Rajongás az őrületig✓

12

Mielőtt tovább folytathattam volna a szentségelést, a botom jelezni kezdett a kapásomról, a pillanat pedig elillant. Bármi is volt az iménti pillanat.

– És sose féltél? – kérdezte olyan vékony hangon, hogy elsőnek nem is igazán értettem mi volt a kérdés.

– Mitől? – kérdeztem vissza és vetettem egy rövid pillantást felé, mielőtt elkezdtem volna tekerni a pecámat a víz felszínére.

– Az építkezés veszélyeitől. Nem hiszem, hogy ne történt volna kisebb-nagyobb sérülés a beavatkozások során – magyarázta, valamivel nagyobb hangerővel, mint az előbb. – Sose féltél attól, hogy bevágod valahová vagy megvágod valamidet? Nem féltél a fájdalomtól?

Mire tökéletesen elmagyarázta a kérdést Olivia, addigra sikerült is a víz felszínére húzni egy önmagához képest jól megtermett heringet.

Jó lesz a jövő heti szendvicsembe, könyveltem el magamban és bedobtam a vödörbe, a többi szépséghez. Elkezdett a többi hallal körtáncot járni. Szegény tudatlanok, fogalmuk sincs mi vár rájuk.

– Kezdetben igen, mikor sikerült jó rácsapnom a hüvelykujjamra – fordultam Olihoz és visszahuppantam a helyemre. – A körmöm teljesen berepedt, kész szerencse, hogy az ujjcsontomnak kutya baja sem lett. Utána egy ideig féltem kalapácsot fogni a kezembe. – Miközben a körmeimet tanulmányoztam és feltűnt egy heg a csuklóm környékén, ami szintén a barkácsolásból született, habár jó pár éve. – De megtanultam, ahhoz, hogy ezt a szakmát profin űzze az ember, ilyesmik felett el kell siklania. A ház ugyanúgy fog állni, más nem fogja tudni elvégezni helyetted a feladatot, hisz neki is meg van a sajátja. Kapsz egy pár percet, hogy leápold magad, ha nem túl komoly a sérülés.

– Voltak komoly sérüléseid? – nézett rám és a szeméből kiolvastam, hogy fontos kérdés volt. Csak azt nem tudtam, hogy miért.

– Volt egy pár. Azoknak a nyoma meg is maradt – feleltem, majd felhúztam a kabátom ujját és éppen az előbb vettem szemügyre. – Ezt egy fűrészelés alkalmával szereztem. Szerencsétlenül szaladt bele a szerszám a kezembe.

– Mint egy tetoválás, ami örökké megmarad – motyogta az orra alatt és szemrevételezte a csuklómat. Olyan komolyan beszélt és, mintha már nem is itt járt volna gondolatban. Aztán kitört a transzból és a víz felé esett a tekintete. – Szeretnék tetováltatást csináltatni egy nap.

– Tényleg? – kérdeztem csodálkozva. Nem olyan lánynak tűn a fekete göncök ellenére, mint aki képes lenne bármit is magára varratni.

– Igen – bólogatott helyeslően, aztán védekezően felemelte a kezét. – No, persze, nem tervezem szétvarratni a testem. Egy idő után elvesztené az értékét. Én csak egyetlen egyet szeretnék, de azt mindenképpen.

– Egész pontosan mit és hova? – járattam a tekintetem a testén. Sok függött attól, hogy hova szeretné, mert mindenhol más a tűrőképessége volt a bőrön.

– Anyu nevét a csuklómra. Nem olyan nagy dolog, de ha egy nap külön válnánk, és nem lenne mellettem, akkor is van valami, ami emlékeztet rá. Mintha ott volna velem. – Miközben ezt mondta lágy hangon, a csuklóját simogatta, mintha már ott is volna az a bizonyos tetoválás. – Anyám a legfontosabb személy az életemben.

Kis irigység tört elő bennem. Alig töltöttem egy órát az anyjával kettesben, de ez a kevés idő is elég volt, hogy rájöjjek, hogy milyen szerencsés Olivia. Gertrud kifejezetten olyan anyukának tűnt, aki minden egyes nap kifaggatta a lányát, hogy mi történt vele és őszintén érdekelte minden, ami elhagyta a száját. Ha valami probléma volt, akkor meg csapot-papot otthagyva rohant volna rajta segíteni.