Az eltitkolt árnyvadász sarj

"Le akarom győzni"

- Mi van, ha megöltük?
Mi van? Meghaltam volna? Hol vagyok egyáltalán?
- Dehogy öltük Clary, nézd, hogy emelkedik a mellkasa.
Várjunk csak, ez Jace? Még mindig az intézetben lennék?
- Nézd, ébredezik!
Így is volt, a fény miatt nagyon lassan és sokat pislogva nyitottam ki a szemem. Hirtelen felültem ezzel meghökkentve a szobában tartózkodókat. Végig futtattam rajtuk a tekintetemet. Clary-n egy bézs színű kötött ruha volt, ami kiemelte a vörös haját, ahogyan a barátja, Jace ölében ül. Lábán egy fehér magassarkú csizma volt, a fotel mellett ahol ültek pedig a sulitáskája volt ledobva. Egyből ide sietett volna? Jace-en se ugyan azok a ruhák voltak, mint amire én emlékeztem. Egy fekete pólót és egy terepmintás nadrágot viselt, a bőrén kirajzolódtak a tetoválások. Egy ember volt még a szobában, az pedig Simon volt, aki viszont pont úgy nézett ki, mint aki napok óta nem aludt, ezt pedig én nem hagyhattam szó nélkül.
- Jó sz@rul nézel ki - intéztem neki a szavaimat, de a hangom ismeretlenül csengett a beállt csendben. Simon beletúrt a hajába, és elnevette magát, olyan nevetés volt ez, mint amikor valaki megkönnyebbül. Izgult volna értem?
- Hát akkor örülj neki, hogy nincs itt tükör - vágott vissza mire megcsóváltam a fejem és csak nevetve néztem rá.
- Nem vagy rosszul? - kérdezte Clary.
- Magnus csinált neked egy teát, amit nem ártana meginnod, mielőtt kidobod a taccsot - nézett rám szigorúan Jace.
Bólogattam, és a mellettem lévő éjjeli szekrényről levéve a teát belekortyoltam. Elég nevetséges arcot vághattam, mert mindhárman nevettek, de az a tea maga volt a pokol. Rettenetes íze volt.
- Mi a fene ez? - kérdeztem, miközben egy újabb kortyot gyűrtem le.
- Szerintem egyszerűbb lenne, ha gyorsan lehúznád, ne vacakolj sokat vele - tanácsolta Simon.
Felhúztam az orrom és a szememet becsukva gyorsan az egészet legördítettem. Jace elismerően nézett rám, én pedig felvettem vele a szemkontaktust.
- Mi történt?
- Az a démon ami "nem csinált semmit, hozzád se ért", beléd mélyesztette a körmeit. Csoda, hogy a saját lábadon jöttél be és még élménybeszámolót is tartottál - elnevettem magam, Clary pedig a szemeit forgatva nézett rá. - Aztán amikor elájultál felhoztunk ide a kórházi szárnyba, és hát rajzolnunk kellett neked egy rúnát.
- Egy micsodát? - kérdeztem meglepődve. Jace a karom felé bökött a fejével én pedig azonnal odakaptam a tekintetem. A négy zöld gennyes undorító seb helyett egy fekete minta díszelgett. Simon-ra néztem, aki még mindig a falnak támaszkodott, a karja keresztbe téve a mellkasa előtt volt, és a száját rágva nézett rám. Felvontam a szemöldököm.
- Sajnálom, de ezt a tetoválást, csak akkor fogom hordani, ha te is csináltatsz egy ilyet. Tudod, testvér tetkó - vigyorogtam.
Simon ellökte magát a faltól és az ágyamhoz lépett, majd le is ült mellém.
- Srácok, kimennétek egy percre? - kérdezte Jace-t és Clary-t úgy, hogy rájuk se nézett. Clary felpattant a barátja öléből és a táskáját felkapva az ajtóhoz ment és Jace-t meg sem várva kilépett rajta. A szőke nem vette ilyen sietősre a figurát. Simon-hoz hajolt, és valamit a fülébe súgott. A fiú megforgatta a szemét és meglökte a barátját, aki csak nevetve behúzta maga mögött az ajtót. Simon megrázta a fejét, ám amikor rám nézett aggódóvá vált a tekintete.
- Hogy vagy?
- Az a tea csodákra képes, még csak fáradt se vagyok - mondtam mosolyogva, hátha enyhíthetem a rossz érzését. Nem sikerült. - Simon, mi a baj? - fogtam meg a kezét.
- Majdnem meghaltál, mert én lassú voltam, mert megismertél, ez az egész miattam van. Annyira sajnálom, ha aznap nem egyedül ülök a teremben, akkor most nem tartanánk ott ahol...
- Akkor nem lennénk barátok.
Lehajtotta a fejét és a takarómat piszkálgatta. Felemeltem a fejét az állánál fogva, ezzel kényszerítve, hogy a szemeimbe nézzen.
- Én egyáltalán nem bánom, hogy aznap csak melletted volt hely az osztályban, hogy Clary feltűnt, és hogy minden nappal, héttel egyre szorosabb barátságot építettünk fel. Nem hiszem, hogy ez a te hibád Simon. Ha te nem vagy, akkor lehet, hogy sokkal rosszabb körülmények közt tudom meg az igazat.
- Mi lehet annál rosszabb, hogy majdnem meghaltál?
- Az, ha valaki tényleg meghal. Valószínűleg oka van annak, hogy apa vagy anya nem mondott nekem erről az egészről semmit. Szerintem menekülnek valami elől, és én rá akarok jönni mi elől és le akarom győzni.
Simon elmosolyodott és megfogta a csuklómat, hogy most már engedjem el, és magához rántott. Olyan erősen ölelt, hogy már nem kaptam levegőt. Elkezdtem ütögetni a karját, mire belebökött az oldalamba, amitől óriásit kiáltottam, utána pedig hisztérikus nevetésben törtem ki. Jace berontott a szobába, én pedig még zilálva, de még mindig nevetve néztem rá.
- Ti megőrültetek? A szívbajt hoztátok rám. Azt hittem valami baj van - nézett ránk mérgesen, én pedig ettől csak még jobban elkezdtem nevetni.
- Ennek meg mi baja?
- Ennyire örül annak, hogy te leszel a tanára - nézett hátra Simon Jace-re akinek a szemöldöke a plafonig ugrott.
- Na halljam csak miről beszélgettetek, amíg én kint dekkoltam egyedül - ült le az ágyam másik felére és a szempilláit rebegtetve nézett rám, amitől megint nevethetnékem támadt, de inkább visszafojtottam.
- Hát igazából csak arról van szó - kezdtem volna, de Simon belém fojtotta a szót.
- Arról van szó, hogy Hope-nak meg kell védenie magát. Azt mondta, hogy a szülei szerinte menekültek valami elől, és ezért jöttek New York-ba, és ő le szeretné győzni azt a valamit vagy valakit, ezt ugye nem tudjuk még biztosra, ami bántani akarja a családját. Ennek a célnak elérése érdekében pedig kell neki egy tanár. Igazam van? - fordult felém. Én csak kikerekedett szemekkel néztem rá, aztán Jace-re is aki összeráncolt szemöldökkel figyelt.

- Istenemre mondom egy szóval se mondtam, hogy téged kérlek tanárnak, sőt, azt se mondtam, hogy kell nekem egy.
- Elhiszem, de Simon-nak igaza van. Kell neked egy, és nem az egóm miatt, de erre én leszek számodra a legmegfelelőbb.
- Mi van már megint az egóddal? - lépett be Alec egy hatalmas mosollyal az arcán, amit a kezét fogó boszorkánymester varázsolhatott oda. - Azon kívül, hogy nagy persze.
Jace a szemét forgatva hátrafordult, hogy a legjobb barátja szemébe tudjon nézni.
- Én és az egóm fogjuk megtanítani Hope-ot küzdeni - mondta vigyorogva.
- Na, azt megnézem - ő is vigyorgott, bár a hangsúlya inkább lenéző volt.
- Az első sorba foglaltam neked helyet - döntöttem félre a fejem, hogy rendesen lássam. Keresztbe fonta a karját és bólintott. Magnus ellépett mellőle, és a teáscsészért nyúlt az éjjeliszekrényről.
- Látom mindet megittad. Hogy ízlett? - kérdezte kedves mosollyal. Alec igazán tanulhatna egy kis modort a barátjától.
- Öhm - köszörültem meg a torkom és a szemem sarkából láttam, ahogy Jace és Simon válla rázkódik a nevetéstől. - Nagyon finom volt, köszönöm szépen - mosolyogtam rá. Ennyi kellett, a két fiúból kitört a nevetés én pedig feszengve kapkodtam a tekintetem köztük és azon gondolkodtam, melyiket üssem le hamarabb. Végül Jace felé lendítettem a kezem, aki villámgyorsan elkapta azt úgy, hogy oda se figyelt. Ezután magabiztosan a szemembe nézett.
- Igazad van Simon, neki tényleg tanár kell.
Az arany szemeibe néztem, és nem tudtam rá haragudni, csak rávertem egyet a lábára és elnevettem magam.