Rajongás az őrületig✓

16

Csak azután eszméltem fel mit mondtam, mikor Olivia arca értetlenségből felismerésbe csapott át.

– Csak nem... illetve... te is? – habogott, próbálta megtalálni a megfelelő szavakat.

Mivel már nem volt visszaút, így kisegítettem őt. Azt hiszem, én voltam soros a vallomások terén.

– Tizennégy éves koromig a szüleim eléggé spártai felfogásban neveltek. Gyakorlatilag, ha valami rosszat követtem el az ő szemükben, akkor mindig kaptam egy pár ütést. Néha verést is. Leginkább az elején, mikor elsírtam magam az ütés miatt, az apám pedig nem akarta, hogy egyetlen fia puhánnyá váljon.

Egy pillanat erejéig visszatértem oda.

Ott volt egy kisfiú, aki bizonyítani szeretett volna az apjának. Ha nem a megfelelően cselekedett, akkor azt megjárta.

Láttam, ahogy a kisfiú elsírja magát, a teste megremeg. És csak még több ütést kap.

Mikor eleget sírt, rájött, hogy el kell rejteni a gyengeségét.

Különben megbüntetik érte.

Tíz évesen sírtam utoljára. Az eltelt nyolc év alatt, ha elgyengültem, mindig türtőztetnem kellett magamat. A sírás rossz dolog, gyenge jellemre vall, ezt próbálták meg belém sulykolni.

Az igazság az volt, hogy inkább a bátraké. Én nem tudtam volna nyilvános helyen kifakadni, még ha akartam volna se, mindig a verés jutott eszembe, mint következmény. Ezért is tudtam csodálni Oliviát. Nem félt véka alá rejteni, hogy mennyire nem ura a helyzetnek és mennyire megrémíti.

– Ez hihetetlen... mármint, a szüleid... – hebegte Olivia, szemmel láthatólag nem tért még magához. – Ők annyira...

– Felsőbbrendűnek és kifogástalannak tűnnek? – vontam fel az egyik szemöldököm és megvártam, míg egy bólintással helyesel. – A szüleim nagyon jók abban, hogy hogyan adjanak a látszatra.

Tekintete fel-alá siklott, mintha próbált volna belém látni.

– Ez képtelenség... ne értsd félre, de nem olyannak tűnsz, akit otthon folyamatos lelki terrorban tartanak.

– Megtanultam együtt élni mindezzel. A verések már egy ideje elmaradtak, a beszólogatásaik meg hasztalanok – fontam karba két kezem.

– Azért annyira mégsem – motyogta az orra alatt, majd a szája elé kapta a kezét.

De tudtam, hogy igaza volt. Valamilyen szinten hatással voltak rám. Azt könnyedén el tudtam tanulni tőlük, miként mondjam meg a tutit másoknak és nem érdekelt, hogy milyen hatással lesz rájuk. Sose szóltam le szándékosan senkit sem, de utólag rájöttem, így is sikerült pár embert megbántanom.

– Csak téged, vagy...

– A nővéremről inkább anyám gondoskodott. Ő sem úszta meg pofonok nélkül. Apámmal ellentétben anyám nem sok taslit osztott ki. De, amit még inkább ki kellett állnia neki és nekem az az volt, hogy anyám folyamatosan úgy próbálta a szavakkal bánni, hogy mi érezzük magunkat bűnösnek. Egyszer valami flancos partira vittek el, ahol eléggé sznob gyerekek lézengtek. Heather és én meguntuk mindezt és elkezdtünk fogócskázni. Anyám teljesen elsüllyedt szégyenében és otthon kioktatott minket a helyes viselkedésről, majd elhordott minket mindenféle ördögfajzatnak. Ha anyám mondott is valaha valami dicsérő szót nekem, akkor biztos társaságban tette.

Olivia megemelte a kezét, hogy aztán a vállamra tegye, de közben meggondolta magát és visszahúzta.

– Matthew, úgy sajnálom.

– Én nem. Nem fog hiányozni semmi abból a házból Irmán kívül – feleltem, majd a bejárónőnk emlegetésére egy halvány mosoly jelent meg az arcomon.

– Elsőnek azt hittem, ő az anyukád – osztotta meg ezt velem, majd a haját füle mögé tűrte. – Olyan kedves volt és látszott rajta mennyire rajong érted.

– Bárcsak ő lenne – sóhajtottam egy nagyot, majd felültem. – Nem születtek gyerekei, így azt hiszem, kissé a sajátjának is érez minket Heatherrel.

Irma valóságos áldás volt aznap, mikor felvették a szüleim. Ha volt valami, amit a szüleinek köszönhettem, akkor az az lett volna, hogy túl úriasnak érezték magukat a házimunkához. A nővéremen kívül volt még valaki, aki azt éreztette velem, hogy fontos vagyok neki. Sosem lehetek eléggé hálás Irmának. Megtudtam ugyanis mi a különbség az elhordás és szidás között, mikor rossz jegyet kapok. A szüleim mindennek elhordanak és engem okolnak miatta, míg Irma egy komolytalan szidást levág nekem, majd megkérdezi, hogy mi miatt ronthattam el a tesztet.

– Végül, hogy sikerült elérned, hogy többé ne verjenek?

 Olivia kérdése indokolt volt. Mit tudott az ember tenni az ellen, hogyha bántalmazzák?

– Túlnőttem őket és elég bátor lettem ahhoz, hogy visszaszóljak nekik. A saját fegyverüket ellenük fordítottam. Ha kellett visszaütöttem apámnak, ha kellett visszaszóltam anyámnak. Nem vagyok rá túl büszke, de itt bizonyosodott meg, ameddig náluk gyengébb ellenfelet kóstolgatnak, addig nagy a mellény.

Csend állt be újra közénk.

Olivia fészkelődött egy kicsit a székében, majd felsóhajtott.

– Olyan elcseszettnek érzem magam.

– Mindketten elcseszettek vagyunk, üdv a klubban – mosolyogtam rá.

Akaratlanul is megrándult a szája, de visszafojtotta az övét.

– Sokáig abban a hittben éltem, hogy én vagyok az egyedüli ember, aki el van cseszve. A barátaim családjaira folyton úgy tekintettem, mint egy amerikai álomra. Pár apró csetepaté a szobafogságról, buli vagy alkohol eltiltásról nekem apró problémáknak tűntek. De most, hogy mindezt elmondtad...

Itt félbe hagyta, mintha kereste volna a szavakat.

– Emlékszel, amit az ebédlőben mondtál? Arra, hogy a legcsendesebbeknek van a legtöbb mondanivalójuk? – Itt megálltam és Oliviára sandítottam, megerősítésre várva, amit egy bólintással jelzett. – Én sem voltam nagyszájú kisgyerekként. Régebben mindig odafigyeltem, minden egyes szavamra, mert belém lett verve – szó szerint – , hogy minden szónak súlya van. Féltem a következményektől.

Egy ajtócsapódás vízhangja szakított félbe. Egy egyenruhás férfi lépett ki és haladt végig a folyosón, pillantásra se méltatva minket. Mikor hallótávolságon kívülre ért, folytattam.

– Miután a szüleim ellen szegültem sokkal könnyebben jöttek ki a szavak. Nem éreztem többé mázsás súlynak őket. – Lenéztem Olivia törékeny és véraláfutásos kezeire. – Általában, amit az ember nyomaszt, arról nem beszél. Ha kimondaná őket, akkor valósággá válna, és szembe kellene néznie a félelmeivel. Az emberek meg a lelkük legmélyén gyávák, így inkább nem beszélnek a problémájukról. Lehet az család, társaság, környezet, amiről nem szívesen beszélünk másokkal.

– És minél inkább nagyobb a probléma, annál jobban elhalkul az ember – fűzte hozzá végszóként Olivia.

Szerintem abban a pillanatban mindkettőnk arra a kisfiúra gondolt, akiről Adam mesélt az ebédnél. Még csak bele se mertem gondolni, hogy milyen borzalmakat élhetett át, ha még egy nyikkanást sem mer hallatni.

Egymás szemébe néztünk és villámcsapásként ért az a tudat, hogy minden, amit az elmúlt pár percben mondtam, még soha nem hagyta el a számat.

– Valaki tudott róla...

Egy fejcsóválással jelezte Olivia, hogy nem.

– És a tiédről?

Ugyanúgy reagáltam, ahogy ő tette.

Elmélyülten tanulmányoztam szemeit, amiről sosem tudtam megmondani, hogy miért, de mindig felkeltette a figyelmem.

De azt hiszem, mostanra rájöttem a miértjére.