1.fejezet - Negyvenöt percet késtél

789 31 3
                                    

Átírva

Holnapután beülve a tanárom mellé a kocsiba, mindketten farkasszemeztünk egy ideig, míg ő végül kérdőn nem pillantott rám.

– Mit mondott anyukád? Az ábrázatodból ítélve elengedett – fürkészett a szemeivel.

– Elengedett a Hadtörténetibe – jelentettem ki neki, mintha az eddig is egyértelmű volna.

– A Hadtörténetibe? Uramisten, te tényleg a múzeumba akarsz menni? – képedt el a tanár, ahogy elindult a kocsival kifordulva az útra. Utáltam, hogy mindenkit ilyen nehéz meggyőzni arról, hogy az ember múzeumba akar menni. Nem hittem volna, hogy ilyen egyértelműek a hátsó szándékaim.

– Pontosan – biccentettem a szokásos levakarhatatlan vigyorral a számon, mire a tanárom értetlenül összevonta a szemöldökeit, majd feladta, hogy megértse miért akarok múzeumba menni. Jobb is volt így.

Hamar végigsasszéztam a múzeumon, miközben egy műmosollyal az arcomon próbáltam eljátszani az izgatott tizenéves fiút, aki a faluból kiszabadulva egy múzeumban próbál művelődni. Nyilván szépen eljátszottam a szerepemet, nem kell engem félteni. Elvégre Nagy vér csörgedezik az ereimben. És ha valaki, akkor apám tudja, hogy kell kiválóan színészkedni. Mondjuk anyu sem semmi, de apát lekörözni nem tudja.

– Elmentem a mosdóba – néztem a tanárra, aki még mindig hitetlenkedve meredt maga elé, mert nem hitte el, hogy azért könyörögtem anyámnak, hogy múzeumba menjek.

– Rendben – biccentett én pedig elindultam, bár amikor már lefordultam az egyik folyosón, nekidőltem az egyik falnak és előkaptam a telefonomat. Vagyis bocsánat. Anya telefonját. Azt használtam ki a tervemhez, hogy ugyanolyan telefonmodellünk volt, ami miatt reggel megeshet, hogy a nagy álmosságban összecseréljük őket.
Így írtam be anyám pin kódját nyugodt szívvel (amúgy a születési dátumom volt, szóval annyit nem kellett rajta filózni) és indítottam el a tervem második részét. „Legálisan" megszökni innen. Jó, mondjuk ez a rész nevetségesen egyszerű volt, hisz csak anyám nevében írtam egy SMS-t, hogy menjen nyugodtan haza a tanárom, ő majd értem jön.

Erre ő írta, hogy megvárná míg ideér, de én a hamis üzenetben megnyugtattam, hogy nincs semmi baj, én jó fiú vagyok és meg tudom várni egyedül. Ezt bevette és azt, mondta, hogy akkor ő indul haza. Ezek után kitöröltem a beszélgetést anyám telefonjából, a zsebem mélyére nyomtam azt, és faarccal mentem vissza a tanárom mellé.

– Azt mondta anyád, hogy érted jön – jelentette ki engem különösen fürkészve. – És hogy menjek, mert nyugodtan megvárod őt itt egyedül is.

– Én megvárom őt itt nyugtalanul is – jelentettem ki újabb vigyorral a számon.

– Ne szökj el nekem – rázta a fejét, ahogy kiérve a múzeumból, a kocsija előtt álltunk. – Bármit is tervezel, nagy bajba kerülsz.

– Baj lesz abből, ha hazamegyek? Jó, abból mindig, akkor ez egy költői kérdés volt.

– Valami nincs rendben a mai nappal vagy épp veled. Szerintem neked elment az eszed – jelentette ki Ilona a legnagyobb természetességgel.

– Szerintem meg épp most jött meg – néztem rá megmakacsolva magamat. Nem fog ő belőlem semmit se kihúzni.

– Ahogy akarod – rántotta meg a vállait, majd beülve az autóba elhajtott, otthagyva a vigyorgó énemet.
Most, hogy megszabadultam a tanáromtól, vidáman indultam el a jegyautómatához azzal a szándékkal, hogy én most néhány vonaljeggyel fogom gazdagítani magamat, amit a ház körül talált aprópénzből tervezek kifizetni.

17 év múlva...Where stories live. Discover now