egy csepp vér

negyvenöt

Sziasztok!

Még mielőtt elkezdenétek olvasni, szeretném közölni, hogy ettől a résztől az eredeti író Jiyoora Minjiként hivatkozik! (Ami egyébként JiU tényleges valódi neve.)

Jó olvasást!

JIMIN

Futás.

Ez minden, amit tenni tudtam. Ez azoknak a pillanatoknak az egyike volt, mikor kétségbeesetten mentettem az életemet, olyannyira, hogy a mögöttem lévőkről is megfeledkeztem. Gahyeon, Yoohyeon, Yoongi és én jelen pillanatban a saját életünkért futottunk, és nem tehettem róla, de sajnáltam, hogy Minjit hátra kellett hagynunk. Mostanáig sem tudtam elfelejteni a drasztikus pillanatot, amiben a két testvér részesített minket...

Minji hátrahúzott minket, hogy tisztes távolságban maradhassunk Handonggal szemben. Még ha ott is maradtam, akkor is érezhettem a lány extrém haragját. Bár, az arcát nem láthattam a helyzetemből, de éreztem, hogy az az ártatlan kinézet már a múlté. Már csak abból, hogy a hangját hallgattam, magam elé tudtam képzelni az arckifejezéseit.

— Ó, unnie. Ezúttal elhagyni minket egy kicsit nehezebb feladat lenne. Komolyan azt gondolod, hogy olyan könnyen hagyni fogom? — kérdezte Handong, kitágítva a szemeit. — Fogalmad sincs róla, mennyi fájdalmon mentünk keresztül miatta, mikor megtudta, hogy elmentél. És biztosíthatom, hogy megfizetsz azért a fájdalomért, amit okoztál nekünk! — már csak attól, ahogy rápillantottam Handongra, kirázott a hideg. A gyötrelemtől, amit őt és Gahyeon többi testvérét megőrjítette olyannyira, hogy nem is tudják, mi az a kegyelem.

— Bármi lehetséges, Handong — felelt Minji nyugodt hangvétellel, de az aurája mindent elárult. Azok a szemek lehetnek akármilyen nyugodtak, de ha jobban megfigyeled, láthatod a benne égő tüzet. — Ha legutóbb megszöktem tőletek, bármikor képes vagyok rá.

— Ó, szóval csak mert te vagy a legidősebb, ilyen nagy az önbizalmad... Roppant öntelt vagy. Tégy hát próbára, ne csak szavakkal próbálj megfélemlíteni, mert az nem fog működni — mondta, letéve Jungkookot a talajra, majd tovább gúnyolódott a nővérével. — Gyerünk... Mutasd meg, mekkora önbizalmad van, unnie.

Minji elfordította a fejét, hogy súghasson nekünk valamit.

— Majd fussatok el, amilyen gyorsan csak tudtok, és ígérjetek meg valamit... Sosem néztek vissza — éreztem a komolyságot a hangjában, ami azt sugallta, ha megpróbálunk itt maradni, vagy esetleg ellenszegülni a kérésének, azt is megbánjuk, hogy egyáltalán megszülettünk.

Láttam, ahogy ismét Handongra pillant.

— Rendben, legalább láthatom, könnyebben legyőzlek-e, mint legutóbb.

— Ó, nem mered — Handong szemei hófehérré változtak, és a mosolya nem lehetett ijesztőbb annál, mint amilyen akkor volt. — Eltöröllek a színről, ha tudlak, hogy büszkévé tehessem őt.

Minji egyet hátralépett, jelét sem mutatva semmilyen megfélemlítő reakciónak. Ám mindig, amikor lépett egyet, mi, mint mögötte állók, valamilyen különös erőt éreztünk magunkban. Egy furcsa erőt, ami fojtogatott belülről. Mi ez?

Próbáltam figyelmen kívül hagyni az érzést, és figyeltem, ahogy a két testvér továbbra is farkasszemet néz egymással. Minji szemei vörösek lettek, a ruhája pedig feketévé vált.

Ez a valódi ereje egy Elveszett Léleknek?

— Futás! — kiáltotta Minji, a hangja mélyebben szólt a megszokottnál, aztán elkapta Handongot egy fekete dologgal, aminek kéz formája volt. A falhoz taszította a fiatalabbat, megfogva a nyakát, de alig ejtve sérülést a porcelán arcában. Ő csak mosolygott, ahogy megragadta a dolgot, hogy elhajítsa az átellenes sarokba, Minjivel együtt.