harminchét

77 14 8
                                    

SEOKJIN

Oppa.

Lassan kinyitottam a szemeimet egy ismeretlen hang hallatára. Nem tudtam megmozdítani a fejem: az egyetlen, amit láttam, a sátor teteje volt. Sőt, alig tudtam megmozdítani bármelyik testrészem is, mintha hozzá lennék láncolva a talajhoz. Kinyitottam a számat, hogy segítséget kérjek, de egy hang sem jött ki a torkomon.

Elkezdtem rettegni.

Oppa.

Ismét hallottam, de ezúttal mélyebb tónusban, mintha nem is ember hangja lenne egyáltalán. Próbáltam ráfogni az egészet a képzelőerőmre, arra, hogy csak halucinálok.

De nem tettem. Ezután azt észleltem, hogy fehér füst vesz körbe – mintha már hallottam volna erről a jelenségről korábban... –, én pedig megremegrem a félelemtől. Nem tudtam mást tenni, csak figyelni, ahogy lassacskán a füstből egy lány alakja formálódik.

Túlságosan valóságos volt, de én nem akartam hinni a létezésében.

Felém hajolt, mindenféle érzelmet elrejtve arcáról. Éreztem, ahogyan a lehelete az arcomhoz ér, s lassan libabőrösre csipkedi azt. Nem akartam hinni a szememnek, mégha tudtam is, hogy a valóságot látom: tudtam, csak magamat ijesztem meg, ha elkezdek hinni benne. Belégzés. Kilégzés. Belégzés. Kilégzés. Ezt ismételgetve próbáltam lenyugtatni magam.

— Hm, nem ijedsz meg tőlem? — szólalt meg, ajkával vigyort formálva. — Handongnak tetszik az effajta viselkedés — tette hozzá, felfedve előttem a nevét.

Felült, majd kuncogva a fejét rázta.

— Rossz érzés, hogy nem tudsz mozogni, nemde? Ne aggódj — tartott egy kis szünetet. — Legközelebb hagylak majd mozogni... Feltéve, ha látjuk egyáltalán még egymást.

— Handong-ah! Ne játszadozz folyton az emberekkel. Van fontosabb dolgunk is annál! Tudod, a... — a folytatást már nem hallhattam, mert megszűnni látszott az előbbi látomás, és ismét meg tudtam mozdulni.

— Ahj, rendben, Sua... — a lány, aki az előbb még egy helyen tartózkodott velem, még egy utolsót szólt, aztán végleg eltűnt.

Mielőtt még felülhettem volna, magam előtt láttam Taehyungot, ahogyan agresszívan a vállamat rángatja.

— Hyung! Már fél órája próbállak felébreszteni!

— Pontosabban csak három perce — helyesbített Jungkook.

— Fogd be...

— Hány óra van? — kérdeztem, miközben ülő helyzetbe emelkedtem.

— Hajnali öt — mosolygott Taehyung udvariasan.

— Haver, még korán van. Mi olyan fontos, hogy félbe kellett szakítanod a szépítő alvásom? Táskás lesz a szemem, tudod — magyaráztam.

— Hát... Tudod... — döntötte oldalra a fejét, miközben az ujjait birizgálta. — Segítened kellene.

— Mégis miben?

— Nem találjuk Gahyeont... Yoohyeon pár perce vette észre, hogy nyitva van a sátra.

— Mi? — hirtelen egy csomó gondolatfonál hálózta be az elmém, mint egy pókháló. Nem gondoltam volna, hogy történik valami... Már elhittem, hogy biztonságban vagyunk, de úgy néz ki, mégsem.

egy csepp vérWhere stories live. Discover now