Undertale

Igen anya?

- Végre! - suttogta testemmel. Lassan lefele sétáltunk. Ajtóhoz közeledtünk bármennyire is ellenkeztem.. Nem volt hatalmam a történések felet. Mint egy rossz álom. Mintha csak szemlélő lennék saját életem felet. Ajtó kilincshez nyúltunk, de az kinyílott előbb, minthogy hozzá értünk volna. Toriel állt előttem...

- Jaj gyermekem.. - kezdte.. De már be is fejezte.. Az életet.. ahogy van a sebéhez kapott és összerogyott. - Gyer..

- Igen mám? - kérdeztük örült vigyorral. Mindent vörösen láttam.. Mintha szemem ilyen színnel ragyogna. Egymásra bámultunk majd tekintetéből kiszállt az élet, ahogy a fehér por is amivé teste vált. Csak ruhája meg porkupac maradt belőle. Hallottam, ahogy szintet lépek. Sírni akartam. Sikítani.. De helyette nevettem. Fülsiketítő pszichopata nevetésem.. Amit sose hallottam.. És sosem akartam.. Mintha sose érne végett. Bár úgy lenne.. De sajna abba hagytam és tovább mentünk. Mindenki vidáman köszönt rám hisz pulcsim a kést eltakarta. Mindenki rám mosolygott. Aggódott. Kérdezte jobban vagyok-e.. De én válasz helyett kést juttattam el csak agyukhoz. Csak az, az információt.. Hogy meg fognak halni.. Csak azt közöltem velük. Nem szóban. Nem beszéltem csak nevettem. Egy idő után a port rugdosva meg taposva kárörvendően beszéltem. Ha sírni akartam nevettem, ha bocsánatot akartam kérni csak leszóltam. Úgy tettem mintha értéktelenek lennék a legfontosabb barátaim is. Alphys szemüvege darabokban ahogy Mettaton teste is. Ahogy mindenki. - Na, mi furgon? Már nem is olyan nagy a szád? - mondtam a sellőszerű szörny hulla maradványának.ELÉG! ELÉG! Elmémben sírva üvöltöttem neki, de mint aki nem hallja csak ment tovább. - Nyugalom drága! Még nem végeztünk! - mondta végül vidáman. Reccsenést hallottunk. Hátra fordultunk, de csak egy törött gallyat találtunk. - Oh Sansi~.. - mondta. Ne.. Kérlek...