Az Ifjabbik Tapmancs - Book 3: Az Azkabani Fogoly(Harry Potter Fanfiction)

A rögtönzött szökés - nevetséges vagy zseniális volna?

Hatalmas dörrenés rázta meg az Azkaban koszos, penész ette falait, amik repedezett, lerohadt vakolatú őrökként rendületlenül fogták közre a szűkös cellákat és a benne kuporgó foglyokat.
Vihar tombolt, a szürke örvénylő felhők ormótlan színtelen kígyóként kúszták körbe a szögletes épület hatalmas alakját, miközben ahogy jobban megnéztük a hatalmas kőmonstrumot, észre vehettük, hogy a sebesen zúduló eső haragos függönyében sötét alakok, elmosódott ormótlan fekete pacák úsztak a levegőben, és a sebesen sikító szélvihar ellenére az alaktalan, nyálkádzöld testükön himbálózó köpeny szegélye olyan lassan hullámzott, mintha a lebegő fantom a víz alatt lenne, és pusztán lágy hullámok nyaldosnák tépett csuklyáját, mintha teljesen más dimenzióban létezne, mint az őt körülvevő tomboló szélvihar.
Komótosan úszkáltak a robosztus épület körül, éhes hörgést hallatva mustrálva a lemálott falat, ami úgy nézett ki, mintha az építmény maga is élt volna egykor, és élettelen porhüvelye halandókhoz hasonlóan oszlásnak indult volna.
A sötét alakok néha élvezkedve ringtak a viharban, ami jobb esetben cafatokra szaggatta volna elnyűtt köpönyegüket, de mintha ők csak egy tavaszi szellő gyöngéd sóhajában fürödtek volna, olyan nyugodtan ringatóztak a rikoltozó orkánban, néhol pedig az ég szürke pacájába nyúló roskadozó épület vaskos szutyok fedte falai közt siklottak, hogy a rozsdás rácsok mögött csüggedő kárhozott lelkekből falatozzanak.
Ilyenkor aszott szürke kezüket, amin vékony csontos ujjak sorakoztak, kitárták, mintha csak egy megváltó atya bolyongana szerencsétlen cella töltelékek közt, és nekik egyenest hálát kéne nyilvánítaniuk amiért ezt teszi velük.
Arctalan fején egy hatalmas, oszladó zöld bőrrel keretezett sötét lyuk tátongott, amin eddig számtalan jó érzés, gondolat, emlék tűnt el nyomtalanul, még az aktuális személy olyan fájdalmat érzett, ami leírhatatlan.
Ezt a fájdalmat ne úgy képzeljük el, mint egy izom sajgását megterhelő munka után, egy felhasított seb nyilalását vagy beteg émelygést...
Ezt legjobban úgy lehet megfogalmazni, hogy ez lélekben fáj.
Olyan mintha a megfoghatatlan aurádat nagyon is valóságosan ragadná meg valami, ami képes rá, és olyan erős vasmarokba fogja és kezdi el szorítani, hogy a szűnni nem akaró kín megbénít, és te tudatlanul roskadsz össze, miközben lepereg előtted az egész életed... épp csak minden kellemes, pozitív emléket kispórolva...
Amikor ezek a pokolszülte teremtmények feléd hajolnak, minden jó emléked egy láthatatlan lánchoz kötve egy masszív torokban tűnik el, ahogy ezek a bestiák elkezdik kiszipolyozni minden eddig átélt vidám pillanatodat.
Kitátott szájuk a rothadásnál is büdösebb és minden édesen boldog percednek képe annak az enyészetnek a martaléka lesz...
Ők így táplálkoznak. Minden valaha történt jót kiszakítanak belőled, és még ők egy bugyogó morranással jól laknak, te ott maradsz... le- s megtörten, olyan végtelen elkeseredettséggel a szívedben, amit soha nem éreztél, mert minden borzalmas, eddig megélt perced egyszerre rohamoz meg, minden elvesztett szeretted hiánya, fejedhez vágott sértés, lelki sérelem, fájdalom emléke olyan élénk viharként tombol a fejedben, mintha most élted volna mindet EGYSZERRE át... a begyógyult sebeid egy pillanat alatt szakadnak fel, s nem maradt jó emlék, érzés ami fertőtlenítené őket, ami elfeledett heget csinálhatna belőlük, ami tompítaná a fájdalmat, mert minden ott úszik el annak a mocsár és vízihulla ivadékaként a legjobban megfogalmazható lény piszkos torkában.
És képzeld el, hogy ez nap mint nap megtörténik. Képzeld el, hogy nap mint nap jön ez az oszladozó, csuklyás rém, minden áldott nap hallod a hörgését, majd tehetetlen tűröd hogy minden életkedved és annak az értelme nyomtalanul ki legyen szakítva belőled, a lelkeden olyan nagy lyukakat hagyva, hogy a végén te is az leszel: egy megkeseredett, üres űr, semmi más.
Éveken keresztül.
A mentális kínzás a mindennapjaid részévé válik.
Annyiszor ocsúdtál már fel a hideg rácsoknak dőlve, belőled minden reményteljes vidámság szikrával kialudva, hogy a végén nem hogy hozzá szoksz, de képes vagy figyelmen kívül hagyni.
Csak ülsz, tűrőd hogy a halálszagú lyuk ismét megdézsmálja az ép eszed, a szíved megmaradt szilánkjait, hisz nem maradt veszteni valód.
Az életfogytiglanod eddigi szakaszai alatt már ez a rothadózöld bőrű kísértet már úgy is felfalta belőled az értelmes, ép tudat morzsáit is.
Minek ellenkezni? Te már csak nevetni tudsz a frissen behozott rabokon, akik védekezően a cella másik sarkába kuporodnak. (És a szörnyek még ezt a hisztérikus szórakozást is azonnal eltüntetik belőled)
A lények jelenléte is elég már ahhoz, hogy elszálljon a lázas kutatása az életed értelme után.
Szépen lassan árnyékává válsz magadnak. Egy test leszel, tele borzalmas emlékekkel, gyötrő képekkel, egy oszlásnak induló test, s minél tovább fogoly vagy az ilyen emlékevő démonoktól hemzsegő dohos falak közt, annál jobban kezdesz hasonlítani rájuk...
Te is egy negatív, lelketlen test leszel, akinek már mindegy is, és már rég elvesztette a fonalat, nem találja az értelmét annak, hogy ellenálljon a lények kegyetlen falatozása ellen.
Beletörődsz, és élettelenül roskadsz a cellád egyik árkokkal tűzdelt por zabálta sarkába, és eszeveszve meredsz magad elé, minden másodpercben a saját eddigi kínjaid tengerének örökké háborgó hullámaiban fulladozva.
Gondolj csak bele... tizenhárom éve be vagy rácsozva, nap mint nap átéled a lények mentális egészséged ellen indított kíméletlen támadását, minden percben minden fájdalmad keserű mérgét kortyolgatva...
Tizenhárom átkozott éve...
Bele őrülnél... ugye?
Tudod... ezeknek a lényeknek neve is van.
Dementor. Dementoroknak keresztelték őket.
A dementorok tizenhárom éve nyúznak, cincálnak egy rabot, aki ez alatt az idő alatt a kedvenc csemegéjük lett, ugyanis benne a remény nem csak néha fel-felszikrázik, amit ezek a falánk rémek azonnal egy hörpintéssel eloltanak... nem...
Belőle hiába isznak szakadatlan, tombol a remény, a szép emlékek de legfőképpen a szeretet lángja, toronymagasra csapva, magasabbra, mint a hatalmas, fémszürke égboltot csikaró építmény amiben raboskodva kuporog...
Őt hiába éri nap mint nap dementor lakoma kínja, a boldogtalan perceit mégis túltündöklik vidám pillanatainak fényei... amit egy kerek arc, egy édes ajak ízének emléke, friss sárszínű hajkorona, arcát cirógató puha ujjak okoznak... és egy másik szívformájú arc, aminek griffendélesek bátorságtól és kalandvágytól ragyogó szemeibe szerelme hajának tökéletes másának színében pompázó fufru lóg bele, mosolyra húzódó pimasz ajkai, gömbölyded orra... a lány, akit utoljára egy kockás plédbe és tulajdon pólójába csavarva látta utoljára, ahogy az az elszakadás fájdalmától könnyfátyolos szemekkel selyempuha tenyerével borostás állán állapodnak meg... és utána tizenhárom kínzó évre elveszik szeme elől a szörnyű éjszaka sirató ezüst csillagokkal teli égboltjába... az az este az ő legborzalmasabb és leglélekpezsdítőbb pillanata... az utolsó élénk emléke egyetlen kincséről, szeme szeretettől duzzadó fényéről... ugyanakkor az este, amikor majdnem mindent elveszített... még most is cserepes ajkai remegve szorulnak egymáshoz, szeme kínok maró sós cseppjeiben ázva préselődnek egymáshoz, ahogy egész testében remegve újra és újra átéli James Potter halott, végtelenbe meredő szemeit, Lily Potter kihűlt, padlón heverő testét... saját szerelme utolsó, szenvedélyes csókjának bánatos cirógatását, miközben élete értelme egyik fele épp búcsút vesz tőle... örökre, a másik pedig szívszaggatóan zokog karjában, mintha csak érezné, hogy valami hatalmas nagy veszteség fog történni...
Mégis... ez a nap nem öli meg, erősíti őt.
Emlékezteti rá, hogy még a legnagyobb veszteség sem a vég, harcolni valamiért mindig van értelme.
Aznap este a végtelen éjszaka gyomrába veszett az ő szíve arany fénye, az ő aszott, viaszos bőrű fejének arany glóriája... az ő... aranya.
Életének utolsó, de hihetetlenül erős értelme.
Szeretete gyönyörűséges magzata iránt olyan erős és élettel teli volt, hogy nem véletlenül a háromszázkilencvenes fogoly folyosóin cirkált a legtöbb dementor.
Tizenhárom éve hiába próbálkoztak elvenni, a férfiban továbbra is olyan erősen tüzelt a szeretettel táplált életerős lángnyelv, sose lankadt, s legfőképpen nem aludt ki.
Ez még jobban felizgatta a dementorok éhségét, egyre kegyetlenebbül próbáltak meg minden vidám emléket és tomboló reményt kienni a férfiból...
De ő nem tört meg. Tudta, hogy közeleg a nap, mikor kitartása meghálálásra lel a sorstól.
Tudta, hogy nem hiába vár arra, hogy egyszer újra karjai közt tarthassa azt, amiért pumpál meggyötört, múlt sebeitől rángó szíve, amiért még a csontos, zsíros, csimbókos szakállal fedett, fénytelen, beesett arca mögött ugyanaz a csíntalan fiatal fiú maradt, ugyanaz a bohókás apuka, ami ha kicsit kegyesebb vele az élet, az eltelt tizenhárom évben csodálatos feleségével együtt felnevelte volna a világ legtehetségesebb gyermekét, akiből hatalmas boszorka válik majd, és felkészítik egy hatalmas felelőséggel bíró dolog megöröklésére, amire ez a mágikus szeretettel és elhivatottsággal teli lány tökéletes, erőteljes utód lesz...
De... így alakult...
Csak hát, ez a férfi olyan erős lélekjelenléttel és végtelen orkánként tomboló szeretettel áldotta meg az élet, hogy ő még a penészben, doxi nyálban egy szutykos rács mögött, dementorok halálhörgésére kelve-aludva ázva sem adja fel a reményt, hogy egyszer lány oldalán bepótolhassa az elmúlt évek hiányát, csontos mellkasára ölelheti, érezheti benne szerelmének bódító vanília illatát, és együtt erősebbek legyenek, mint valaha...
Hiába az annyi nemes múltú Black, ő akkor is egy szem lánya oldalán fogja teljesnek érezni az életét. A szomszédos cellákban letagadott fivérei egy pillanatig sem bánva bűneiket sorvadnak majd el, ő pedig visszatalál lányához, és vele együtt dacol az élet adta nehézségekkel, ők együtt a hiány tátongó sebéből tükörsima, fájdalom mentes heget csinálhatnak, amik őrzik az elmúlt boldog emlékeket, de lüktető bőre alá fojtja a megélt fájdalmakat...
Ugyan...
Elszánt szívének veszett bivalyt felülmúló akaraterejével nem vetekedhet holmi sors és pár aszott dementor...
A sarokba dobott, galacsinba gyűrt újságra pillantott, amit párnapja kunyerált el a látogatóba érkezett minisztertől, mert unalmában már muszáj volt egy kis keresztrejtvényt fejtenie. Óh, a drága Florával is mennyit csinálták a családi fészkük kandallója elé kuporodva, az asszony kilenc hónapja gömbölyödő hasára kiterítve a mozgó képekkel teli újságot...
Eszébe jutott Peter Pettigrew
Vele együtt pedig az, hogy miatta, mert immár tudta hol rejtőzik, és nagyobb részben lánya miatt, el kezdi tervezni, hogyan fog olajra lépni, mert most már nem ér rá vezekelni, mert veszély leselkedik Flowerre....
Sirius Black vissza fog találni az ő hercegnőjéhez, ha addig él is, megbosszulja a veszteségét azon akin kell, és boldogabb lesz, mint valaha.