Black Angel: the endgame [Rémkép 3. évad]

17. rész

Louis után közvetlen Luciferrel akartam találkozni, de sajnos ő a Sötétség Városába lett rendelve. Üzentem neki, hogy amint végez találkozzunk. Viszont ő sem tudja mikor ér rá. Addig is, hogy kicsit lenyugodjak elmentem abba a kráterbe, ahhoz a szép vízeséshez és természethez. Útközben összefutottam Veerle-vel és Savanával. Örültem nekik. Erőt adtak nekem és felvidítottak. Mondtam Savanának, hogy keresse meg Tysont és vezesse el hozzám a kráterbe. Most szükségem van rá. Rengeteg érzelem kavarog bennem, főként a harag és a düh, ami dominál. És ahhoz, hogy lenyugtassam magam, helyrehozzam valamelyest a jelenlegi hangulatomat, ahhoz Tysonra van szükségem. Már csak ha ránézek kisebbfajta nyugalom érzet fut át rajtam. Nem szeretném, ha állandóan csak rossz érzelmek lennének bennem. Annyira ritkán van az, hogy a boldogsággal írhatnám le a napomat. Azt szeretném, ha abból több lenne. De sajnos az addig nem fog menni, míg az apám és a húgom az utamba áll és ellenem van kb. az egész másvilág. Azt sem tudom, hogy győzzem le őket. Persze bevetem az összes létező erőmet, de lehetséges, hogy az ő fegyverük ellen az sem lesz elég. Ki kéne nekem is találnom valamit. Valami sokkal erősebbet, mint az ő fegyverük. De mit? Én nem vagyok jártas az ilyen dolgokban. Arra már rájöttem, hogy nagyjából bármire tudom használni az erőmet és amit elképzelek azt nagyjából meg is tudom valósítani. Viszont nem vagyok benne annyira a fegyverek világában, hogy ismerjem is azt a fegyvert, amivel legyőzhetném magát az Ördögöt. Vajon a történelem során valaki feltalált már egy olyan fegyvert vagy bármi mást, amivel lehetséges lenne megfékezni és talán örökre megölni az Ördögöt? Valószínűleg nem. Mert, mint Isten, szerintem az Ördög is elpusztíthatatlan.

Már a kráterben vagyok. Gyönyörködöm a különleges természetben. Mintha életre kelt volna amint betettem ide a lábam. Akárcsak egy tündér varászlat, a fák szinte lépkednem, társalognak egymással. Falevelek életre kelnek s, mint a pillangók táncot járnak a széllel. Trópusi madarak különféle éneke tölti be az üreget. Furcsa dallama van. Hangulatában is eltérő. Néha szétrobban a boldogságtól, máskor kicsit szomorkásabb, aztán vészjósló, valami rosszat üzen. Leülök az egyik kőre, elmerülök a természetben és nem gondolok semmire. Próbálom kiüríteni a fejem. Igaz, hogy a következő lépésen kéne gondolkoznom, de most kell egy kis pihenő. Átadom magam a természet kellemes hangulatának.

Nyugodt meditálásomból egy kéz érintése hoz vissza a valóságba. Testem persze nem reagál rá úgy ahogy szeretném. Csukva van a szemem, de akkor is tudom ki is az. Máskülönben, ha nem ő lenne már megsebezve, vérezve fordulnék az ellenség felé. Mosolyogva fordulok felé. Hunyorognom kell, mert a Nap pont mellette süt. Kezem a szemem fölé teszem, árnyékolom a Napot. Kezét nyújtja, majd felhúz. Közel állunk egymáshoz. Hiányzott. Még ha nem is reagál rá a testem, legbelül nagyon mélyen érzem. Mosoly terül az arcomra, majd hozzábújom. Hallom szívverését, érzem teste melegét és illatát. Imádom. Élvezem lágy és nyugtató ölelését míg testem ellenkezni nem kezd. Szomorúan ellépek tőle. Állam alá nyúl és fejemet fölemeli, hogy szemünk találkozhasson. Gyönyörű szürkészöld szeme van.

"Nemsokára vége." – szólalok meg. "Elintézem, hogy ne undorodjon tőled a testem, pont, hogy az ellenkezője legyen. Vágyjon utánad."

"Én türelmes vagyok. Rád örökké tudnék várni. Mert megéri." – halványan megvillantja oldalmosolyát, majd lágy csókot ad a homlokomra. Végigmér majd, mint egy kiskutya picit oldalra dönti a fejét. "De mocskos vagy." – jelenti ki.

Megfogja kezem és a vízeséshez vezet. Óvatosan, nehogy a csúszós köveken elessünk. Majdnem közvetlen a vízesés mellett megállít. Mögötte vagyunk. Lassan elkezd levetkőztetni. Először eltávolítja a fegyvereim. Majd lassan sorjában a ruháim, fentről lefele. Én csak nézem őt, nem ellenkezem, átadom magam az irányításának. Próbálok uralkodni testemen, hogy most az egyszer legyen olyan kedves és kibírja Tyson érintéseit. Arcát figyelem. Alig látok rajta bármit is. Nyugodt. Szemei elvarázsolnak. Lassan vetkőztet. Türtőzteti magát és nem sietteti el a dolgot. Pedig azt gondoltam volna, hogy gyorsan letépi rólam a ruhákat. De nem. Nem is beszél. Érdekes, azt hittem majd megkérdezi, miért hozattam ide Savanával. De úgy tűnik nem is érdekli, miért kellett idejönnie. Inkább foglalkozik azzal, hogy most velem van és ketten vagyunk egy csodálatos helyen. És végre megvalósul az egyik kérése – együtt fogunk fürödni.