4. rész

49 7 12
                                    

A másnapot is vásárlással töltöttem az étterem részére. Ám ma a pénztárnál kaptam valami... Szokatlant?




-Aranyhal?-kérdeztem elképedve a pénztárost.

-Igen. Minden kedves vásárlónkat, akik 100 won feletti értékben vásárolnak megajándékozzuk egy aranyhallal.-hadarta el betanult szövegét a lehető legkellemetlenebb vigyorgással.

-Óriási...-forgattam meg a szemem.-Mi van, ha nekem éppen nincs szükségem két szerencsétlen aranyhalra?

,,Hahaaaa! Végre én is mondhatom valamire, hogy szerencsétlen!"

-Háth...-játszotta el a nagy töprengést.-Ajándékot nem illik visszaadni, szóval elviszed, ha nem kell kidobod őket.-villantotta rám mű mosolyát amit legszívesebben kihagytam volna.

-Nem kell! Nem fogom elvinni sem pedig kidobni. Nem vagyok állatkínzó.-dobtam a pultra a halas zacskót.

-Muszáj lesz csodabogár. Addig el nem mész innen, míg el nem viszed őket halak védőszentje.-tolta hozzám közelebb a halakat bemutatva elég szegényes beszólásait.-Jobb lenne, ha sietnél. Amint látod mások is szeretnének fizetni...

-Fenyegetsz kisanyám?-húztam fel a szemöldököm. Hogy ennek mekkora pofája van...

A kezeim közé vettem a szatyrokat, majd a halakat is és búcsúzóképp megmutattam neki gyönyörű fogsorom.

-Remélem ismered a mondást...-villogtattam továbbra is fehér fogaim, majd egy pillanat alatt megfordultam és magabiztos léptekkel sétáltam ki a boltból.

Mivel az előbb említett erényt elvesztettem valahol az utcánk sarkán, nem bírtam magam tovább tartani, amint kiszabadultam az üzletből, görnyedt háttal huppantam a földre.

-Aish! Miért ilyen nehéz az élet? Miért ilyen nehezek ezek a szatyrok?????-akadtam ki a körülöttem elhelyezkedő zsákokra mutogatva.

Meg sem lepődtem, hogy tömérdeknyi szempár csak engem figyel. Nem vagyok gáz. Ááá egyáltalán.

_________________

Sötétedés előtt jutottam ki az utolsó boltból hátamon egy szürke nyuszifüles táskával, kezemben vagy kilenc stanyeclivel és az újdonsült állataimmal: a két aranyhalammal.

A lámpa zöldre váltott. Emberek szemből és a hátam mögül is megindultak az ellenkező irányba. Imádok a zebrán kószálni ennyi dolgot cipelve. Mindenki lökdösődik, hogy időben átérhessenek. Engem is toltak minden irányból. Ismerhettek eléggé. Főbb jellemvonásaim közé tartozik a szerencsétlenség, így hát ebben a pillanatban sem hagyott el ismertetőjegyem.

Egy lökés. A kezemből kicsúsztak az aranyhalak és zacskóstul a földre zuhantak. A víz egy kis tócsát hagyott maga után a zebra közepén. A két kis halacska tehetetlenül vergődött ide-oda. Ijedten termettem a földön. Sokkoltan, tágra nyílt szemekkel figyeltem őket. Az agyam lefagyott. Nem tudtam mit tegyek.

Gyors lépteket hallottam felém közeledni.

Két barna bőrcipő állt meg előttem. Valószínűleg egy férfi volt. Nem néztem fel. Még mindig a halakat lestem teljesen letaglózva. Letérdelt elém, majd megszólított:

-Add a kezed!


Ízekben a szerelem. (BTS fanfiction)Where stories live. Discover now