Az én Őrangyalom <H.S ff>✔

Június 1. (szombat)

Alig vártam már, hogy végre leszálljak arról a fülledt repülőgépről. A tekintetemmel a nagyiékat kerestem, akiket rögtön ki is szúrtam. Vidáman mentem oda hozzájuk és szorosan megöleltem őket.
- Édes lányom, mennyit nőttél! - vett jobban szemügyre a nagypapa.
- És sokkal csinosabb is lettél! Csak vigyázz a fiúkkal - kacsintott a nagyi. Ezen rögtön elnevettem magam.
- Ugyan már! Aki belém szeret az nem normális - legyintettem.
- Hát miért nem?
- Azért, mert belém nem szokás szeretni - mosolyogtam rájuk és elindultam a csomagomért. A futószalagról leemeltem a fekete bőröndömet és magam után húzva elindultam a kijárat felé. Kint mosolyogva szívtam magamba a friss levegőt.
- Gyere kicsim, ott parkolunk - indult a már megvénült kis tragacsához a nagypapi. Imádom azt az autót, mert sok emlék köt hozzá. Például az, hogy amikor a nagypapa anyát a kórházba vitte időközben abban az autóban születtem meg. Tehát még nálam is idősebb és még mindig "él és virul". Vidáman szálltam be a hátsó ülésre és, ahogy becsuktam az ajtót rögtön lehúztam az ablakot és kidugtam rajta a fejemet. Imádok így utazni a nagyiéknál. Amint elindultunk a szél belekapott a hajamba.
- Isabella húzd be a fejed különben fájni fog a füled - szólt rám a nagyi, de nem fogadtam szót. Már egy ideje megszokhatta volna, hogy így szeretek utazni. Boldogan figyeltem az elsuhanó tájat. Egyszerűen imádom ezt a kisvárost. Van benne valami különleges, valami felszabadító, ami Seattle-ben nincs. Épp ezért is szeretem Beaufortot.

☀☀☀☀☀

Mikor megérkeztünk a nagyiék házához azon nyomban kipattantam a kocsiból és a csomagtartóból kiszedtem a bőröndömet, majd elindultam a tornác felé. Az ajtó előtt akadályba ütköztem, mert Bailey (a nagyiék bassethoundja) ott szundított.
- Bailey, menj arrébb és engedd be Bellust! - szólt a kutyára a papi, mire lassan kinyitotta a bágyadt szemeit és arrébb battyogott.
- Köszi, öregfiú - simogattam meg a fejét és beléptem a házba. Minden ugyanolyan volt, mint régen. Annyi különbséggel, hogy Avery a kanapén ült és a tévé egyik zenei adóját bámulta.
- Megjöttünk, Avery! Köszönj szépen Belluskának - nézett rá vidáman a nagyi.
- Szia - köszönt rám se nézve. Gondoltam, hogy ez lesz, de nem érdekelt különösebben. Inkább Laurától tartottam. Na tőle félek.
- Avery drágám mutasd meg Isa szobáját - kérte a nagyi, mire a zöldes hajú lány felállt a kanapéról és rám nézett. Alaposan végig mért, majd elindult a lépcső felé. Szótlanul követtem. Végig ment a folyosón, majd balra a második ajtó előtt megállt.
- Ez lesz a te szobád - nyitott be. Benéztem és nagyot sóhajtva vettem tudomásul, hogy normálisan néz ki.
- Köszi... és öhm jól áll ez a hajszín - próbáltam kedves lenni vele.
- Igen? Köszi! - mosolygott, de egy másodperc töredéke alatt ugyanolyan semleges fejet vágott, mint előtte.
- Ha ennyi, akkor megyek - indult le a nappaliba, én pedig bementem a szobába. Kipakoltam a bőröndömből és ledőltem az ágyra. Csendesen néztem a plafont. Mikor meguntam ezt a tevékenységemet gondoltam elmegyek várost nézni. Felhúztam a conversemet és kimentem az ideiglenes szobámból. Lerobogtam a lépcsőn és kiléptem az ajtón. A nap erősen sütött. Bedugtam a fülembe a fülhallgatómat és elindítottam egy random zenét. Egyenesen előre mentem. Ahogy elhaladtam egy kávézó előtt bent megláttam Laurát. Próbáltam gyorsan elslisszolni onnan, de késő volt. Észre vett engem. Egy gúnyos mosollyal az arcán jött ki a kávézóból.
- Áh, szia Isabella - köszönt tettetett kedvességgel.
- Szia - köszöntem halkan.
- Mit csinálsz erre? - lépett közelebb egy pohárral a kezében. Félve léptem hátrébb.
- Gondoltam felfedezem a várost.
- Igen? Ne vezesselek körbe? Tudod szeretnék fátylat borítani a múltra - jött közelebb.
- Nem kell, bocsi - kezdtem el futni.
- De gyáva valaki! - kiáltott utánam, de nem nagyon érdekelt. Ó, kit akarok átverni! Nagyon is a szívembe markolt ezzel. Gyávának tart. Tehetek én arról, hogy akibe ő szerelmes volt annak én jöttem be és nem ő?! Hát nem! Mikor kezdtem kifogyni a szuszból a térdeimre támaszkodva kapkodtam a levegőt. Az órámra pillantottam, ami épp negyed nyolcat mutatott. Gondoltam visszamegyek, majd lesz valami. Kicsit lassan mentem "haza", de ahogy mentem elhaladt mellettem egy autó, majd lassított.
- Szia, csinibaba - szólt ki egy szőke hajú srác.
- Erre nem vagyok kapó, bocs - mentem tovább, majd megtorpantam.
- Habár ismerek egy ilyen lányt - néztem rá ördögi mosollyal.
- Na kivele kislány - mosolyodott el a szöszi.
- Laura King - feleltem, mire lemondóan megrázta a fejét.
- Áh, őt már próbálta megfűzni, de kikosarazta ezt a barmot - hajolt előrébb egy barna hajú srác.
- Muszáj volt elmondani, Liam?! - nézett a barnára a szőke.
- Bocs haver, de ez az igazság - röhögött a barna, vagyis Liam. Mosolyogva megráztam a fejem és faképnél hagytam a két vitázó srácot. Azért picit sajnáltam a szöszit. Vicces, hogy pont Laura kosarazta ki őt. Mikor hazaértem a konyhából isteni illatok jöttek. Mosolyogva mentem a konyhába. A nagyi a kedvencemet csinálta.
- Imádlak nagyi - nyomtam egy puszit az arcára.
- Teríts meg és szólj a többieknek - mosolygott rám, mire tettem, amit kért. Szépen megterítettem öt személyre és szóltam a papinak meg a lányoknak, hogy vacsora. Percekkel később mindenki az asztalnál ült.
- Ez meg micsoda? - kérdezte kényesen Laura. Ó anyám kezdődik.
- Spagetti. Azt hittem ismered - néztem rá gúnyosan.
- Persze, hogy ismerem, de tudhatnád, hogy én nem szeretem! - tolta el magától a tányért, mint egy kislány.
- Jajj, nem halsz bele Laura drágám - nézett rá a papi.
- Persze, most azt kell enni amit ő akar... - duzzogott. Kikerekedett szemekkel néztem rá. Ilyen nincs!
- Nem mindennap van itt az unokatestvéred!
- Bárcsak most se lenne itt! - nézett rám szikrázó tekintettel. Könnyek gyűltek a szememben. Megtöröltem a számat és felszaladtam az emeletre. Rögtön a szobámba mentem és becsuktam az ajtót. Rádőltem az ágyra és elsírtam magam. Régen sírtam már Laura miatt. Talán utoljára tavaly. Nem baj, most bepótolom a lemaradásomat. Életem legjobb programja volt az biztos...