Akkor fogadjunk!

XX.- Utolsó kívánság

Mio's pow

Vége... Tudatosult bennem, mikor feleszméltem. A sötétség és az eszméletlenség eltűnt, de ezek helyét két sokkal gyötrőbb érzés váltotta fel; pánik és tehetetlenség. A véremben drogként áradt szét a félelem és remegett meg tőle egész testem, ahogy eljutott minden kis szegletébe, ezzel tudatva velem, hogy nem alaptalan a veszély érzetem. A vér a lüktetett fülemben ezzel elnyomva minden mást, tüdőm gyorsan emelkedett, míg szívem torkomban dobogott.

Féltem. Minden eddiginél jobban féltem. Nem azért, mert tehetetlen vagyok, nem azért, mert csuklóimat és bokámat érdes háncskötél fogja össze, vagy, mert nem látok semmit a szemeimet takaró szatén miatt. Nem. Azért remegek, mert most először életemben élni akarok. Több ok is kötött, ahhoz, hogy tovább erősítsem az életben maradtak csoportját.

Meg akarom védeni Joshot és látni, ahogyan felnő. Még ezerszer meg akarom csókolni Shizuot. Találkozni és nevetni akarok Utával.
Nem akarom hátrahagyni a szeretteimet!

Elkezdtem fészkelődni a széken, ahova kikötöttek, nem érdekelt, hogy az érdes kötél mennyire vágja a végtagjaimat. Ordítottam, ahogy bírtam, de csak elfojtott, gyenge hangoknak tűnt a számban lévő kendő miatt. Haza akarok menni.

...

Nem tudom, hogy mennyi ideje próbálkozok a szabadulásra tett hasztalan kísérleteimmel, de kezemet és lábamat teljesen kidörzsölte a durva anyag, már a húsomba vájjad bele. A torkom ég, teljesen berekedtem a szüntelen kiabálás miatt, a kiáltásnak szánt sikoly, csak érdes nyögésnek hat.

Most már nem is próbálkozom... Csak ülök és várom a legrosszabbat. A félelem már teljesen átvette rajtam az uralmat. Nem tudok logikusan gondolkodni. Csak megválaszolatlan kérdések vibrálnak a fejemben szüntelen.

Hol vagyok?

Miért vagyok itt?

Ki hozott ide?

De hiába minden erőfeszítés, ha nem kapok rá válaszokat. Sőt nem is akarok válaszokat! Csak egyetlen egy dolgot szeretnék; eltűnni innen.
-De mi van, ha nem jutok soha ki?- Ennek gondolatára megtelt szemem könnyel és cseppenként lassan-lassan kifolytak a szatén alól, hogy lecsordulhassanak arcomon, onnan pedig le a mélységbe. Az egyiket követte a másik, míg azon nem kaptam magam, hogy halkan sírok. Ajkaimon fojtottan szivárogtak ki a fájdalmas nyögések.

-Miért is ne sírhatnék? Hiszen egyedül vagyok... Újra.- Keserűen elmosolyodtam –már amennyire tudtam a bekötözött számmal- és tovább ültem várva valamire.

...

Ismét eltelt számomra ismeretlen mennyiségű idő, míg kattanást nem hallottam magam mögött. Léptek. Ahogy egyre közelebbről hallottam a cipő talpának koccanását a padlóéval, úgy ért egyre közelebb az ismeretlen alak. A székem mögött megáll, mert a hangok abbamaradtak, szinte hallottam, ahogyan lélegzik. Megpróbáltam megfordítani a fejemet, de nem jártam sikerrel. Az alak megragadta állam és ellentmondást nem tűrően fordította vissza eredeti helyzetébe. Még egyszer megpróbáltam, de ugyanez lett azzal a kivétellel, hogy most kezét nem vette el, tovább tartotta vele alsóállkapcsomat, míg másik kezét vállamra simította.

Erőteljesebben kirántottam magam fogásából és rángatózni kezdtem, hátha sikerülne valahogy elmenekülnöm hatalmas tenyerei elől. A kezek csodával határos módon eltűntek testemről, de kis vártatva éreztem, hogy az illető közelebb hajol fülemhez. A lehelete melengette tarkómat és ismerős kuncogása közvetlen a fülembe csengett.