BnHA Oneshot /Kérések zárva/

Dabi x Reader

Arnylany

Hideg volt. Nagyon hideg. Átjárta a testemet a hideg. Nem tudtam már mozdulni, de így is mennem kell. Félek. Nagyon félek attól, hogy utolér és megint megakar ölni. Valaki mentsen meg? Hol vannak ilyenkor a hősök? Hol van Endeavor vagy valaki más? Miért csak engem nem ment meg soha senki? Már nem bírom. Sokáig. Megfogok fagyni és utol ér.

Beszaladtam egy sikátorba, amikor a lábamból végleg kiment az erő a térdre rogytam és feladtam. A falhoz kúsztam és megpróbáltam elrejtőzni. Viszont a léptek egyre hangosabban verődtek vissza a nedves falakról. Vettem egy mélylevegőt, amikor egy kék láng elégette a férfit. Fellélegeztem, de az illető közelebb jött hozzám. Viszont már semmi erőm sem volt arra, hogy küzdjek.

Megállt előttem és rám emelte a jégkék szemeit. Leguggolt elém, de már félni sem volt erőm. Csak néztem rá, amikor elmosolyodott és a karjaiba vett. A testemet átjárta a meleg. Jólesően belekapaszkodtam a férfibe. Becsuktam a szemeimet és elaludtam. Amikor felébredtem egy kisebb szobában voltam. Egyedül! Kitakartam magamat és megláttam, hogy a lábaim be voltak kötözve. Biztos szörnyű állapotba lehettem. Lassan oda lépkedtem az ajtóhoz. Kiléptem rajta és megcsapott a hideg. A karomat megdörzsöltem, majd elindultam a zaj irányába. Egy kisebb konyhaféleséghez értem, amikor megpillantottam a férfit visszaléptem. Az asztalnál ült és egy képet tartott a kezében.

- Szóval felébredtél? – rakta el a képet, majd elindult felém. Ijedten hátrébb léptem, de lágyan megfogta a kezemet és meggátolt ebben a tevékenységben. Ránéztem és ő csak lágyan mosolygott. – Éhes vagy? Készítettem neked enni. De figyelmeztetlek, nem vagyok jó szakács. – vezetett az asztalhoz. Leültem, majd elém rakott egy tányért, ami ínycsiklandóan kinéző ételt tartalmazott. Megkordult a gyomrom az illatától. Már a napját sem tudom, hogy mikor ettem főtt ételt.

- Miért vagy kedves velem? – kérdeztem, még mielőtt belekezdtem volna az evésbe. Az utóbbi években nem volt olyan, aki ne akart volna cserébe valakit. Árva vagyok így az utcán nevelkedtem. Ideiglenesen egy két ház melletti kukában laktam, de az utóbbi két hónapban egy öreg nénivel laktam, de a családja elhajtott, ezért újra az utcán laktam.

- Hogy miért? – nézett rám ridegen, majd lágyan elmosolyodott. – Fogalmam sincs, de nem akarok tőled semmit. Sőt, hálás vagyok neked, mert elkaphattam azt a férfit. Már nagyon baszta a csőrőmet.

Milyen erős indok. Hogyha tudtam volna, akkor hozzászaladok először. Annyira hazudik, hogy még én is rájöttem, de nem említettem meg. Elkezdtem az evést, és mint, aki évek óta nem evett elkezdtem enni. Mikor befejeztem felnéztem és megláttam a férfi boldog arcát.

- Hogy hívnak? - kérdezte, amikor észrevette, hogy figyelem.

- (Név). (Teljes név)

- Nagyon örülök, (Név). Dabi vagyok, és mától nálam fogsz lakni.

- De nekem nincs pénzem, hogy fizethessek.

- Tudom, de ledolgozod az árát. Hetente legalább egyszer az egész házat ki kell takarítanod teljesen. És estére mikor hazaérek, vacsora várjon az asztalnál. Ennyi lenne cserébe a kérésem. Elvállalod?

- IGEN!! - válaszoltam hevesen mire elmosolyodott.

Fogalmam sincs, mióta vagyok itt, de egyre jobban vagyok. Kezdem visszanyerni az életerőmet ezáltal az erőm is egyre növekedett, aminek nem nagyon örültem. Utáltam a hősöket, de mindig számítottam rájuk valamiért. Ez olyan, mint Isten meg az emberek, de ezt nem hánytorgatom.

Lassan elkezdtem rájönni, hogy szeretem. Viszont itt az a baj, hogy tudom, hogy nem így érez irántam, bár mostanában egyre közelebb kerültem hozzá. És ez az, ami miatt a szívem teljesen összezavarodott.  Túl mesebeli, ha viszont szeretne engem. Mivel sosem tudtam jól kommunikálni az emberekkel. Inkább magam maradtam és az árvaházban egyedül játszottam mindig. Nem voltak barátaim, mert nem akartam. Túlságosan is maga alá kerítettek az érzelmeim. Akkor vesztettem el a szüleimet, így elég nehéz volt.

Viszont ma részegen jött haza. Hangosan becsapta az ajtót én, pedig oda mentem hozzá. Nagy nehezen levette a cipőjét, majd elkezdett befelé vánszorogni. Oda mentem hozzá, hogy segítsek neki, de elökött magától.

- Dabi? - kérdeztem aggódva. Sosem volt ilyen.

- Mi van? 

- Engedd, hogy segítsek.

- Nem kell segíteni. Megoldom egyedül. 

- De én csak...

- Nem érted, hogy megoldom egyedül? - rántott közel magához, mire teljesen elvörösödtem. - Ne nézz rám így. Akkor nem leszek képes visszafogni magam.

- Tessék? - kérdeztem, mire megcsókolt. Semmit nem értettem, így csak néztem a türkizkék szemeibe.

- Olyan lassan kapcsolsz, de ez aranyos. - hajtotta a vállamra a fejét.

- Nem értek semmit. - jelentettem ki, mire halkan felnevetett.

- Szerinted egy gonosztevő megmentene valakit csak úgy, után pedig megcsókolná? - nézett a szemeimbe.

- Nem?

- Így van. Az olyan gonosztevőknek, mint nekem mindig van hátsó szándéka. Most az, hogy az enyém legyél. - ölelt magához.

- Akkor ez most nem álom? - néztem fel rá.

- Rólam álmodozol? - mosolyodott el. 

- Minden este. - döntöttem a mellkasának a fejemet. 

- Miért?

- Mert szeretlek.

- A válaszod helyes. - mondta és magához húzott.

- És te?

- Én is szeretlek ne izgulj. - nevetett.