Vakrandi - ChanHun f.f./BEFEJEZETT/

Extra pt. 8 - KrisKai

Már másnap kiderült, hogy Yifan egyáltalán nem viccelt, mikor azt mondta, hogy mostantól rendszeresen fog nekem terápiát tartani. Minden nap meglátogatott és bár simán örülhettem is volna annak, hogy legalább nem vagyok magányos, még sem tetszett a dolog. Próbáltam kizárni a házból, mivel pontosan tudtam, hogy mindig délután négykor jön át, ezért rendszerint olyankor is zártam kulcsra az ajtót, de akkor meg elkezdett előbb eljárni hozzám. Onnantól kezdve mindig zárva volt az ajtóm, de Yifant még így sem tudtam kicselezni, ugyanis átment a szomszédomhoz és mivel nagyon tehetséges volt a meggyőzésben - kivéve nálam -, ezért a szomszédom mindig átadta neki a pótkulcsot. Aztán jött az, hogy senkinél sem volt pótkulcs, mivel senkinek nem is adtam oda, de akkor meg Yifant hisztizett itt az ajtóm előtt addig, amíg be nem engedtem. Szó mi, szó, a szőke nyerte ezt a kört, ha már a többit nem. Nem igazán volt kedvem neki a problémáimról beszélni, pedig már lassan mindenféle próbálkozást elsütött, hogy beszéljek, de én továbbra is tartottam magam. Viszont afelett sem lehet szemet hunyni, hogy azért bőven hatással voltak rám ezek a beszélgetések. Yifan nagyon közvetlen volt és akadály nélkül kérdezett rá olyan dolgokra, amik bizony szépen felkavarták bennem a már sikeresen elfelejtett rossz emlékeket. Többet kezdtem el sírni, de azért Yifan előtt még mindig nem bőgtem el magam, és bár még mindig rosszul voltam, sőt, talán még rosszabbul is, mégis visszatértem a munkahelyemre. Felhívtam Jiyongot, hogy mindent megtudjak vele beszélni, és bár ő azt mondta, hogy nyugodt szívvel maradjak itthon, nem fog kirúgni, de a bűntudatom arra is felhívta számomra a figyelmet, hogy ezzel csak a többieknek okozok nehézséget, mert szinte biztos, hogy abban a két hétben, míg én betegen voltam, nekik több volt a munkájuk. Nem akartam, hogy teljesen lefáradjak, ezért döntöttem úgy, hogy megint bejárok az irodába. Nem éreztem jól magam, de muszáj volt.

-Jongin, minden rendben? Olyan sápadt vagy. - Simított végig az arcomon Junnie hyung, aggódva fürkészve minden egyes rezdülésem.

-Persze, semmi gond. Ne aggódj. - Mosolyodtam el a tőlem telhető legjobban, de még én is kínosnak éreztem azt a gyenge, erőltetett mosolyt, ami a jelenlegi helyzetben, egyáltalán nem illett az arcomra.

-Már hogyne aggódjak, ha úgy nézel ki, mint aki mindjárt összeesik?!

-Igaza van. - Bökött rá a tényre Jongdae, kicsit elhajolva az előtte lévő monitortól. Junmyeon még mindig aggódó tekintettel vizslatott és bár biztos, hogy ő szívesen segített volna bármiben, én nem akartam a terhükre lenni, a problémáimat elregélni meg főleg nem.

-De tényleg jól vagyok. - Eresztettem el egy őszinte mosolyt, elvégre aranyos volt tőlük, hogy aggódtak értem.

(...)

Nem tudom, hogy Yifannak az volt e a terve, hogy minden nap sírva aludjak el, de ha igen, akkor a terve sikerrel járt. Cikáztak a fejemben a felkavaróbbnál felkavaróbb emlékek, emiatt már két hete, szinte mindig a sírás fárasztott le annyira esténkét, hogy elaludtam, majd reggel vörös, bedagadt szemekkel keltem fel. Yifannak elég drasztikus módszerei voltak. Látszott rajta, hogy az a típus, aki lelkiterrorral és csavarhúzóval próbálta másokból kiszedni a bajukat, elvégre, velem is ezt csinálta.

Nem akartam Yifannak megnyílni, de már éreztem, hogy gyengülök vele szemben. Olykor-olykor akaratlanul csúsztak ki szavak a számon, mikor a családi, vagy éppen a nem létező szociális életemmel kapcsolatban kérdezett. Ilyen alkalmakkor, Yifan ajkai egy örömteli mosolyra húzódtak és úgy hallgatott engem. Biztos győzelmi táncot járt a fejében a kis köcsög.

Hideg, télies idő volt már egy hete, ami nagyon zavart. A hűvös szél kicsípte orcáimat, így azokon a kreol és piros árnyalat keveredett. Biztosan nagyon rondán nézett ki, arról meg már ne is beszéljünk, hogy mennyire el lilultak a kezeim, sőt, konkrétan úgy éreztem, hogy leesnek a helyükről. Igyekeztem gyors léptekben haladni apám háza felé, hogy minél hamarabb zongorázhassak.