Hamu |Creepypasta fanfic| OC

8. Fejezet | Slenderman

Nata másnap a szokásosnál is fáradtabb volt. Reggel alig tudta mozgatni a végtagjait és végtelenül gyengének érezte magát. Angelika folyamatosan aggódó pillantásokkal bombázta, végül azt javasolta, hogy jobb ha Nata ma ágyban marad.
-Szólok az osztályfőnöknek és az iskolaorvosnak! Addig pihenj csak jó?

Nata csak hümmögött, nehezen fogta fel a hallottak. Tompán érzékelte a külvilágot, és egyre nehezebben tartotta nyitva a szemét. Végül elaludt.

Angelika megette Blup Blup-ot, aki ezt aranyos szárnycsapkodással jutalmazta. A lány már észrevette, hogy minden ilyen mozdulatsornak jelentése van. Vajon Nata tanította erre? És ez a szárnycsapkodás... talán a 'köszönöm'?

~ ◇○●○◇ ~

Nata 10:23-kor ébredt fel. Most már jobban érezte magát, bár még mindig egy kicsit gyenge volt. Körülnézett a szobában. A nap fénye lágyan sütött be az ablakon. Az ágya melletti kis szekrényen egy bögre -az illatából ítélve- kávé volt egy vajas-mézes kenyér társaságában. Aztán Blup Blup ketrece felé tekintett. A kis állatka békésen szuszogott, etetőstáljában még volt pár mag. Nata tekintete egy kicsit ellágyult.

Angelika megette? Ő hozta a kaját is gondolom.

Óvatosan felült és tányérért nyúlt. Miközben evett az állnéven gondolkodott. Debbidónak igaza van, ez szükséges. Ha nem is álca céljából, akkor azért, hogy legyen egy név amitől az emberek félnek. Akár csak a Debbidótól.

De mi legyen?

Nata a plafont bámulta. Csak nézett ki a fejéből, hagyta, hogy a gondolatok szabadon áramoljanak a fejében. Egyszer csak egy koppanást hallott az ablakon. Odatekintve egy molylepkét vett észre. Az állat láttán ismerős érzések fogták el. Hiszen erről az állatról nevezte el magát. Natát hirtelen megcsapta az ihlet.

Ha már egyszer elneveztem magam erről az állatról... miért ne tehetném meg még egyszer?

Nata szája halovány mosolyra húzódott.

A hete unalmasan telt. Három napot írt ki neki az orvos, addig nem mehetett sehova (nem is tudott volna), szombaton pedig nem kockáztatta meg a kiruccanást. Félt, hogy visszaesik a betegség karmaiba. Vasárnap viszont már kezdte hiányolni az utcákat, ezért miután Angelika elaludt felkapta Blup Blup-ot és nekivágott az éjszakának. Remélte, hogy találkozik Debbidóval.
Nem kellet sokat mennie. Az ötödik háztömb után már észre is vette a fiút aki éppen a felnyársalt áldozatától vette el némi pénzt. Nata halkan közelebb osont, majd mikor a fiú fölé ért, hang nélkül leült az ereszre. Debbidó még csak észre sem vette a jelenlétét, a lány pedig ezen elvigyorodott.

Hogy lehet valakinek ilyen rossz hallása?

-Na mi van, csóró vagy Debbidó?- A fiú akkorát ugrott ijedtébe, hogy Nata majdnem lefordult a tetőről a röhögéstől.
-Haha, kurva vicces.- Feltápászkodott a földről és hanyagul a hullának dobta az üres tárcát ami onnan lepattant a földre. A fekete tüskék visszahúzódtak a földbe, nyom nélkül. Nata a hűlt helyüket vizslatta. Sejtette, hogy a tüskék valójában nem is földből jönnek ki. A kérdés már csak az, hogy akkor miből?
-Nos kitaláltál már valami nevet magadnak? Vagy maradhat inkább a Pokol fajzat? - Kérdezte Debbidó önelégült vigyorral az arcán. Nata csak lesajnálóan szisszent neki.
-Már mondtam, hogy ne hívj így! Egyébként meg igen.
-És el is mondanád vagy kitaláljam?
-Moly. Hívj molynak.

Debbidó arcán kételyes érzések suhantak át. Nemigazán tudta eldönteni, hogy a lány most komolyan beszél-e vagy csak szórakozik vele.
-Ez most komoly?
-Igen. Tán van vele valami problémád?
A fiú mondani akart valamit, de csak egy sóhajtás lett belőle.
-Mindegy. Gyere menjünk portyázni.
-Együtt?
-Ja.
-Furcsa egy sorozatgyilkos vagy te.

Nata egy laza mozdulattal a földön termett Debbidó mellet és halk léptekkel elindult a kisutcában. Debbidó alig tett néhány lépést, mikor olyan érzése lett, hogy valaki figyeli. Hátrakapta fejét és megfogta a kardja markolattát. Azonban amit látott az nem volt emberi. Egy magas, fehérbőrű, arctalan lény nézett vissza rá. Hideg rázta meg, szemei kiguvadtak félelmében. Ekkor felhangzott Nata türelmetlen hangja.
-Na, mi lesz Tüske király megyünk vagy sem?! - Debbidó hátra kapta a fejét és Natára nézett, aki a kis utca kijáratánál támaszkodott hanyagul. Nem úgy tünt mit akit érdekel, hogy egy két méteres szörny van az utcában. Debbidó visszafordult a szörny felé, de az már nem volt sehol. Úgy eltűnt mint a tüskéi.
-Debbidó? Ha nem jössz itt hagylak a gecibe! - Nata hangjára Debbidó feleszmélt a döbbenetéből, és lassú léptekkel megindult a lány felé. Remélte, hogy gyilkolás majd eltünteti ezt az érzést, mely a hátán összpontosult. Úgy érezte, hogy megint figyelik. De most nem fordult hátra.
~ ◇○●○◇ ~

-A legfrissebb híreink szerint a rendőrség úgy gondolja, hogy Debbidó, a sorozat gyilkos összeált a gyújtogatós gyilkossal. Az ügyön dolgozó Williams nyomozó elmondta, hogy tegnap este folyamán több olyan holttestet is találtak, melyek mint két gyilkos jellemző gyilkolási módszerét mutatták. A holtesteket ismeretlen eszközzel felnyársalták, majd megégették. A rendőrség azt tanácsolja, hogy este nyolc után már senki ne hagyja el otthonát, ha pedig ez mégis szükséges, akkor mindenképp társaságban tegye. További hírei - Debbidó egy sóhaj kíséretében lekapcsolta a televíziót. Csak a szokásos maszlag ment, pedig a fiú reménykedett, hogy lesz szó a szörnyről. Bár miért lett volna? Valószínűleg ő az egyetlen aki látta, vagy ha nem is, mások nem szóltak róla. Lehet azt hiszik, amit először Debbidó is: hogy a lény valójában csak a képzeletének műve. De biztos, hogy nem az volt.

Nem lehetett az.

Túl élethű volt ahhoz, hogy valami képzelődés legyen csupán. Valós volt, erre a fiú mérget vett.
Halk koppanás hallatszott az üvegablakon. Debbidó odakapta a tekintetét, de nem látott senki így nem is foglalkozott vele. Aztán megint koppant valami az ablakon. Majd újból és újból. Debbidó felállt és dühös léptekkel az ablakhoz lépett és erőteljesen kinyitotta. Csak a sötét utcát látta ahogy megvilágítja a sápadt holdfény. Debbidót mégis valami arra ösztönözte, hogy menjek ki. Felkapta a kardját és a tokot, majd kimászva az ablakon elindult abba az irányba, amerre a különös érzés húzta.
Pár sarokkal arrébb azonban az érzés megváltozott. Valaki megint figyelte hátulról. Kikapta tokjából az éjfekete kardját és megfordult, de ahogy észrevette a lényt meghűlt benne a vér. Ott volt. Tíz méterre. És őt nézte. Debbidó azt kívánta bárcsak tényleg képzelte volna. Bőre fehér volt mint a hó, fekete öltönyt és nadrágot viselt, fehér inggel és piros nyakkendővel.

-MIT AKARSZ TŐLEM?! - Debiddó nem rejtegette tovább félelmét és dühét. Támadásra készen állt, noha tudta, hogy valószínűleg semmi esélye ellene.
-A nevem Slenderman. - Szólalt meg a szörny. Hangja mély volt és karcos, a fiút kirázta tőle a hideg. - Egy ajánlattal érkeztem.
Debbidó lejjebb eresztette a kardját jelezve, hogy figyel.
-Egy otthon ajánlok étellel, fűtéssel, mindennel. Cserébe azt kérem, hogy legyél a szövetségesem.
-Miért fogadnám el ezt az ajánlatot? Itt is ugyan úgy meg van mindenem.
- Meghalsz, hogy ha nem fogadod el.

Miért én?! Miért pont engem akar elvinni?! Miért nem azt a kis-

Debbidó dühös ábrázata átváltott döbbentre. Slenderman csendben figyelte a fiú őrlődését.

Moly nem látta Slendermant az utcában. Nem is érezte. Ő.. ő uszította volna rám?! Végül is lehet, hogy ők már szövetségesek! Összefogtak ellem?! Moly én MEGÖLLEK!

Debbidó arca eltorzult a dühtől.
-Elfogadom. - Gyűlölettel, szinte köpte ezt a szót. - Elfogadom az ajánlatott. De mielőtt bárhova is mennénk... -Folytatta gyorsan, mert érezte, hogy Slenderman közbe akart szólni.- Még meg kell ölnöm valakit.

Slenderman pár másodpercig elgondolkodott a feltételen, de végül megadóan sóhajtott.
-Rendben van. Ennyi még belefér az időmbe. Holnap estig kapsz időt.