Vakrandi - ChanHun f.f./BEFEJEZETT/

9.rész

Percekig csak meredtünk egymásra, vagyis csak én Sehunra, mivel ő nem láthatott engem. Mintha minden megállt volna körülöttünk, még az óra halk kattogását sem lehetett hallani. Csak szíveink és levegővételeink csendültek fel a hangtalanságban, visszhangként végig pattogva a szoba fehér falain.

Sehun nem mozdult, bár szemeiben könnyek csillogtak, ezzel fátyolosítva el fekete íriszeit. Nem rándultak a vállai, vagy a mellkasa és nem vette szaporábban a levegőt, bár látszott rajta, hatalmas fájdalmakat nyel le. Ökleit kissé összeszorította, de még ez a cselekedete sem volt túlságosan feltűnő. Csak itta be a könnyeket, de nem sírt. Nem sajnáltatta magát, csak várt. Arra, hogy végre mondjak valamit, de ez még hosszas percek után sem következett be.

Ahogy Sehun, én még inkább nem mutattam semmiféle mimikát vagy mozzanatot. Úgy álltam az ágy mellett, mint a cövek, leszögezett, ólom súlyú végtagokkal és összevarrt ajkakkal. Nem voltam képes interakcióra és pontosan ettől is féltem. Hogy nem fogok tudni semmit sem tenni. Se cselekedni, se beszélni.

-Kérlek... Mondj valamit... - Olyan könyörgő hangemben és tekintettel intézte hozzám kérését, hogy úgy éreztem, abba a pillanatban repedt meg a ketyegőm.

-Én... nem tudom, hogy mit akarok. Nekem ez... túl sok. - Hunnie arcán milliónyi érzelem tükröződött, mégis a szomorúság és a szenvedés volt elnyomó többségben.

-Nem szeretsz... - Felült és arcát tenyereibe temetve kezdett el zokogni. Most tört meg, eddig bírta tartani magát, még sem tartottam még most sem gyengének. És szeretem. Mindennél jobban szeretem, de képtelen vagyok ezt hangosan is kimondani. Nem értem, hogy miért, talán csak a vaksága miatti következményektől félve, nem tudom, de... el kell neki mondanom, mielőtt még felemészti ez a dolog. - Csak azért akartam mindezt, hogy egyenlők legyenek a nézeteink. Hogy értsd, nekem milyen, ha ilyen állapotban meg kell ismernem egy új embert. - Arcán záporként csorogtak végig a gyöngy cseppek. Ajkait rágta, ezzel próbálva visszatartani a még több sós könnyet. Próbált rám nézni, de mindig csak mellém sikerült irányítania íriszeit, mire csak még jobban sírni kezdett. Vállai vadul rázkódtak, az egész összképre, túl hevesen reagált a szívem. Karjaimba zártam.

Kötelességemnek éreztem azt, hogy őt meg kell nyugtatnom. Hogy vigyáznom kell rá, akár a nekem legkedvesebb és legszeretettebb tárgyra. Nem tudtam rá haragudni. Képtelen voltam, főleg a magyarázata után. Talán akkor dőlt el a fejemben végleg, hogy megbocsájtok neki és vele maradok. Egy hét telt el az életemből nélküle és olyan volt, mintha nem is éltem volna. Kell nekem Oh Sehun ahhoz, hogy szerethessek valakit szerelemből; hogy legyen valaki, aki velem éli le az életét; hogy sose legyek magányos; hogy egy örök társam legyen. Nem tudok Oh Sehun nélkül élni.

A síró fiú az első pillanatokban, meglepetten merevedett meg ölelésemben, majd teste elernyedt és úgy bújt hozzám, akár egy szeretet éhes kiscica. Akár zavarba is jöhettünk volna, hiszen a kapcsolatunk során, még sosem voltunk ennyire közel egymáshoz testileg, de nem tettük. Egyikünk se pirult el fülig, csak élveztük azt, hogy a másikat átölelhettünk.

Sehun tipikusan az a srác volt, akivel lassan kellett haladni. Érezni lehetett minden egyes randi alkalmával rajta, hogy fél, szinte retteg egy újabb szintre lépéstől és most még sem éreztem semmi határt köztünk. Melegséggel töltött el az, hogy Sehun csak is miattam vetkőzte le azt a szégyenlős kisfiút, aki volt. Bár még most is elég gyermekies volt, amit mindig is imádtam benne, de már jóvalta több szabadságot árasztott magából. Talán ez miatt nem szégyellte azt, hogy karjait lassan felvezette nyakamhoz, és azt átkarolva húzott le magához egy csókra. Az első csókunk.