JUST A LITTLE BIT OF YOUR HEART // louis y harry - befejezett

🌷20. FEJEZET🌷

Az igaz szavak olyanok, mint az eső:
Tisztára mosnak mindent

*Louis szemszöge*

Boldog vagyok, amiért Harryvel megint együtt vagyunk, de félek. Félek, hogy ismét elhagy és akkor már örökre. Amikor a legnagyobb szükségem lesz rá nem lesz mellettem. Hiszek neki, hiszem, hogy szeret, de mégis ott lappang bennem az az érzés, miszerint bármikor kiszerethet belőlem.

- Hé, Lou... min gondolkodtál el ennyire? Pont most volt a film legjobb része és lemaradtál róla. - kérdezte, ugyanis valami hülye filmet néztünk, ami igazából engem egyáltalán nem érdekelt, de nagyon jó érzés volt, hogy mellkasomon fekszik és lábaink össze vannak gabalyodva a meleg takaró alatt.

- Semmi különös. - nem akartam neki elmondani az igazat, mert akkor megint veszekednénk. Mióta megint együtt vagyunk párszor kerekedett ebből már vita, a bizalomból. Először, mikor felhoztam ezt a témát próbált megnyugtatni és ezer különféle ígéretet tett arra, hogy örökké velem lesz és soha nem hagy el, mert szeret és ez az érzés az évek múlásával sem fog csillapodni. Aztán a harmadik alkalommal megunta. Vitatkozni kezdtünk, aminek az lett a vége, hogy egy teljes napig nem szóltunk egymáshoz, elvileg az én hibámból, mert bizalmatlan vagyok. Végül másnap reggel én álltam az ajtajában és kértem tőle bocsánatot a történtek miatt.

- Tényleg semmi különös, vagy csak nem akarom tudni? - rátapintott a lényegre az már egyszer biztos.

- Nem akarod tudni, de ne aggódj, rendben? Bízom benned! Tényleg. De számomra ez a dolog... nem is tudom... eddigi életen során akikben bíztam vagy hittem, ezalól kivétel Zayn, mind tettek valamit, amiért rá kellett jönnöm, hogy a bizalmad egy olyan dolog, amit nem adhatsz oda mindenkinek, mert visszaélnek vele és átvernek, hátbaszúrnak.

- Megértem Lou. Gyűlölöm és undorodom magamtól, amiért én is ezt tettem veled, amiért én is egy vagyok az életedben lévő gonosz emerek közül. Életem végéig bánni fogom a tettem. - bújt hozzám közelebb és pityeregni kezdett.

- Hé, nyugalom.... - simogattam hátát és szorosan tartottam karjaim között. - Ne sírj... te soha nem leszel az éltemben lévő gonosz emberek közé sorolható. Azért tetted azt amit, hogy megvédj.

- De megszegtem az ígértem, miszerint soha nem hagylak el. Hazudtam és én is hátba szúrtalak az egyik legnagyobb késsel, majd meg is forgattam azt, hogy mégjobban vérezzen a seb. - alig értettem, amit mondott, maga elé suttogta erőtlenül.

- És utána visszajöttél annak érdekében, hogy kihúzd azt a kést és begyógyítsd az általa ejtett sebet, ami sikerült is. Nem indult könnyedén a kapcsolatunk, ezt én is belátom, de végre boldogok lehetünk. Felejtsük el a múltat és ne gondolkodjunk a jövőn, csak éljük meg a jelent, ne törődjünk semmi mással, mert a többi dolog ebben a pillanatban lényegtelen. Most csak te és én létezünk. - már nem vette olyan hevesen a levegőt és könnyei sem temették el arcát. Mondani akart valamit, de végül mégsem tette. Láttam, hogy vacillál a kérdés feltételében, ezért a dolgok elébe szaladtam.

- Mond csak nyugodtan. Bármit kérdezhetsz, mindenre őszintén válaszolok.

- Nem... nem is tudom... egyszer mesélted, hogy volt egy fiú... és...

- És... - próbáltam kihúzni belőle azt a nyomorult mondatot. Vett egy mély levegőt és teljesen elpirult.

- Szóval, hogy..... lefeküdtetek? - hát erre a kérdésre nem számítottam, de örülök, hogy feltette.

- Igen.....egyszer. - éreztem, ahogy mocorog, gondolom számára még kínosabb lehet ez a téma, mint nekem. - Kérdezz még nyugodtan. - bíztattam, mert úgy érezten nem csak ennyit akar megtudni. Közelebb bújt hozzám és fejére húzta a takarót, ezt nem tudtam mire vélni, inkább ráhagytam.