Akkor fogadjunk!

XIII.- Szerelmet...

Shizuo's pow

Sosem láttam olyan gyönyörűnek, mint akkor; vágytól lihegett, haja kócosan hullott szemében, ami most kiéhezetten csillogott a behúzott függönyökön beszűrődő holdfény nyújtotta félhomályban. Egyik kezem feje mellett pihent, míg másik farmerjának sliccével bajlódik.

Tevékenységemet rázkódás zavarta meg, de a jelenséget betudtam annak, hogy az alkoholtól és a vágytól remeg az alattam fekvő, így mit sem törődve vele rángattam le róla a zavaró anyagot és simítottam rá boxeren keresztül.

- Neh... k-kérlek ne! – hallottam meg Mio síró hangját és egyből új értelmezést nyert minden bennem

Mintha tűzbe nyúltam volna úgy ugrottam el tőle. Mio is felkelt és magához húzva térdét és úgy hullatta könnyeit tovább némán. Tehetetlenül néztem összetört arcára és könnyes szemére. Mikor teljesen kitisztult a fejem és agyam is feldolgozta képet, amit látok valami elpattant bennem.
-Mit tettem? Mit csinálok? Hogy jutottam egyáltalán ide?- Annyi kérdésre szerettem volna választ kapni abban a pillanatban, de tudtam, hogy a legtöbbet saját magamnak kéne feltennem és talán nem merném bevallani.

Megvártam, míg Mio lenyugszik és óvatosan közelebb másztam felé és hátára simítottam. Az érintésemre össze rezzent.

- Mio, nyugodj meg. – suttogtam fülébe - Nincs semmi baj... minden rendbe.

Felkaptam karomba és lesétáltam az emeletről, ki a bejáraton és megindultam lakhelye felé. Egy negyedórányi séta után megérkeztünk az említett épülethez. Nehézségek árán, de sikerült Miot eljuttatni a saját ágyához. Szegény még mindig összegörnyedve némán remegett.

Képes voltam a képébe hazudni, hogy nincs baj, és, hogy nem történt semmi, amiért aggódnia kéne. Undorodom magamtól, a tetteimtől, az életemtől. Képes lettem volna őt is ilyenné tenni. Olyanná, aki nem élvezi a mindennapjait. Én is megvágtam volna, hogy hadd tarkítsa még egy seb a makulátlannak tűnő bőrét a többi múlt belé sérelem mellett.

Abba hagyta a sírást és kimerülten engedett térdei szorításából, de lábát nem engedte le. Nem bírtam tovább nézni. Szó nélkül felálltam és kisétáltam hálószobájából, még az ajtókeretből visszanéztem, de nem volt jó ötlet; körmeit görcsösen combjába vájta, fogaival alsó ajkát harapta és szemit összeszorítva ült ott, mintha minden fájdalma kiszabadulni készülne. Hiába volt egyértelműen szüksége segítségre én egyszerűen csak kisétálta. Ott hagytam... Borzalmas ember vagyok.

Megágyaztam magamnak a kanapén és fáradtan rogytam le a bútordarabra. Fáradt voltam, fájt mindenem és a kérdések, vádak elől szerettem volna a boldog tudatlanságba menekülni, ami szerencsére hamarosan eljött.

...

- Agh... - reggel fejfájásra ébredtem, nem a másnaposság miatt, hanem inkább a gondolatok feszítették koponyámat

A fájdalommal megbirkózva botorkáltam ki a konyhába egy pohár vízért annak reményében hátha a folyékony manna –és talán egy fájdalomcsillapító-, enyhülést nyújtana. Tevékenységemet apró neszek zavarták meg. A hang irányába fordulva egy álmos szemű, elaludt hajú Mioval találtam szembe magam.

- Reggelt'. – biccentettem az említett felé, válaszul egy értetlen pillantást kaptam

- Viszont... mit keresel itt? – nézett rám kételkedve

- Üljünk le, elmesélem. –indultam el a nappali felé

Elsétáltam a még mindig sokkos állapotban lévő Mio mellett egészen a kanapéig, amire levetettem magam. Vendéglátóm szintén helyet foglalt és választ várva fürkészett kíváncsi és ideges szürke szemeivel.