Akkor fogadjunk!

XIX.- Felemésztő sötétség

Mio's pow

- Josho, gyere! – szólítottam meg a kanapén terpeszkedő húgom – Indulnunk kellene.

Nagyjából egy héttel ezelőtt megbeszéltük Shizuoval, hogy egy kis időre átcuccolok hozzá. Erre az időre Josho az egyik barátnőjénél fog maradni, kicsit bűntudatom van emiatt, még sosem hagytam egyedül ennyi időre és mostanában el is hanyagoltam.

- Megyek már! – mondja derűs mosollyal az arcán és felnyalábolja a bőröndjét

Én is hasonló képen cselekszem és kivonszolom a poggyászomat a ház elé és segítek társamnak is. Shizuo már a túl oldalt parkolt le Kim kocsijával –az ő motorjával kicsit bajos lenne a ''költözés''-, átsietünk az úttesten és bedobjuk a terhünk a csomagtartóba. Egy gyors köszönéssel és puszival később már meg is indul alattunk a jármű. A rádió halkan szól, mi az ablakon keresztül nézve szemléljük az utcákban sorakozó házakat, míg sofőrünk monoton utat.

Először egy kedves kis környékre visz utunk, mivel Joshot rakjuk ki először, utána toronyirány megyünk vörös barátom házához. Hamarosan meg is érkezünk az első célállomáshoz, ahol már egy kedvesen mosolygó család áll az ajtóban. A fehérre mázolt kerítés mögött egy krémszínű emeletes ház tornyosul az ég felé, ablakaiban virágládák csüngenek, azokban pedig élénkpiros színű virágok szívják magukba az éltető napfényt. Húgomat most már nyugodtabb szívvel hagyom itt erre a pár napra. Egy öleléssel és egy homlok puszival engedem el magam mellől és integetve köszönök el a távolodó lánytól.

Még egyszer visszafordul ezzel meglebbentve szürkés hajkoronáját. Mosolyogva integet, ezzel is nyugtatva engem.

- Vigyázz magadra! – intek én is neki

Ezzel a mondattal el is köszönök tőle és visszaszállok az anyósülésre Shizuo mellé. A kocsi elindul, de szememmel tovább pásztázom a kellemes hangulatú családi házat, tevékenységemet addig folytatom, míg teljesen el nem tűnik látóteremből az említett épület. A mellettem lévő is észrevehette tevékenységemet, mivel nyugtatólag combomra helyezi tenyerét.

- Nyugodj meg, nagylány már, tud vigyázni magára! Amúgy is nem egy életre váltatok el, egy hét múlva már újra együtt reggelizhettek! – mosolyg rám kedvesen, ezzel az én arcomra is egy halvány boldogságot csempészve

- Tudom csak... Évek óta együtt lakunk és minden lépését láthattam, de most nem. És ez nagyon fura, te is tudod mennyire féltem.

Ezzel a mondattal és Shizuo helyeslő bólogatásával be is fejeztük a társalgást. Az út többi részét meghitt csendben töltöttük, én újra visszatértem a kertváros elhaladó látképének pásztázásával, míg ő a vezetésre koncentrált. Nem sokkal később meg is érkeztünk a vörös házához. Először ő száll ki, majd követve példáját én is. Kezembe fogva utazópoggyászomat meneteltem a bejárati ajtó fele, ahol már Shizuo nagyban serénykedett a lakáskulcsokkal. Amint teljesen mellé értem kattant a zár és nyílt az ajtó, engem előreengedve léptünk be az ismerős térbe. Csomagomat a fal mellé támasztva kezdtem el levetni felesleges ruhadarabomat.

Immáron cipőm nélkül álldogáltam a nappaliban várva ideiglenes lakótáram felbukkanására, ami kisidő múlva be is következett. A hálószoba félfájának támaszkodva nézett engem boldog mosollyal az arcán. Ellökte magát a faszerkezettől és felém vette az irányt, pár lépéssel átszelte a köztünk lévő távolságot és a következő pillanatban már felettem tornyosult.

- Felszabadítottam egy kis helyet a ruhásszekrénybe a ruháidnak. Segítsek kipakolni? – néz le rám vészesen közelről

Szégyenlősen bólintottam, ahogy megéreztem egyik tenyerét derekamra simulni. Óvatosan közelebb hajoltam és lábujjhegyre állva néztem kérlelően szemébe. Ajkaink egyre közelebb sodródtak egymáshoz, már csak centik választották el őket, végül Shizuo szüntette meg a távolságot köztünk. Mikor testünk összeforrt egy lágy csókban, karjával közelebb vont magához, én boldogan simultam az ölelésébe és viszonoztam szerelemtől mámoros csókját.