizony nem sokat ér, seperc alatt odacibálnak...
- Flower... - csóválta meg a fejét Fred, hangjából fájdalmasan csengett ki a csalódott meghökkenés. - Neked teljesen elment az eszed? - a hangja dühös volt. Szavai éles kés, ami nagy darabot hasított a lelkemből.
A szívem felsajdult, én pedig esedezve abba hagytam a hátrálást, és ép kezemet nyújtva felé, bocsánatkérően megindultam felé.
- Tudom, tudom... nem volt épp tőlem elvárt döntés, hogy pont Malfoy miatt keverjem magamat ekkora slamasztikába, de ha nem ugrok közéjük, lehet az a kis görény már alulról szagolná az ibolyát... - mentegetőztem fogamat csikorgatva, kínomban beleszántva a hajamba, mire ujjaim fájdalmasan akadtak bele gubancos loboncom tincseibe.
- Flower! Ne légy nevetséges! - förmedt rám Fred keserű fintorral, mire egy riadt nyikkanással elhallgattam. Sose láttam még ennyire felháborodottnak, az pedig csak rátett egy hatalmas lapáttal, hogy a dühe látszólag mind nekem lett címezve. Remegve, fejemet leszegve, röstellve tűrtem ostorcsapással felérő szitkozódását. - Engem pont nem érdekel hogy Malfoynak segítettél, te magadon kívűl jóformán mindenkit a szárnyaid alá veszel, amit nem róhatunk fel neked, de nézz már a kezedre könyörgöm! - fakadt ki, majd ingerült mozdulattal a tenyeremen tátongó hasadék felé biccentett.
Meglepetten pislogtam az ominózus irányba.
- Frednek igaza van! - csörtetett fivére mellé George is, máskor bohókás arca szilárd komolyságot tükrözött, ami már így egymagába ijesztő volt. - Nem tartozol magyarázattal egy balesetről, de érsd meg, hogy le kell vinnünk a gyengélkedőre!
Látván, hogy ők teljesen más miatt fejezik ki felháborodásukat, így az én bátorságom is megérkezett a vissza beszéléshez.
- De Malfoyék már így is kiperelik Hagridot a bőréből is, hát még ha... - magyarázkodtam volna, ám most Fred döntött úgy, hogy ollóként szeli ketté a mondandóm.
- Flo! - pirított rám csípőre font kézzel, dühödten toppantva egyet. - Nem érted, hogy ez már rég nem a jogi marhaságokról szól? Értem én, hogy lelkeden viseled Hagrid sorsát, de szerinted azzal mennyivel jár jobban, hogyha megtalálnak téged elvérezve, valahol egy poros folyosó sarkában összeesve? Legyen már ennyi eszed... - emelte kezeit fejéhez a fiú, ujjaival satuként tépett bele borzos, tűzvörös hajába.
Összegörnyedve, ajkamat elhúzva tűrtem a fiú kifakadását.
- Majd begyógyul magától, érsd meg hogy nem kockáztathatok! - vágtam vissza felhúzott állal, gőgösen összefonva mellkasomon a kezem.
Fred összepréselte ajkait, szemében olyan heves, méreggel teli tűz lobbant, hogy kék szeme háborgó tengernek tetszett a békés égszínkék árnyalata helyett. Megrettentem.
A fiú vállai megemelkedtek, órási magassága ellenére most ráadásul kétszer akkorának is tűnt.
Megemelte lábát, majd dühödten odatrappolt hozzám, olyan sebesen, hogy időm sem volt, még megijedni sem.
Két karja megemelkedett, majd éreztem, hogy mindkét arcféltekémre egy tenyér melege nehezedik rá, puha ujjbegyek nyomódnak az arccsontomra, Fred feldúlt arca pedig olyan közelről bámul bele az enyémbe, hogy a legapróbb szeplőjét is tökéletesen ki tudtam venni.
Bennem akadt a levegő, és rettegve pislogtam a fiú homlokára, mert a szemébe nem volt merszem belenézni, féltem hogy akkor azok a tengerkék íriszek belelátnak a lelkem legeslegmélyebb bugyrába is.
- Flower - lehelte a nevem, hangja remegett az elfolytott indulatoktól, éles volt, szinte egy pofonnal felérő, és mintha nem is azokhoz a kezekhez tartozott volna, amik közre fogták a fejem, ugyanis azoknak az érintése végtelenül gyöngéd volt, szinte fájdalmasan puha. - te pedig azt érsd meg, hogy nem lehetsz állandóan hős mindenki helyett. Igyekeztem ezt elkerülni, mert tudom hogy túl nyers lenne a szemedbe mondani, de túl makacs vagy, úgyhogy muszáj lesz... - hunyta le lemondó fintorral a szemét, én pedig ökölnyire zsugorodott gyomorral vártam a folytatást. Finoman kinyitotta száját, majd valamivel higgadtabb hangon folytatta: - Hagrid feljelentése így is-úgy is megtörténik, az, hogy kiderül mi történt a karoddal, nem oszt nem szoroz már... - préselte fogai közt Fred, hangja meg-megcsuklott, látszódott rajta, hogy nehezére esik ilyen kegyetlen elmélettel szembe állítania, de bármennyire is csípőből utasítottam el ezt a véleményét, szinte sírva fakadtam attól, hogy ennyire a szívén viseli az állapotom.
- De igenis számít! - néztem fel rá, és éreztem hogy az arcbőrömön pihenő ujjai szemének rángásával párhuzamosan merevedik meg. - A körülmények... nem akarok belemenni a varázsló jogászatba, de nem rejtegetném, ha nem lenne igenis mérvadó dolog! - bizonygattam, mire a fiú tenyere végig követve arcom kerekded vonalát lehullott onnan, hogy aztán dühödt mozdulattal a gazdája lángpiros fürtjeibe szántson.
Pár percig csak bosszankodó krákogása törte meg a hármunk közé telepedett csöndet.
Végül George volt az, aki a szinte fojtogató, tapintható feszültséggel telt némaságnak véget vetett.
- Ha ennyire ragaszkodsz hozzá - tárta ki karjait tehetetlen morranással. - Akkor hazudunk valamit, ilyen egyszerű! Határ a csillagos ég, bájitaltan órán megvágtad magad, sötét varázslatok kivédésén egy rosszul sikerült átok... akármi! - hadonászott ide-oda a fiú, hosszú karjainak a szele megcsapta az arcom.
Fivére helyeslően biccentett felém, hasa előtt összefont tenyerekkel olyan magabiztos arcot vetett rám, mintha ezzel megtudtak volna győzni.
- Fiúk... - masszíroztam meg a halántékom fáradt szusszanással. - Madam Pomfrey nem most jött le a falvédőről, ne higgyétek hogy nem fog azonnal átlátni a beadott mesénken.... - ingattam a fejem.
Fred lába másodjára csattant haragosan a repedezett márványpadlón.
- Akkor most jött el az a pillanat - toldotta meg a dühödt gesztust egy elszánt grimasszal. - Hogy önző leszek, és nem érdekel más, csak az, hogy a sebed el legyen látva, mert nem fogom nagy kedélyesen végig nézni, ahogy szépen lassan kivérezteted magad nekünk. - szögezte le szenvedélyesen lendítve mutató ujjat a sebzett tenyerem irányába. - Nem vagy normális, ha az ellenkezőjét várod tőlem. Na indíts a gyengélkedőre! Most!- azzal kinyújtotta kezét, majd szintén háborgó haragját meghazudtolva, óvatosan az ép karomra kulcsolta ujjait, és óvatosan rántott rajta egyet, de erőtlen testemnek márcsak ennyi elég volt ahhoz, hogy utána botladozzék.
Ám ekkor utolsó megmaradt lélekjelenlétemmel megfeszítettem a könyököm, és sebesen kirántottam kezem a fiú markából.
Ő erre szinte eszelős vicsorral fordult vissza felém, szája már nyílt is, hogy felbőszült tiltakozásba kezdjen, ám én határozott arccal beelőztem.
- Segíteni akarsz? - böktem mellkasára dacosan, és magamat is megrémítettem a szörnyen veszélyes, hirtelen jött ötlettel, ami abban a pillanatban kezdett megformálódni a fejemben. Fred kérdőn, türelmetlen habogással nagy lomhán bólintott, ám bizalmatlan nyeldesése elárulta, hogy korántsem bízik abban a szándékban, amit az arcomról vélt leolvasni. - Akkor segíts úgy, hogy senkinek nem kell megtudnia rajtunk kívűl, hogy mi történt a kezemmel. - néztem rá cinkos félmosollyal, ami inkább bágyadt vigyorra sikeredhetett, tekintve leharcolt állapotom.
- Azt ugyan hogyan akarod megoldani? - csapta össze a kezét hitetlenül felhúzva orrát a fiú, lekezelő fintorral lehajolva hozzám.
Gúnyossága mégjobban fellobbantotta bennem a merész tettvágy tüzét, habár a kirajzolódó tervem merő öngyilkosságnak bizonyult.
Magabiztosan az övébe fúrtam pillantásom, és egyre élesebben rajzolódott ki szemem előtt az aznap reggeli beszélgetés Hermionéval, akinek ezt a fejemből kipattant őrült tervet is köszönhettem.
- Srácok - dörzsöltem össze mutató ujjbegyeim (tenyérrel igencsak necces mutatvány lett volna) sejtelmesen. - Segítenétek Piton készletéből lopni egy kicsit? - kérdeztem kuncogva, és máris éreztem, hogy visszatér belém az életerő.
A két fiú arca egyszerre nyúlt meg, és olyan értetlen ábrazattal meredtek rám, mintha... igen, olyan eszméletlen felhozatal volt az ötletem, hogy abban a pillanatban saját maga tökéletes hasonlata volt.
Annyira ledöbbentek, mintha azt közöltem volna, hogy lopjuk meg a Roxfort legzsémbesebb, griffendél gyűlölőbb és szigorúbb tanárának készletét. És ennél durvább dologra boszorka nem vetemedhet, erre nincs jó, epikusan eltúlzott hasonlat.
- Hogy... - rázta meg a fejét George, teljesen ledöbbenve. - Hogy... mi?
- Javíts ki ha rosszul hallottam... - ingatta meg vörös loboncát Fred. - ... Perselus Azonnal Megöllek Ha Az Utamba Kerülsz Piton készletét és a lopást... - hitetlenkedve a fivérére hunyorgott, aki úgyfent elég értelmetlen képet vágott. - egy mondatban emlegetted?
- Meg kell hogy nyugtassalak, nagyon is jól értetted. - mióta Csikócsőr megkapta a kezem, az első igazán őszinte mosoly szaladt az arcomra. - Két opció van. - emeltem fel a mutató és középső ujjam, nyomatékosítva a számot. - Lemegyek Madam Pomfreyhoz, és Malfoyék nyernek. Vagy... - kacsintottam, habár a vigyorom az arcomra fagyott, ahogy el kezdett bennem megszólalni a belső hang, az apró kis figyelmeztetés, hogy a másik opció pedig kétszer annyi kockázat és veszély. - Elmegyünk Piton áporodott bűvös-fűszeres kuckójába, és szerzünk főnix könnyet a kezemre. - mondtam.
Fred a szája elé emelte kezét, és elgondolkodva beleköhintett.
- Ez az egyetlen működőképes gyógymód, amire rá tudunk venni? - húzta a száját, elkeseredve vakargatva a tarkóját.
Bólintottam.
- És... - szólt szintén bizonytalan hanggal George. - Ez... nem...veszélyes?
- Mint egy ujjal kapaszkodni kviddics meccsen a seprűd nyelébe. - igyekeztem elég erős példát felhozni, de amire készültünk, nem igazán lehetett felülmúlni. - Na mit szóltok? Benne vagytok? - aztán tudatosult bennem, milyen önző mód akarom belevinni őket valami iszonyat veszélyesbe. - Persze, nyugodtan mondhattok nemet, sőt... - kezdtem dadogva.
Az ikrek félős tekintettel összesandítottak.
Lerítt róluk, hogy nagyon hezitálnak, hisz tényleg szerettek volna segíteni (amiért a síron túl is örök hálával tartozom nekik), de ugyanakkor felfogták hogy az akció, amire készülünk, felfoghatatlanul rizikós.
Végül rám néztek, szájuk sarka megrándult, egészen annyira, hogy a ragyogó mosolyuk elvakított, minden folyosón villogó fáklyánál élesebbnek bizonyult.
- Naná! - vágták rá egyszerre.
A szívem hatalmasat dobbant.
Nem tudtam, hogy azért mert a bűntudatom jelezte, hogy örökké kísérteni fog, amiért a fiúkat ilyen veszélyes dologba belerángattam, vagy mert a szeretetem lángja irántunk ismételten a határtalan ég tetejét nyaldosta, amiért ilyen messze hajlandóak elmenni értem, vagy mert éltetően szórakoztató látvány volt a kockázatot szemen köpő csíny- és kalandvágyuk, vagy mert realizáltam, hogy amire mi vállalkoztunk, az komplett őrültség.