Az eltitkolt árnyvadász sarj

Ki az a Sebastian Morgenstern?

A srác rám villantotta ördögi vigyorát és kezét  felém nyújtva előre lépett.
 - Sebastian Morgenstern.
Belenéztem az éj fekete szemekbe.
 - Hope Water. - ráztam meg a kezét.
 - Áh - nevetett fel halkan - bizonyára Noah húga. Hm? - nézett rám kérdő tekintettel. Kelletlenül bólintottam. A nővéremre néztem aki le sem vette szemeit apáról.
 - Tulajdonképpen ki is vagy te? - szegeztem neki a kérdést ami már mikor megláttam bennem motoszkált.  - Azon kívül hogy Sebastian Morgenstern.
Sebastian Noah-ra nézett majd félmosolyra húzta a száját.
 - Nos, a barátnőm úgy gondolta ideje bemutatnia a családjának. Igaz kicsim? - sétált oda Noah-hoz és megfogta a kezét. Apa felszisszent. Anya pedig ( aki épp ivott) kiköpte a vizet.  
 - Hope! - szólított fel apa. - Menj a szobádba!
 - Mi? Dehogy megyek - kaptam felé a fejemet.  - Elegem van abból hogy nem tudok semmiről. Soha. Például mik ezek a kék-zöld foltok? Megtámadtak az irataid? Miért ragaszkodsz mostanság ennyire hozzám? És most ez. Miért baj az ha Noah végre boldog valakivel? ÉN értem hogy a lányos apukák nehezen tűrik az ilyesmit, de HAHÓ Noah már felnőtt nő...vagy mi! Hát ez kész!
Noah meghökkenve, míg Sebastian csillogó szemekkel nézett rám. Apa vett egy nagy levegőt.
 - Nem érted hogy nem szeretnék beszélni róla? - kiabált rám. - Nem tehetem. - fogta csendesebbre a hangját.
Megsértődve néztem rá, és berobogtam a szobámba. Felkaptam magamra a fekete cipzáros pulcsimat és a telefonomat a zsebembe vágtam. A nappalin átvágva az ajtóhoz léptem. Mielőtt kimentem volna, még hátra pillantottam és a nővéremre aki csak bólintott. Becsaptam magam mögött az ajtót. Az utcára kilépve a borult égre néztem. A telefonomat a fülemhez kapva Simont hívtam, aki nem vette fel. Elindultam hozzájuk. A zsebembe megtaláltam a fülhallgatómat, ezért zenét hallgatva futottam. Igazából még jót is tett. Legalább kicsit lecsillapodtam. Simon-ék háza előtt megálltam a verandán. Majd miután kicsit kifújtam magam becsengettem. Lewis anyukája nyitott ajtót.
 - Jó estét Elaine! Bocsánat a zavarásért. Simon itthon van?
 - Jaj egyáltalán nem zavarsz - mosolygott rám kedvesen - de Simon nincs itthon. A barátaival lóg valahol. Baj van?
Megráztam a fejemet.
  - Nem csak..kicsit összekaptam az apukámmal, és szerettem volna beszélni vele. Hívtam telefonon de nem vette fel.
 - Semmi baj. Az előbb beszéltem vele. Azt mondta tíz perc és itthon lesznek. Addig gyere beljebb. Kérsz valamit inni? Olyan piros az arcod.
Be léptem a házba ahol Elaine a konyhába leültetett. Mondtam neki hogy csak egy pohár vizet szeretnék, és hogy azért piros az arcom mert futva jöttem. Még nem ittam meg az innivalót, amikor kulcscsörgést hallottam, utána pedig hangos nevetést. Simon bejött a konyhába és meglepődve nézett rám. Mögötte Clary ment neki, mert nem számított rá, hogy legjobb barátja megáll előtte.  - Hát te?  - kérdezte ugyan azt amit én is kérdeztem a nővéremtől úgy egy órája. Clary kimászott a háta mögül és ő is csodálkozva nézett rám.
 - Én? Hívtalak. Nem vetted fel. Tehát most itt vagyok. - mondtam nyugodt hangsúllyal.