Az eltitkolt árnyvadász sarj

Hát akkor Go New York

Miután bepakoltam a cuccaimat a bőröndömbe, lerobogtam a lépcsőn és megálltam a szüleim előtt akik a kanapén ültek és éppen beszélgettek mielőtt félbe szakítottam őket. Leültem velük szembe a fotelbe és keresztbe tettem a lábamat. Mélyen apu szemébe néztem.
- Nos? 

- Mikor megy a gépünk?- kérdeztem. Anya és apa tökéletesen egyszerre fújták ki a levegőt amit szerintem mióta leültem a tüdőjükben tartottak.
- Egy óra múlva. - mosolyodott el anya - Most már nem haragszol?
ÓÓ...hogy ne haragudnék attól függetlenül hogy megteszem amit mondanak nem azt jelenti hogy tetszik is. Csak egy szúrós pillantással illettem őt mire lehervadt a mosoly az arcáról. Apa megfogta a karját. Azt sugallva vele "majd megnyugszik". És tessék már is visszatért a nyugodt  Jimmy ahogy a barátai hívták.
- Felhívom Olivert - álltam fel és előhúztam a zsebemből a telefonom. Kimentem a verandára és tárcsáztam. Csak csengett és csengett de a vonal üres maradt. Megpróbáltam újra de megint sikertelen volt. Nem mehetek el úgy egy másik városba lakni hogy nem tud róla a legjobb barátom de a gépünk egy óra múlva megy. Fel alá járkáltam még végül arra az elhatározásra jutottam hogy hagyok neki egy üzenetet. 
- Hali Ver nem tudom miért mindig a fontos pillanatokban nem veszed fel a telefonodat de nem mehetek el úgy hogy te ne tudj róla, mert hogy elmegyünk. És nem csak nyárzáró kiruccanás Ver. Ez teljesen komoly hidd el. Tudod hogy mindig kiállok magamért de most nem ment láttam apám szemébe azt hogy mennünk kell. Veszekedtem, toporzékoltam de semmi nem hatotta meg őket. Nem tudom mi ez a hirtelen változás, de idővel úgy is elmondják, vagy rá jövök magamtól. Nagyon fogsz hiányozni Oliver ha ezt meghallgatod már a gépen leszek New York felé tartva. Hagyj üzenetet. Nagyon szeretlek.
Letettem a telefont és leültem a verandánk lépcsőjére. Megnéztem magamnak még egyszer az utcát a házakat, az összes szomszédot. Próbáltam mindent jól az eszembe vésni. Kitudja mikor jövök ide vissza? Lehet soha. Nem tudom miért kell elmennünk de valahol legbelül érzem, sőt tudom, hogy most látom utoljára a várost ahol felnőttem. Könnyek gyűltek a szemembe de a nyári szellő kifújta őket belőle. Feltápászkodtam és bementem a házba. 

- Kicsim - szólított meg anyu - mennünk kellene. Nagy levegőt vettem.
- Rendben - mosolyt erőltettem az arcomra és láttam hogy anyu ezt látván kicsit megkönnyebbült. Nem haragudhatok rá valamiért amit muszáj megtennünk. Szerintem ő se szeretne elmenni innen de valami miatt kell. 

Elkezdtük kipakolni a csomagokat a kocsiba. Amikor végeztünk beültünk és vissza se nézve elhajtottunk az elől a ház elől ahol tizenhat évet töltöttünk. Nagyon fájt. Egyfolytában a telefonomat néztem hátha valami csoda folytán kiírja Oliver nevét de nem tette. Én pedig csak lecsuktam a szemem és vártam hogy megérkezzünk a repülőtérre. Hát akkor go New York...