sʜᴀᴛᴛᴇʀᴇᴅ | ᴛᴏᴅᴏʀᴏᴋɪ × ᴏᴄ | ✔

sɪx

~ F̶i̶l̶l̶e̶r̶ r̶és̶z̶: ᴍᴀɴᴀᴍɪ ᴍúʟᴛᴊᴀ ~

» ᴹᴬᴺᴬᴹᴵ «

Csendesen kikukucskáltam az ajtó kerete mögül és szemeimmel körbekémleltem a terepet. Minden csendes volt, de éreztem a jelenlétét és már tudtam, hogy abban a szobában bújt el. Lassan a kanapéhoz settenkedtem, majd elvigyorodva a bútor mögé lestem.

- Megvagy! - kiáltottam fel és rávetettem magam anyára, aki fejét ingatva hagyta, hogy nyaka köré fonjam karjaimat.

- Azt hittem, hogy nem fogsz megtalálni - nézett fel a plafonra tettetett bosszúsággal.

- Pedig nagyon könnyű volt, hallottam, ahogyan levegőt vettél - kuncogtam.

- Csakugyan? - mosolyodott el és a fülem mögé tűrte egyik rakoncátlan tincsemet. Nem szerette, ha a hajam az arcomba lógott, pedig nekem így volt kényelmes.

- Mondd csak, nincs kedved valamit sütni apukádnak? - vetette fel az ötletet, nekek pedig azonnal felcsillantak a szemeim és hangosan felkacagva befutottam a konyhába.

~•••~

A helyiség valóságos csatatérré változott, mindenhol liszt és tésztamaradványok voltak szétszóródva, ami abban a pillanatban nem érdekelt. Anyát annál inkább.

- Ki fogja ezt feltakarítani? - sóhajtott fel fáradtan. Inkább úgy tettem, mint aki nem hallotta a kérdést, és tovább díszítettem a kekszet.

- Nézd, anya! - fordultam hátra hozzá, majd kissé oldalra dőlve hagytam, hogy rálátást nyerjen a remekművemre.

- Hmm, olyan az íze is, mint amilyen csodálatosan néz ki?

- Persze, hiszen együtt csináltuk - mosolyodtam el szélesen és abban a pillanatban az ajtó csapódása hangzott fel.

- Megjöttem! - kiabálta apa az előszobából, mire boldogan kifutottam elé és hagytam, hogy felemelve magáhozöleljen.

- Üdv itthon - bukkant fel mögöttem anya és egy csókot nyomott apa szájára.

- Blah - fintorodtam el.

Mindketten egymásranéztek egy huncut mosollyal, majd hirtelen letámadtak és elkezdték agyonpuszilgatni az arcomat. Vergődve kacagtam apa karjai között és már szinte energiám se volt, mire befejezték a frontális támadást.

- Látom, kifárasztottad - intézte apa anya felé szavait, aki elmosolyodva megcirógatta arcomat.

Az ablakon kinézve láttam, hogy bizony már elég késő volt és a szemeim is kezdtek elnehezedni a rám törő álmosság miatt. Ásítva apa vállára hajtottam fejemet és már csak tompán érzékeltém a körülöttem folyó beszélgetést.

- Holnap van a 9. születésnapja - jelentette ki suttogva anya, és magamon éreztem mindkettejük tekintetét. Valószínűleg azt hitték, hogy elaludtam.

- Olyan nagy már - állapította meg apa, majd éreztem, hogy nem bírom tovább; magával rántott az álmok sötét világa.

~•••~

A redőny résein beszűrődő napsugarak hatására pilláim megrezzentek és lassan nyitogatni kezdtem óceankék szemeimet. Az oldalamra fordulva ránéztem az éjjeliszekrényen álló órára, ami fél kilencet mutatott és ez számomra túl korán volt. Már éppen aludtam volna vissza, amikor kivágódott az ajtó és anyáék léptek be rajta. Egy sikítás kíséretében estem le az ágyról és nyöszörögve vergődtem a földön.

- Jézusom, jól vagy? - sietett mellém anya, míg apa egy tortával a kezében nevevett rajtam.

Halkan kuncogva tapászkodtam fel, mire anya megnyugodva felsóhajtott.

- Na, kinek is van ma szülinapja? - nézett apa körbe tettetett tudatlansággal.

– Nekem! – tettem magasba kezeimet nevetve és csillogó szemekkel vártam, amíg apa leguggolt elém anyával egyetemben.

– Boldog születésnapot, Manami-chan – mosolyodtak el meghatódva.

Melegséggel töltötte el a szívemet, ahogyan rájuknéztem és úgy éreztem, hogy abban a pillanatban voltam a legboldogabb.
Miközben nagy levegőt véve elfujtam a gyertyákat egy pillanatra sem vettem le tekintetemet a szüleimről, akiknek az életemet köszönhettem.

~•••~

– Anya, nézd! Pillangó – mutattam a magasba, ahol a szárnyas élőlény repkedett.

Mosolyogva bólintott és a biztonság kedvéért még mindig fogta kezemet, mielőtt még elkószálhattam volna előle. Csillogó szemekkel nézelődtem a virágok és egyéb növények között, amik gyönyörű színben popmáztak nyár lévén. A madarak énekelve szelték át az eget, melyet bárányfelhők tarkítottak.
Anya azt mondta, hogy ma megmutat egy olyan helyet, amely sokat jelent számára és szerinte épp ideje volt már, hogy én is láthassam a saját szemeimmel.

Egy bokrokkal körülvett kerthez értünk, amihez egy kis ösvény vezetett. Elámulva bámultam a tavacskát, amely kék vízének felszínén visszatükröződött a napfény aranysárgás színe.

– Csodálatos! – kiáltottam fel és levetettem magam a zöld fűbe. Anya letelepedett mellém és csendben néztük az elénk terülő kilátást.

– Tudod, hogy miért a "Manami" nevet adtuk neked? – kérdezte maga elé bámulva, mire nemlegesen megráztam fejemet.

Egy ideig csendben nézte a nyugodt táját, szemei csillogtak, mintha valamiféle emlék jutott volna eszébe abban a pillanatban.

– Amikor megszülettél, azelőtt apáddal nem igazán gondolkoztunk a névadáson. Szerettük volna akkor eldönteni, amikor már a kezeim között tarthattalak téged – mosolyodott el még szélesebben – Az első perctől kezdve tudtuk, hogy gyengéd szeretet fűz hozzád bennünket és ez felülmúlhatatlan érzés volt. Ekkor jutott eszembe a Manami, mint gyengéd szeretet.

Teljes figyelmemmel hallgattam anyát, miközben a nyári szellő belekapott hosszú tincseime. Szemeim még mindig rajta időztek és akkor tudatosult bennem, hogy mennyire is szerettem őt. Ő adott nekem életet és nevelt fel apával együtt, amiért mindennél jobban hálás voltam.

– Anya – karoltam át aprócska kezeimmel – Ígérd meg, hogy örökre velem leszel!

Anya halkan felnevetett.

– Nos, talán örökre nem is, de még hosszú ideig melletted leszek, ígérem.

Csakhogy az ígéreteket gyakran nem lehet betartani.

~•••~

„ Tűz ütött ki a híres hős, Winderman és családja otthonában. Egyelőre még keresik a lángokat okozó tárgyat, ám sokan gyilkosságra gyanakszanak. Egy halálos és egy súlyosan sérült áldozata van a balesetnek. További információért látogassanak el weboldalunkra.... ”