Akkor fogadjunk!

XV.- Azt hiszem belédszerettem

Mio's pow

Iskola után azonnal a kávéházba rohantam, nem szerencsés két héten keresztül kihagyni a munkát. Egy biccentéssel köszöntem az üzletvezetőnek és hátra siettem átöltözni. Magamra rángattam a fehér egyen ingemet és a fekete kötényt, amin az üzlet logója díszelgett, derekamon megkötve az anyagot siettem a pult mögé. Az emberek jöttek-mentek, a kis csengő az ajtó felett szüntelenül jelezte az új vendég érkezését. A kávé illata vegyült a friss teáéval, és egy különös és jellegzetes eleggyé válva lepték el a teret. A kávéfőző duruzsolása összemosódott a halk beszélgetés foszlányokkal. Hirtelen egy magas alak suhant be a bejáraton, szinte világított a festett vörös tincseivel.
-Nem. Nem, ezt én nem. Nem!- Ezek voltak az első gondolataim és imádkoztam, hogy ne vegyen észre. A személyzeti ajtón hátra surrantam és reménykedtem, hogy nem jut eszébe senkinél rákérdezni, hogy itt vagyok-e.
-Vagy lehet nem is hozzám jött...- Ez a gondolat egyszerre nyugtatott meg és töltött el félelemmel. Fáradt voltam. Elegem volt abból, hogy kerüljem, hogy ne keressem. Belefáradtam.
-Az lenne a legjobb ha megkérném, hogy ne keressen, és ennyi?- Tettem fel magamban a kérdést. Valahogy elszomorított a gondolat, hogy nem láthatom többet. Nem láthatnám azt az önelégült vigyorát, rikító haját, sötétbarna íriszeit, amik képesek rabul ejteni az ember tekintetét. Nem lenne többé...

Mire észbe kaptam könnyeim némán folytak le arcomról, egészen az öltöző poros linóleum padlójáig. Túlságosan fájt volna vele lennem, de mellette maradni sem lettem volna képes.
-Most hova tovább?- Gondolkodtam el magamban. Legjobb döntésnek azt találtam, hogyha visszamennék dolgozni. Míg a munkával foglalkozom, addig sem magamat nyomorítom meg az ilyen kérdésekkel. Letörölve könnyeimet és megtörölve nedves arcomat köpenyemben álltam fel és indultam meg a bejárathoz

Óvatosan kilestem az ajtón és pont elcsíptem távolodó alakját, amint elhagyja a kávéházat. Egy sóhajtással foglaltam el újra helyemet a pultba és szenteltem ismét figyelmemet a vevőknek.

...

Holt fáradtan dobtam le táskám az ajtó előtt és zártam be magam után.
-Ha minden igaz, ma Josho az egyik barátnőjénél alszik. Akkor egyedül leszek itthon.- Nyugtáztam magamban és a fürdő felé vettem az irányt.

Egy gyors tusolás után már a kanapén feküdtem, és Után gondolkodtam. Pontosabban azon, amit mondott; ''Shizuo is borzalmasan van.'' meg, hogy ''Egyre többet balhézik!''. Valahol úgy éreztem, hogy ez az én hibám is, de ennek ellenére nem lennék képes beszélni vele. A szemébe nézni se tudnék...

Csengettek.

- Ki a pokol lehet ilyenkor? – néztem mérgelődve az órára, ami rendületlenül háromnegyed tizenegyet mutatott

Kinyitottam az ajtót és azzal a lendülettel csuktam is volna vissza, ha valaki nem támasztotta volna ki a lábfejével.

- Mio... - kezdte halkan és szemembe nézett

- Menj el. – jelentettem ki magabiztosan

- Kérlek, legalább hallgass meg!

Nagyot sóhajtottam és átgondoltam a lehetőségeket mi lehet a kimenetele annak, hogy beengedem és meghallgatom. A legrosszabb lehetőségnek azt láttam, hogy megint meg akarom fojtani...

Utat engedtem neki, hogy bejöhessen, intettem jelezve neki, hogy foglaljon helyet. Ő a kanapén ült le én a fotelbe, -tisztes távolságra tőle-.

- F-figyelj, - kezdett bele akadozva, látszott rajta, hogy nehezen beszél és keresi a szavakat - tudom, hogy ez nem javít semmin, de én tényleg sajnálom. Te voltál az első ember, akit nem akartam tönkre tenni...