BnHA Oneshot /Kérések zárva/

Monoma Neito x Reader

Szpisjak- nak! Egy kicsit késtem vele, de remélem tetszik. :)

A világon a legutálatosabb ember az Monoma Neito-kun. Mindenkit kinevet, hogy leplezze a saját hibáit. Mindenki ezt az oldalát ismeri, de ő nem mindig ilyen. Amikor hazaér leveszi ezt a maszkot és egy teljesen normális fiúvá változik, aki elrabolta a szívemet.

Kiskoromban sokszor sírtam egyedül a szobámban. Utáltam, hogy a szüleim sosem fogadtak el. Mindig azt látták, ami lehettem volna és nem azt, ami vagyok. Éppen ezért utáltam otthon lenni. Mindig az eget kémleltem, mert ott igazán szabad lehettem volna. Viszont, ahogy az égbe vágytam nem vettem észre, hogy a támogatóm a földön van, és éppen engem figyel.

Az első találkozásunkkor körül-belül 10 éves lehettem. Éppen az eget figyeltem, amikor kinyílt a szemközti ház ablaka és egy nálam kicsivel idősebb fiú mászott ki az erkélyre, majd hozzám szólt.

- Nem vagy magányos? - kérdezte én, pedig meglepetten tapasztaltam a normális beszédét, amiben most nem volt semmi gúny, mint máskor. Inkább meglepő módon együtt érzés volt.

- Nem mindegy az neked? Törődj a magad dolgával. - mondtam, de eleredtek a könnyeim.

- Nem akarsz róla beszélni? - mosolyodott el halványan.

- Hogy utána kinevethess?

- Nem foglak.

- Ígéred?

- Ígérem.

És innen el ne mozduljak, ha nem igaz, de én nem vagyok az a tipikus panaszkodós fajta. Viszont abban a pillanatban, mintha a szavak ki akartak volna szabadulni belőlem, minden bajomat a szomszéd Monoma-kunra zúdítottam. És ő nem szólt semmit, nem nevetett ki vagy akármi. Ő biztatott engem, hogy tartsak ki, mert minden rendben lesz, de hazudott nekem. Semmi nem lett rendben. Mindennap egyre jobban elborult a szüleim agya. A 16. születésnapomra azt kaptam, hogy az apám elég csúnyán összevert én, pedig Monoma-kunhoz szaladtam, aki az iskolából lépett ki. Ijedten nézett rám én, pedig rá. Ledobta a táskáját a földre és oda rohant hozzám és szorosan magához ölelt.

- Édes Istenem. Mond, hogy ez nem igaz. – suttogta a fülembe, majd eltolva magától alaposan végig mért. – Mi történt?

- Azt mondta ez a szülinapi ajándékom. – mondtam és keserves sírásba kezdtem és magamhoz húztam. – Nem akarok többet visszamenni abba a házba.

- Ha rajtam múlik, akkor nem is fogsz. – mondta és összekulcsolta az ujjainkat és elindultunk. Nem figyeltem merre mentünk, mert nem láttam a könnyeimtől. Próbáltam folyamatosan törölgetni őket, de nem akartak elapadni.

- Hova megyünk Monoma-kun?

- A Neito is elég lesz. Elviszlek az iskolaorvosunkhoz. Ott maradsz nála egy kicsit, amíg én elintézek néhány dolgot.

- Re..Rendben. – mondtam.

- kérlek segíts rajta. – csapta ki az ajtót, majd beültetett az egyik ágyra. – Mindjárt jövők.

- Rendben. – mondtam, majd kifújtam az orromat.

- Mi történt ifjú hölgy? – kérdezte az apró hölgy.

- Megvertek.

- Ki volt az?

- Az nem lényeges...

- De igenis az. Különben Monoma-kun nem hozott volna ide.

- Miből gondolja ezt?

- Mert sosem láttam még ilyen dühösnek ezelőtt. Biztos fontos vagy neki. – mondta nekem, pedig az arcom vörösre váltott.

Még beszélgettünk egy kicsit. Egy óra telhetett el körülbelül, amikor újra kinyílt az ajtó és a fiú jött vissza néhány rendőrrel az oldalán. Ijedten néztem a fiúra, aki csak kedvesen mosolygott rám. Mindent elkellett mesélnem a rendőröknek. Közben Neito folyamatosan fogta a kezemet és biztatott.

Néhány hónappal később már nem laktam a szüleimmel egy fedél alatt, sőt gyermek bántalmazásért édesapám börtönbe került az édesanyám, pedig elköltözött valahova. Nem tudtak rá bizonyítani ténylegesen semmit, így elmenekül mielőtt megtörténhetett volna. Neito szülei vállalták a nevelésemet, így együtt éltem a fiúval. Megkaptam a szülőktől a vendégszobát, ami közvetlen Neito szobája mellett volt. Minden este átjött hozzám beszélgetni, ezzel megismertem azt a normális énjét, ami nem kötözködik mindenkivel és nem nevet ki senkit.

- Tudod Neito. Az utóbbi két hónapban történteket csak neked köszönhetem. – mosolyogtam rá.

- Megakarod hálálni? – nézett rám komoly szemekkel.

- Persze. Megakarom, de mivel?

- Ez egyszerű. – mondta és közelebb hajolt hozzám és megcsókolt. A szívem hevesebben kezdett el dobogni. A derekamra fűzte a karját és közelebb húzott magához. Már megszűnt közöttünk a távolság is, amikor elvállt az ajkaimtól és a szemembe nézett, amiben valami új volt.

- Ezt nevezed hálának? – kérdeztem. – Mástól is ezt kéred?

- Nem, mert te vagy az egyetlen, akitől elfogadnám ezt a jutalmat. – mondta és elmosolyodott és a homlokomnak döntötte az övét.

- Kérlek ne mondj ilyeneket. – toltam el magamtól. – Akkor talán túlságosan is reménykednék.

- Miben?

- Hogy viszont szeretsz...

- Akkor rendben van, nem? Hiszen én is szeretlek. – mondta. – Bárcsak tudnád mióta várok arra, hogy így a magaménak tudhassalak. Minden nap arra gondoltam, hogy hogyan ölellek, majd át vagy csókollak meg. Sőt még azon is gondolkodtam, hogy hogyan tennélek a magamévá.

- Te megőrültél. – nevettem halkan.

- Ez a te hibád. Megőrültem érted. – mondta és megcsókolt. – Szeretlek (T/N).

- Én is szeretlek Neito.