Az eltitkolt árnyvadász sarj

Új órák

Már egy hónapja hogy Oliver hazament Chicago-ba, így pont ennyi ideje járok minden délután suli után az Intézménybe az "edzéseimre". Nem mondanám, hogy sokat fejlődtem előre bármiben is, hacsak nem az állóképességemet nézzük. Meg persze a maratont már le tudnám futni. Kétszer. Ez az egész pedig mind azért van, mert akkor este megbántottam Anthony-t, és mivel Jace tiszteli, és szereti őt, ezért lojalitásból engem szívat. Egyáltalán nem haladunk előre semmivel, nem beszél velem csak ha valamit parancsolni kell, Anthony pedig kerül, amit nem bánok, de kicsit bűntudatom van. Viszont történtek jó dolgok is azért. Noah-val javult a kapcsolatunk és már kezdünk újra egész jó testvérek lenni, bár a párválasztásával még nem egészen értek egyet. Simonnal pedig minden nap találkozunk a suliban, és boldogan mondhatom, hogy Oliver után ő lett az egyik legjobb barátom, akinek elmondhatom mennyire zavar ahogyan Jace semmibe vesz, ahogyan az Intézetben kerülgetnek, kinéznek onnan. 
Egyébként a környéket már nem csak hogy megszoktam, de meg is szerettem és a Java Jones a kedvenc helyeim ötös listájára került tekintve, hogy minden reggel betértem ide, ugyanúgy, mint ma is. A sorba beállva lehúztam a kabátom cipzárját és már előre kivettem a táskámból a pénztárcámat, hogy ne kelljen rám várakozni, mivel ma reggel meglehetősen sokan választották ezt a helyet. 
 - Reggelt Hope! A szokásosat? - zökkentett ki a gondolatmenetemből Reggie és várakozva nézett rám. 
 - Neked is - mosolyogtam rá - Persze. Figyelj csak bezárt a Starbucks? - vigyorogtam rá, utalva arra, hogy a Java-ban csak lézengeni szoktak mert általában mindenki a "menő" helyekre bukik. 
 - Ha-ha milyen jó kedve van valakinek - mondta, miközben elkezdte csinálni a kávémat - Különben én sem tudom minek köszönhető ez a tömeg, de tudod ez nekünk csak jó. 
Visszafordult hozzám és átadta a forró életmentő italomat. Kihúztam a pénztárcámat, de megállított a mozdulatomban. 
 - Hagyd csak, majd én állom - mosolygott kedvesen, én pedig nevetve megráztam a fejem. 
 - Kösz Reggie, holnap ugyanitt ugyanekkor - kacsintottam rá, és már tovább is álltam, hogy ne tartsam fel a sort. 
A hideg decemberi reggelek nem voltak a kedvenceim otthon, hiszen mindenki tudja, hogy amúgy is a szelek városának hívják, itt New York-ban viszont nem volt olyan vészes a helyzet. A suliba megérkezve levettem minimum három réteg ruhát és végre le tudtam ülni és elfogyasztanom a kávém végét. Simon még sehol se volt pedig mindig úgy gondolom, hogy a sulit is ő nyitja. Csengetés előtt egy perccel esett be és levágta magát mellém. Ez elég szokatlan viselkedés volt tőle ahhoz, hogy ne kérdezzek rá. 
- Simon? Minden oké? - hajoltam felé suttogva, hogy senki ne halljon minket. Lustán rám emelte a tekintetét, és ásított egyet. 
 - Persze, csak elaludtam. Én és Izzy sokáig voltunk kint éjjel - vette halkabbra ő is a hangját, aztán észrevette a kávés poharat az asztalomon. 
 - Mondd, hogy abban még van - mutatott rá, de én csak sajnálkozva megráztam a fejem. Simon megvonta a vállát és lehajtotta a fejét hogy aludjon. Mondjuk a tanár már bent volt. Mindegy. 
Ebédnél Clary is csatlakozott hozzánk, aki a barátjával ellentétben nagyon kedves volt velem azóta mióta ismerjük egymást, és már akár barátoknak is nevezhetném magunkat. Simon még mindig nem volt teljesen magánál, és ezt Clary is észrevette úgyhogy körülbelül húsz percig vitatkoztak azon, hogy bár Simon vámpír, ez nem jelenti azt, hogy este nem aludnia kellene, és hogy erről el fog beszélgetni Isobellel is. Csendben eszegettem és hallgattam a beszélgetésüket, amikor megrezzent a telefonom a zsebemben. Érdeklődve kivettem és megnéztem, hogy kitől jött az üzenetem. Legnagyobb meglepetésemre Alec írt. 

Beszélnünk kell.

Ennyi állt benne. Összeráncoltam a szemöldököm és csak a szendvicsemet rágcsálva vissza írtam egy "oké"-t. 

Suli után? -  Jött az újabb üzenet, én pedig itt már leraktam a kajámat, hogy vissza tudjak írni. 

Suli után Simonnal és Clary-vel megyek egyből az Intézetbe. Gondolom ott úgy is összefutunk nem?