Az eltitkolt árnyvadász sarj

Csendes búcsú

A fejemet az ajtó és Anthony között kapkodtam és csak gondolkoztam, hogy most mégis mi legyen. 
 - El fogsz szédülni - jegyezte meg Anthony szórakozottan. Egy szúrós pillantást vetettem felé, és az ajtó elé lépve kulcsra zártam azt pont amikor egy erőteljes kopogás sújtott rá. Villámgyorsan Anthony elé pattantam, és felhúztam a székből, a kaját kezébe nyomva elkezdtem a tűzlétra felé lökdösni, ami nem tetszett neki annyira. 
 - Menj el! Nem láthat meg itt - mondtam közbe neki, de megmakacsolta magát, és felém fordult. Hátráltam két lépést és úgy néztem a szemébe. 
 - Miért nem őt küldöd el? - kérdezte halálos  nyugalommal, amikor újabb kopogás hallatszott. 
 - Pillanat! - kiabáltam ki, majd visszafordultam Anthony felé. - Mert én hívtam ide, és hozott nekem kaját amire már nagyon vágyom szóval - intettem az ablak felé, de a fiú meg sem mozdult. 
 - Én is hoztam neked kaját - mondta összehúzott szemöldökkel. 
 - Igen, de a különbség az, hogy téged senki se hívott - vigyorogtam. - Na most pedig kifelé! 
Anthony idegesen megrázta a fejét, és már magától indult el az ablak felé, de még visszanézett. 
 - És így legyen veled kedves az ember - horkant fel. 
 - Nem kértem, hogy az legyél - tettem keresztbe a kezem magam előtt, mert egy kicsit megsajnáltam. Anthony egy bólintással konstatálta, és elment. Egy pillanatra megdermedve álltam a szoba közepén aztán a nevemet hallottam az ajtó túl oldalán. Gyorsan felöltöztem, és beengedtem a legjobb barátomat akit ugyan én hívtam, de igazából semmi kedvem nem volt hozzá abban a pillanatban. 
 - Szia! - köszöntem a tőlem telhetően leglelkesebben. 
 - Ezt nem kapkodtad el - került ki, és már el is terült az ágyon maga mellé lerakva a mekis zacskót. Én is lehuppantam mellé, és érdeklődve belelestem, amíg Oliver a reakciómat figyelte.  A kedvencemet hozta, ami megmelengette a szívemet. Felé nyúltam és összeborzoltam a haját. 
 - Köszönöm, ezzel éppen életet mentesz - mondtam neki, de csak megvonta a vállát. 
 - Milyen napod volt? - kérdezte amíg én éppen felfaltam egy nagy olasz család egész havi étel adagját. 
 - Fárasztó - nyeltem le éppen egy falatot, és ittam egy kortyot az üdítőmből, hogy folytatni tudjam - igazából csak egész nap futottam, amit eleinte Jace nagyon élvezett, de aztán rám unt és a telefonját nyomkodta, amíg én szenvedtem. 
 - Izgis lehetett - bólogatott nevetve, én pedig csak mosolyogva megvontam a vállam, és egy újabbat haraptam a sajtburgerembe. Ez után csend telepedett ránk, ami nem igazán tetszett. 
 - És neked? Mit csináltál ma? Olyan szótlannak tűnsz - próbáltam puhatolózni, Oliver pedig felült az ágyon, ezért én is így tettem, hogy a szemébe tudjak nézni. - Baj van? 
 - Anya azt akarja, hogy menjek haza. 
 - Oh, de Oliver ez érthető. Hiányzol az iskolából. Miattam, ami azt illeti - tettem hozzá elgondolkodva. 
 - De én nem akarlak itt hagyni - mondta elfojtott hangon én pedig egy nagyot sóhajtva letettem a szendvicset, és rátettem a kezem a karjára. 
 - Én pedig nem akarom, hogy itt hagyj - mosolyogtam rá  - de meg leszek, ne aggódj! Majd karácsonykor meglátogatsz. 
 - Aha, ez csodás ötlet - motyogja. 
 - Hát jobb, mint hogy ott hagyd a sulit és anyukádat a legjobb barátod miatt - néztem rá csúnyán. 
 - Otthonról nem tudlak megvédeni.
 - Nem szeretnélek még jobban elkeseríteni, de itt se, és nem is kell. Tudok vigyázni magamra. Oliver, anyukád vár rád. A suli vár rád, sőt az a sok szingli lány is vár rád - mosolyogtam rá bátorítóan, és örömmel töltött el, hogy viszonozta, aztán felállt, és az ajtó felé indult. 
 - Azért reméltem, hogy egy kicsit marasztalsz - mondta visszafordulva, és csak úgy kisétált. 
Nem tudtam mire vélni a viselkedését, és már a kaja se esett jól. Épp eldőltem volna az ágyon a laptopommal a kezembe, amikor megcsörrent a telefonom.  Erőt véve magamon elnyúltam érte az asztalig és meglepődve néztem Simon nevét a kijelzőn. 
 - Szia Simon! Miben segíthetek? - vettem fel a telefont sóhajtva. 
 - Jace vagyok - szólt bele egy goromba hang. Összeráncolt szemöldökkel néztem magam elé és vártam a folytatást. 
 - Mit mondtál Anthony-nak? - kérdezte, nekem pedig a meglepettségtől elállt a szavam. 
 - É...é..én nem mondtam neki semmi rosszat, esküszöm - védtem meg magam, mert a telefon másik oldalán nem hangzott túl barátságosnak a szituáció. 
 - Persze, akkor mi dühítette fel annyira hogy konkrétan két órája csak bent edz a bábukkal fáradhatatlanul, már ha még egybe vannak.. 
 - Nem tudom Jace, talán valaki beszólt neki az utcán. Muszáj egyből engem vádolni? Egyébként is akkor beszéltem vele utoljára amikor veled - mondtam. 
 - Ch, látod? Miért kéne neked hinnem, ha most is hazudsz? Tony hozzád ment az ebéd után nem sokkal, ne tagadd le. 
 - Jó - mondtam - nem tagadom le, de én tényleg nem emlékszem, hogy bármivel is feldühítettem volna, esetleg csak sérti az egóját, hogy elküldtem. Ez viszont nem az én bajom, úgyhogy ha nem haragszol, akkor most letetszem, mert mára elegem volt belőletek.
Ez volt a végszavam. Kinyomtam a telefont és visszadobtam az asztalra, majd folytattam amit abba hagytam. A jól megérdemelt pihenést. Egyenlőre gondolni se mertem rá, hogy Jace mit fog kitalálni nekem másnap reggelre a viselkedésem miatt. De bármit is tervel ki, én állok elébe, ugyanis elhatároztam, hogy nem engedem, hogy engem akármelyikőjük is lásson megtörni, akár csak egy kicsit is. Nem adom meg nekik azt az örömet. 

Később este kaptam egy SMS-t Oliver-től, amiben leírja, hogy hazamegy egy másnap kora reggeli géppel, de nem szeretné, hogy ott legyek, mert nem szeretne búcsúzkodni. 
Nem tudom azért mondta ezt, hogy magát védje vagy azért mert neki se volt lehetősége tőlem elbúcsúzni, minden esetre másnap reggel Oliver még csak eszembe se jutott, csak a reggeli edzésre tudtam gondolni, és összeszorult torokkal léptem ki az utcára, és az Intézmény felé vettem az irányt.