Rajongás az őrületig✓

14

– Még mindig nem tudom, hogy mi lep meg jobban. Az, hogy szeretsz olvasni, vagy az, hogy Asimov rajongó vagy – ámuldozott Olivia, miközben hazafelé sétáltunk a könyvtárból. Gyengén szállingózott a hó, ami hangulatossá tette a hűvös péntek estét.

– Én meg azon vagyok meglepődve, hogy Asimovot olvasol. Előbb nézem ki, hogy romantikus mizékkel  van tele a polcod – vágtam vissza.

– Még mindig az őrült énemből indulsz ki? – ráncolta homlokát Olivia mikor rám nézett.

– Mivel a normális énednek más könyv típust nem igazán tudtam behatárolni. Teljesen ledöbbentettél aznap, mikor első könyvtári tett látogatásunk alkalmával megláttam a kezedben.

– Ezt megpróbálom bóknak felfogni – mosolygott rám Olivia.

A kezemben szorongattam egy méretes, üres mappát. A könyvtáros a modora ellenére megengedte, hogy bent tarthassuk a rajzot, de mást nem volt hajlandó eltűrni. Így Olivia a hátán lévő táskában vitte az eszközöket. A végére egész jó kis csapattá avanzsálódtunk. Eleinte azt hittem, hogy nem fogom sok hasznát venni, de Olivia elég kreatív volt és meglepően ügyesen bánt a ceruzájával. Persze, nem úgy, mint mondjuk Julie, de ahhoz képest egész jól ment neki.

Elszorult kissé a torkom annak gondolatára, hogy a projekt véget ért, ami kissé fura a kezdetekhez képest, mikor is, minél előbb túl akartam lenni rajta. Szerettem Oliviával tölteni az időt. Agyrém, gondolná a régi Matthew.

Miután befejeztük a rajzot, utána még maradtunk egy kicsit szétnézni a könyvespolcok között. Hamar a sci-fik közé keveredtünk és le is buktam, mikor is Olivia elkezdett áradozni az Alapítvány című könyvről, ami Asimov nevéhez volt köthető. Ekkor már nem bírtam tovább magamban tartani és kinyögtem, hogy pontosan tudom miről beszél, mert már én is olvastam. Olivia arcán döbbenet ült ki.

– Létezik olyan, hogy ezt nem tudtam rólad?

– Mit mondhatnék? Hanyag munkát végeztél. És azért annyira őrült csak nem voltál, hogy betörj a szobámba.

– Még szerencse. A végén tényleg üldözni foglak a szerelmemmel, ha hasonló meglepetéseket tartogatsz – húzódott pimasz mosolyra a szája.

Ezek után még többet beszéltünk a könyvről és magáról, az írójáról, Asimovról.

Minden olyan egyszerűnek tűnt, mikor vele beszélgettem. Senkivel, még Adammel sem tudtam ilyen lazán beszélgetni. Néha átfutott az agyamon, hogy mindez álom és mikor felébredek, Olivia újra az a zakkant lány, aki üldöz a szerelmével.

– Mit gondolsz, van élet a Földön túl?

Olivia kérdése visszazökkentett engem a jelenbe. Rá néztem és láttam, hogy az eget kémleli. Ennek következtében arcára hullott pár hópehely. Egy pillanat erejéig el tudtam képzelni, hogy milyen is lehetett kisgyerekként.

– Ezer százalék. Túl nagy a világ univerzum, ahhoz, hogy csak egyedül mi rendelkezzünk agysejtekkel. Vagy akárhogy is nevezik a Földön túl – néztem fel az égre, amit a hófelhők eltakartak, de tudtam, hogy felettük ott fénylik millió csillag.

– Tudnak vajon rólunk? – elmélkedett tovább a lány.

– Ha igen is, eddig nem akasztottuk eléggé ki őket ahhoz, hogy megtiszteljenek a jelenlétükkel – forgattam meg a szemem.

– Szerintem megvárják a megfelelő pillanatot, amikor társalgási szintre kerülünk velük. Jelenleg nem tartom magunkat túl eszesnek ahhoz, hogy egyáltalán kommunikációt tudjunk velük kialakítani.