egy csepp vér

harmincöt

Már rég kora reggel volt, mikor a társaság egy hosszú alvást és a tervükkel kapcsolatos diskurzust követően úgy döntött, ismét útra kel.

Az erdő édes, kevert illata csapta meg az orrukat, ahogyan megközelítették az elhagyatott városkát, amit a két testvér régen még otthonának nevezett. A levegő friss volt és tökéletes, emiatt a fiúk elgondolkodtak rajta, hogy hagyhattak az emberek egy várost csak így itt. A természet tiszta jelei áradtak szerteszét, megspékelve a fejük felett pár madár csiripelésével, ami sokkal barátságosabbá tette a helyet. Ha nem lettek volna azok a sötét titkok és történetek, akkor ez az elbűvölő hely magával a Paradicsommal vetekedne.

Néhány dolog túl tökéletesnek tűnt, de nem minden volt olyan pozitív.

Gahyeon gondolata arra terelődött, amire ez a horribilis hely megtanította. Soha... soha ne gyere vissza ebbe a házba. Ezek a szavak megállás nélkül kavarogtak a fiatal lány fejében. Plusz, a tény, hogy az ő Jiyoo unnieja, aki ezeket a szavakat mondta neki, a rémálmának főszereplője volt, nem hagyta nyugodni. Tudta, hogy van valami mélyebb jelentés az egész mögött.

Pár perc múlva Yoohyeonnak feltűnt, hogy a húga egyre jobban elsápad egy lehetséges elgondolkodás következtében. Az üveges tekintetéből és szabálytalan levegővételéből már tudta, hogy Gahyeont elfogta az idegesség.

— Hé... — szólalt meg az idősebb lány, mire a másik egy kissé megugrott ijedtében. — Minden oké? — vitt egy kis magabiztosságot a hangjába.

Gahyeon azonnal rábólintott, ahogy a kérdés elhagyta a nővére száját. Felé fordította a fejét és eleresztett egy hatalmas mosolyt, ezzel arra biztatva Yoohyeont, hogy minden rendben van vele – még ha igazából nem is.

Voltak pillanatok, amikor azt kívánta, bárcsak visszapörgethetné az időt és kitörölhetné az összes szörnyűséget az életéből, de egyúttal volt egy olyan érzése, ha megtenné, a boldogsága is odaveszne. Így megmaradtak az emlékek, ő pedig hagyta, hogy minden cselekedetét befolyásolják.

— Itt vagyunk — parkolta le Seokjin az autót, mire a fiatal lánynak végigfutott a hátán a hideg az emlékektől.

Nem állt készen. Úgy érezte, sosem fog készen állni.

Egykori bátorságának és lelkességének jelei egy pillanat alatt megszűnni látszottak, és idegesség vette át a megüresedett helyüket. Már kezdettől fogva nem szeretett volna mást, mint megfordulni, és elfutni. Ettől függetlenül még – szíve mélyén – hálás volt, hogy elérkezett ez az idő. Hálás volt magának, hogy kitűzött egy kihívást maga elé, és minden félelme ellenére teljesíteni tudta.

A félelem, mint olyan, képes mozgatni az embereket, ahogy akarja: vagy visszarántja, vagy előretolja. Gahyeonnal a másodikat tette.

Namjoont nézte, ahogy kiszabadul az autóból, és neki is kinyitja az ajtót.

— Megvizsgáljuk az egész helyet, rendben? Tudom, már ettetek, úgyhogy az éhségetek nem jó kifogás arra, hogy ne gyertek. Csak ne veszítsétek el az álomfogótokat, és minden rendben lesz. Ne veszítsétek el őket, és ne váljatok le a csapattól, mert attól a pillanattól kezdve, hogy elindulunk, nagyobb lesz az esélye annak, hogy valakinek bántódása esik — ahogy befejezte a monológját, intett, hogy kövessék.

Mindenki kiszállt a járműből, ahogyan Namjoon utasította. Ezután pedig Yoongi vette át a főnök szerepét, hiszen ő volt a másik, aki értett az ilyesmi munkához.

— Szóval... — köszörülte meg a torkát Yoongi, még  mielőtt belekezdett volna a mondandójába. — Gyorsan körbemegyünk a városban, és felmérjük a terepet. Minden gyanús dologra figyeljetek oda. Ezután visszajövünk ide, mert Namjoon megkért rá, hogy közöljek valamit veletek.