sʜᴀᴛᴛᴇʀᴇᴅ | ᴛᴏᴅᴏʀᴏᴋɪ × ᴏᴄ | ✔

ᴛᴡᴇɴᴛʏ

» ᴹᴬᴺᴬᴹᴵ «

Emlékszem, hogy régen, amikor szomorú voltam, mindig anya nyugtatott meg édes szavaival és magáhozölelve, fejemet simogatta, mindaddig míg el nem mosolyodtam. Akkor jöttem rá, hogy sokszor a tettek többet érnek minden elhangzott, üres szónál.

~•••~

Hogy mondhattam ilyen nyálas dolgot?!

Némán, magam elé meredve lépkedtem Shouto mellett, miközben kezeink összekulcsolva pihentek testünk között. Míg ő Deku-val beszélgetett, én üres tekintettel gondolkoztam, hogy vajon honnan is tanultam meg ilyen nyugodtan kezelni az első csók utáni pillanatokat.

Fél nyolc múlt, amikor elhatároztuk, hogy elindulunk vissza a szállásra. Az arcom égett, ám Shouto teljesen természetes módon megragadta a kezemet és összekulcsolta ujjainkat, azóta pedig itt tartunk. Éreztem magamon a lányok tekintetét, ahogyan majd felfaltak büszkén csillogó szemeikkel. Képtelen voltam bárkire is nézni abban a pillanatban, mert tudtam, hogy egy pillanat alatt előnti a vér az arcomat.

– Szokatlanul csendben vagy, Manami – hajolt előrébb Izuku, hogy jobban rámlásson.

Lemeredve néztem fel a két, engem figyelő fiúra.

– Íze, csak fáradt vagyok, meg minden – motyogtam, tudomást sem szerezve Shouto arcara kiülő elégedett mosolyáról.

– "Meg minden?" – húzott magához közelebb, nekem pedig a torkomon akadtak a szavak.

– Baka – motyogtam mellkasába temetve fejemet, amitől szorosabban fonta körém karjait.

Furcsa volt számomra a helyzet, de Shouto egy pillanatra sem ingott meg, megint ő volt, aki engem támogatott és próbált helyén valóan viselkedni. Ez volt az egyik különleges dolog, amiért beleszerettem.

~•••~

Nem hazudtam, amikor azt mondtam, hogy fáradt voltam. A szemeim majd leragadtak, amikor visszaértünk a házhoz, Shouto mámorító illatától pedig még jobban melankólikus állapotba kerültem. A folyosón mindenki elköszönt egymástól, míg végül csak mi ketten maradtunk ott. Gyengéden magához húzott és csókot nyomott orromra, amitől bebandzsítva néztem arra a pontra, ahol ajkai találkoztak bőrömmel. Halkan felnevetett a látványomon, mire elvörösödve hagytam, hogy karjai közé zárjon.

– Nehéz eset vagy, ugye tudtad? – tűrt egy kósza tincset a fülem mögé.

Kínosan nevetgélve vakargattam tarkómat, hiszen tudtam, hogy igaza volt. Beletelt egy kis időbe, mire rájöttem a dolgokra.

– Te pedig pimasz. Egyáltalán honnan tanultad a trükkjeidet, hogy ilyen könnyen zavarba tudj hozni? – húztam fel orromat, és biztosan nevetséges látványt nyújtottam.

– Talán Kaminari segített pár dologban – köhintette zavartan, mire halkan felkacagva arcára csúsztattam kezeimet.

– Elég jó segítség volt, azt kell mondjam – suttogtam ajkaira, majd minden előzmény nélkül hátraléptem tőle.

Párat pislogott, mire felfogta, hogy mi is történt az elmúlt két másodpercben.

– Jó éjt, Shouto – vigyorogtam rá és hátat fordítva otthagytam a lemerevedett fiút.