tizenkettő

112 19 0
                                    

Első felvonás.

A szoba hirtelen csendbe burkolózott. Amíg a fiúk a könyvet olvasták, Gahyeon tágra nyílt szemekkel meredt a telefonjára.

A lány hirtelen idegességet érzett. Nem tudta, hogy hinnie kellene-e az üzenet küldőjének, vagy nem. Egy dologban volt biztos csupán: ez nem egy olyan dolog, amivel az emberek viccelni szoktak.

Nem, nem lehetséges — gondolta magában, lezárva a telefonját, mert nem akart többet arra az ijesztő üzenetre gondolni.

Jin észrevette a lány frusztráltságát, és odament mellé. A karját a vállára tette, ezzel kicsit visszafogva a lány remegését.

— Gahyeon-ah, valami baj történt? — kérdezte lágy hangon, kicsit megnyugtatva vele a lányt.

— Én... — kezdte szédelgősen érezni magát, ahogy beszélni kezdett.

A többiek is észrevették, amint meghallották Jin hangját, és lerakták a könyvet az asztalra, majd Gahyeonhoz siettek, aki csak a telefonjára nézett.

— Gyerünk — mondta biztatásképp Jin.

— Adjátok a könyvet — szólalt meg végül a lány. — Választ akarok, most.

A srácok zavartan egymásra nézték, mert nem tudták mire vélni Gahyeon viselkedését, de végül úgy döntöttek, csak-csak a kezébe adják a könyvet.

Ahogy Hoseok neki adta, Gahyeon már rekordsebességgel nyitotta és lapozgatta is, fontos információ után kutatva.

...Hazudnom kellett Gahyeonnak arról, hogy az apja autóbalesetben halt meg, mert valójában az egyik testvére ölte meg...

...azóta kísértenek minket, mióta magunkkal hoztuk őt Busanba...

...mindig találkozom velük az álmaimban...

...bosszúra szomjaznak...

...az öt éves nyomozásom során megtudtam, hogy csak öten–

***

— Gahyeon! — kapta el Jungkook a lány kezét, megakadályozva, hogy tovább olvassa a könyvet, mert látta rajta, hogy már kezdett kikönnyezni. — Elég lesz.

— De...

— Bízd rá a srácokra... Te még mindig nem állsz készen rá — mondta Jungkook nyugtató hangon, mire Gahyeon csak egy bólintással válaszolt. — Taehyung és én felviszünk a szobádba. Le kell nyugodnod most, oké?

— Oké — felelt remegő hangon.

***

GAHYEON

Csak az ujjaimmal játszadoztam, miközben csendben maradtam a srácok előtt. Nem akartam megszólalni. Nem volt energiám megszólalni azok után, hogy a testvéreim így gondolnak rám.

Sosem gondoltam volna, hogy képesek ilyen dolgokra, miután az első anyám képes volt. Nem voltak többé azok a szerető testvérek, akik a gyerekkoromban gondoskodtak rólam. Ez nagyon elszomorított, hogy tudtam, ők azonnal meghaltak, ahogyan én megszöktem.

Hosszú ideig vártam rájuk azon az éjszakán. Aludni sem tudtam a szememből megállás nélkül potyogó könnyektől, ahogyan a járda szélén ücsörögtem, az emberek pedig, akik elhaladtak mellettem, csak furcsa pillantásokkal bombáztak.

Abban a pillanatban azt gondoltam, hogy senkim sem maradt, de amikor új szülőkhöz kerültem, megcsillant előttem az új remény. Próbáltam úgy élni az életem, hogy a testvéreimnek lehetőségük sem volt folytatni a sajátjaikat. Azt gondoltam, végre én is boldog lehetek.

De nem, a boldogság olyan hamar elpárolgott, amilyen gyorsan rátaláltam.

Nem kellett volna belemennem abba, hogy adoptáljanak, mert azok az ártatlan emberek még élnének a mai napig, akiket megismertem akkor. Nem tettem volna élő pokollá az életüket.

Minden az én hibám... Nekem is meg kellett volna halnom. Nem érdemlek meg semmit ebben a világban. Csak egy hiba vagyok benne.

Éreztem, ahogy egy könnycsepp végigfolyik az orcámon.

Hallottam, hogy Jungkook egy mély sóhajt hallatott, mielőtt megszólalt volna.

— Gahyeon, tényleg szívesen segítenénk neked, ha elmondanád, hogy mi a baj. Nem vagyok hozzászokva a csendes énedhez.

Felnéztem rá, de csak lassan a fejemet csóváltam.

Egy pillanatig síri csönd telepedett a szobára. Egyikünk sem akart beszélni addig, amíg Taehyung el nem határozta, hogy megtöri a jeget.

— Gahyeon-ah... Az üzenet miatt? — nézett rám. Tágra nyílt szemekkel néztem vissza rá.

— H-honnan tudsz róla? — kérdeztem.

— Az előbb láttam. De ne hidd azt, hogy körülötted lebzseltem, oké? — tettem fel a kezét védekezően. — Csak rápillantottam a telefonodra, amikor értesítést kaptál.

— Semmi baj — legyintettem. — Csak... Nehéz elhinni.

— Elhinni mit?

— Elhinni, hogy a testvéreim tényleg bosszút akarnak állni rajtam. M-meg akarnak ölni — mondtam, összepréselve az ajkaim. Az agyam még mindig nem fogadta el az igazságot, ahogyan a szívem darabokra tört a valóság tudatától.

— Várj, mi? Miért? — kérdezte Jungkook, felvonva a szemöldökét.

— Én... Inkább hagyom, hogy a könyv magyarázza el. Ha megpróbálom én, akkor úgy érzem, a testem nem fogja sokáig bírni. Srácok, kicsit egyedül tudnátok hagyni? Gondolkodni szeretnék.

Mindketten bólintottak, és rám mosolyogtak. Már azon voltak, hogy itt hagyjanak, mire Jimin futott be a szobába, meglepve vele mindhármunkat.

— Híreim vannak — mondta, lihegve a két szó között.

— Mi az? — kérdezte Jungkook.

— Gahyeon-ah — szólított, ezzel kényszerítve, hogy ránézzek. — Az egyik testvéred életben van.

— Melyik? — álltam fel, az ágyamra dobva a telefonom.

egy csepp vérWhere stories live. Discover now