Black Friday | 𝘣𝘦𝘧𝘦𝘫𝘦𝘻𝘦𝘵𝘵

8.

— Ó, elnézést... — kuncogott.

— Szóóóval, egy ri... akarom mondani... khm. Egy emberrel kevesebb — vigyorgott Carter.

— De hülyék vagytok! — nevetett Heather.

— Csak irtó rendesek — vinnyogta elvékonyított hangon Carter, és lányosan hátradobta hosszú haját. Mármint ha hosszú haja lenne. Dőltünk a röhögéstől, miközben Logan és Lewis beindították a kocsikat. Logan bérelt autójában Carter, Noah, Megan és én, Lewis ideiglenes terepjárójában Kate, Heather és Aaron foglalt helyet.

A paintball egy lepukkadt laktanya helyén volt, ahová én inkább be se mentem. A fiúk azonban, mintha valami ajándék várná ott őket, gyorsan rohantak be, mi lányok, pedig tanakodtunk, hogy melyik fiú kocsiját vigyük el.

— Csajok, nekem muszáj beszaladnom! — mondta lefehérdeve Kate.

— Kate, jól érzed magad? — léptem elé. — Kate?

— Mindjárt jövök — rohant el, én pedig utánaeredtem.

Kate meg sem állt Lewis-ig, én pedig kifulladva fogtam az oldalamat. Nem megy ez a futás, Mrs. Crusader. Hiába futtat mindig minket, mint valami idiótákat, nem vagyok futóbajnok és nem is leszek.

— Ash? — szólított meg Logan, aki akkor jött ki az öltözőből.

— Igen? — lihegtem, mint egy kutya.

Logan elém lépett, nekem pedig koppant az állam a padlón rendesen. A kabát amiben volt, majd ahogy azt az izét felhúzta, ami az arcát védte és homlokába hullottak tincsei...

— Meggondoltad magad? — röhögött ki.

— Mi? Dehogy! Nem szeretem az ilyesmiket... — nevettem fel.

— Tudom — húzta vissza arca elé a maszkot, ami így eltakarta csillogó gyémántjait.

— Vigyázz magadra! Tudom, hogy genetikailag belétek van kódolva a hősködés, de... na mindegy, csak nagyon vigyázz. Legfőképpen magadra! — dadogtam. Nem tudom, mi ütött belém, csak valahogy muszáj volt elmondanom ezt neki.

— Csak nem féltessz, Ash? — húzta fel az arcát takaró cuccot és megjelent az a levakarhatatlan vigyor a képén.

— Én? Ugyan, kérlek, ne röhögtess! — hahotáztam.

— Komolyan, Ashley Becker... — jött közelebb, majd kezét a lapockámra, onnan a derekamra vezette.

— Logan — helyeztem a tenyeremet a mellkasára. — Mit akarsz? — vigyorodtam el.

— Hm... nem tudom. Szerinted? — húzódott félmosolyra a szája.

— Tippem sincs — húztam tovább az agyát.

Balkezével a hajamat kezdte el cirógatni és vészesen közeledett felém. Tökéletes ajkait beharapva hajolt mégközelebb, mire a fejemben megszólalt a kis vészcsengő, hogy fussak el, de rohadt gyorsan, mert ebből baj lesz. Azonban eszem ágában sem volt futni. Istenem, azok az ajkak. Gyomrom görcsberándult, a kezemmel pedig legszívesebben végigtúrtam volna szőkésbarna haján.