Forgotten Love [Yoonseok/Sope]✔

eight

"Yoongi várj már meg!" kiáltott utánam.

"Nem. Mondtam, hogy űrlényekkel nem állok szóba!"

Mentem volna tovább, de megragadta a kezem és maga felé fordított.

"Nem értem, hogy lettem űrlény"

"Úgy, hogy mégsem tudom megmondani hazudsz-e, vagy sem."

"Ja, így már világos" nevette el magát, majd szemkontaktust teremtett.

Már nem voltak olyan üresek íriszei, mint mikor először találkoztunk. Valami megváltozott és ez tetszik, szeretném kideríteni mi az.

"Szeretnék belelátni a fejedbe" mondtam ki hirtelen, gondolkodás nélkül.

Ilyen sem történt még velem soha. Általában mindig mindent alaposan átgondolok, mielőtt kimondom.

"Tessék?" nézett rám értetlenül.

"Nagyon fura dolgokat teszel velem, és ez egyszerre tetszik is, meg nem is.
Összezavarsz.."

"Oké, ez most félreérthető volt.. Nem baj, végülis csak egy tömött utca közepén vagyunk, csak nem hallotta senki.."

Óvatosan rászorítottam kezére, majd lehajtottam a fejem és gondolkodni kezdtem, azon mit szabadna kimondanom és mit nem, azonban rá kellett jönnöm, hogy nekem erről fogalmam sincs..

"Nagyon furcsa vagy Jung Hoseok."

"Ezt nem hiszem el, hogy pont a te szádból hallom" nevette el magát ismét.

Túl sokat nevet. Sajnos az a baj, hogy ez tetszik, mert engem is mosolygásra késztet.

Hirtelen úgy éreztem közelebb akarok lenni hozzá, ezért elengedtem kezét és helyette mellkasához bújtam, majd karjaimat a hátára vezettem.

Úgy hiszem kicsit meglepődhetett, de később ő is viszonozta random ölelésem, szóval ott álltunk a város közepén ölelkezve.

Hoseok pov.

Ez a gyerek képes olyan szinten meglepni néha.. Persze ez nem rossz dolog, sőt..

Lassan kibújt az ölelésből, majd rám mosolygott.

Én még ilyet soha nem láttam.. Egy pillanatra talán még a lélegezni is elfelejtettem a látványtól.

Szinte éreztem, hogy felragyog a környék attól a vigyortól. Ez viszont egy kicsit rosszul érintett, ugyanis az első barátnőm mondott nekem hasonlót, és az akkori barátaim is mind napocskának, meg napfénynek hívtak..

Akkor még kimondhatatlanul idegesített ez a dolog, de ma már visszasírom azt az időt. Szeretnék megint olyan boldog lenni, mint akkoriban.

"Baj van?" kérdezte félre billentett fejjel.

Istenem ezt nem lehet elviselni..

"Megőrjítesz.."

"I-igen?" tekintett rám ijedten.

"Nem úgy értem, ez nem rossz! Én csak.. bókoltam!" próbáltam menteni a dolgot.

"Oh, ez esetben köszönöm." mosolyodott el újra.

Annyira egyszerű néha..

"Mondd csak, mi lenne, ha bemutatnálak pár régi barátomnak?" jutott eszembe az ötlet.

"Hát, nem tudom."

"Na, kérlek!"

"Legyen, de jegyezd meg te voltál az aki erősködött. Innentől kezdve semmilyen felelősséget nem vállalok abban az esetben, ha akaratlanul is leégetnélek a barátaid előtt."

"Oh, ugyan már nem vagy te annyira rossz!"

"Ki beszél itt rólam?" értetlenkedett.

Au..

"..Te nagyon gonosz vagy."

"Te meg buta."

"Miért is csinálom ezt? Miért vagyok itt egyáltalán? Jobb, ha haza megyek." akadtam ki, mahd indultam el az egyik irányba

"Hoseok várj.. Hé, ne menj el!" kiabált utánam "Hobii!"

A következő pillanatban pedig már dőltem. Hihetetlen ez az ember..

Egy darabig csak morgolódtam a földön fekve, majd hasról hátra fordultam és a gesztenye színű tincsek tulajdonosára néztem, aki azóta sem engedett el.

"Ez feltétlenül szükséges volt, igaz?" utaltam arra, hogy miatta mindketten sikeresen földre borultunk "És akkor még én vagyok a buta.."

"Ne haragudj, úgy éreztem vissza kell vágnom." nézett fel rám ártatlanul.

"Miért? Eleve te kezdted!" mondtam nevetve a tehetetlenségtől.

"Sajnálom."

"Tudod egyáltalán miért kérsz bocsánatot?"

"..Nem, csak úgy éreztem, hogy kell"

"Na jó, nekem ennyi elég volt, hagyj engem."

Felálltam, majd elindultam hazafelé.