sʜᴀᴛᴛᴇʀᴇᴅ | ᴛᴏᴅᴏʀᴏᴋɪ × ᴏᴄ | ✔

ᴇʟᴇᴠᴇɴ

» ᴹᴬᴺᴬᴹᴵ «

Lefagyva bámultam Shouto szemeibe, amik várakozva néztek vissza rám.
Hatalmasat nyeltem, miközben az agyam ezerrel pörgött egy hihető magyarázat után kutatva. Nem akartam neki hazudni és magamat sem akartam nevetségessé tenni azáltal, hogy kijelentem előtte: még sosem éreztem ezelőtt ilyesmit.
Alsó ajkamat rágcsáltam kínomban, majd összeszorítottam szemeimet és a lehető leghalkabban kezdtem el beszélni.

- Nem akartam tőle semmit, én csak...

- Csak? - hallottam a hangján, hogy tényleg érdekelte a magyarázatom.

- Én-én valamiért folyton zavarba jövök, ha a közelemben vagy - motyogtam teljesen elvörösödve.

Mivel még mindig csukva voltak a szemeim, nem láthattam az arcát, ezért egészen lassan nyitottam ki őket, a legrosszabbra számítva. A zord tekintet helyett egy meglepett és elpirult fogadott, ami igazán aranyossá tette őt.

- Ezért siettem el annyira - tettem hozzá halkan, és zavartan a fülem mögé tűrtem az egyik arcombalógó tincsemet.

A csend, ami beállt közöttünk szinte már szúrta a füleimet, a többiek hangoskodása pedig rátett még egy lapáttal az idegességemre. Egy örökkévalóságnak tűnt, amikor hallottam, hogy egy nagy levegőt véve megszólalt.

- Ha gondolod... - érdeklődve, még mindig vörösen felnéztem rá - Elmehetnénk valahova a kirándulás után...

Ledöbbenve figyeltem az elveszett fiút és önkéntelenül is elmosolyodtam az elém táruló kép láttán. Valami oknál fogva már nem éreztem magam zavarban, de a szívem még mindig őrült tempóban dobogott a mellkasomban és az a furcsa érzés melegséggel töltött el.

- Ígéred? - tettem fel a számomra oly' sokat jelentő kérdést.

Halványan elmosolyododott és megnyugodva felsóhajtott.

- Ígérem.

Az út alatt egy percig sem unatkoztam Shouto mellett. Mindig volt valami téma, amiről megvitathattuk a véleményünket, volt hogy időközönként egy kissebb kuncogást is sikerült előcsalnia belőlem. Hosszú idő óta ő volt az első, aki őszintén meg tudott nevettetni, és ezért hálás voltam neki.

- Nézd! - muttam ki az ablakon teljesen felpörögve.

Éppen egy nagyobb tó mellett haladtunk el, ami a házunkhoz közelire emlékeztetett. Csillogó szemekkel figyeltem a körenyzetet, amely szépségével egy pillanat alatt levett a lábaimról.

- Látom, szereted a természetet - nézett ki melletem egy pillanatra, majd újra az arcomat kezdte el figyelni.

- Igen - mondtam elmosolyodva - Kis korom óta, elég sok időt töltöttem kint, és ez részben a képességem miatt is van - utaltam a szél alapú erőmre, amelyhez elmaradhatatlan a friss levegő.

Shouto figyelmesen bólintott és ez arra késztetett, hogy folytassam.

- Régen nagyon sokat jártam ki egy kissebb tóhoz, amit még anyukám mutatott nekem. Nem az a fajta titkos hely, az utcáról simán rá lehet látni...mégis sokat jelent számomra. Ott tudok a legjobban kikapcsolódni és mindig oda menekülök ki a gondjaim elől, hogy csak egy kis időre el tudjam feledni az engem érő sérelmeket - meredtem a tisztásra, amely mellett akkor haladtun el.

- De ugye tudod, hogy már nem vagy egyedül? - kérdezte a semmiből Shouto, amitől a szívem hatalmasat dobbant.

- Tudom - fordultam felé ismét és már sokadjára vesztem el azokban az igéző szemeiben.