sʜᴀᴛᴛᴇʀᴇᴅ | ᴛᴏᴅᴏʀᴏᴋɪ × ᴏᴄ | ✔

ᴏɴᴇ

» ᴹᴬᴺᴬᴹᴵ «

A fájdalom érzete hihetetlen gyorsasággal terjedt szét a testemben. A kéz, amely az arcomon csattant az előbb, most megragadta hosszú, szürkés-barna tincseimet és a levegőbe emelt.

- Hasztalan vagy, nem érsz te semmit - sziszegte az arcomba, majd elengedett és hagyta, hogy a földre zuhanjak. Pislogva próbáltam az eszméletemnél maradni, de valami folyamatosan rántott lefelé és nem ereszett.

- Minden a te hibád - jelentetette ki végszóként és vissza sem nézve kisétált az ajtón.

Ő... Ő volt az apám, aki engem hibáztatott anya haláláért egészen 8 éves korom óta. Gyűlölt, utált, rühellt, amiért csakis szenvedést hoztam az életébe és még azt a személyt is elvettem tőle, akit a legjobban szeretett.
Nem mutathattam fájdalmat, mert tudtam, hogy attól mégjobban haragra gerjedne és halálomig verne. Tulajdonképpen nem is bántam volna, ha agyonvert volna az emberfeletti erejével. Nem hiába kapta meg a 3. legnagyobb hős címét All Might és Endeavor után.
Szapora lélegzettel könyököltem fel a padlón és próbáltam visszanyerni az energiámat, amit leszívott tőlem a képességével.
Tényleg haszontalan lennék? Elvégre meg sem tudtam védeni magam az engem érő ütésektől. Csakis bajt hozok rá és még sosem értem el, hogy egyszer büszke lehessen rám. Csak egy felesleges báb voltam számára, akit kedvére ütlegelhetett, ha olyanja volt. És ez olyannyira fájt, hogy lassan a szívem is apró szilánkokra kezdett szétesni.
Ekkor eltört bennem valami. Ismét a földre roskadtam és a könnyek, melyeket mindig visszatartottam, most vízesésként folytak le arcomon. Minden homályos volt körülöttem és nem láttam semmit a szememből előtörő sós cseppek miatt.

- Anya... - zokogtam fel keservesen és összébbhúzva magamat, tenyereimbe temetettem arcomat.

Az emlék haloványan égett előttem, amikor édesanyám minden este egy dalt énekelt el nekem, amitől nyugodtan álomra hajthattam fejemet. De ez már nem történhetett meg, és anya elvesztésével együtt az én boldog, mosolygós énem is meghalt.
Azon az éjszakán ismét a padlón alutam el a szomorúság és keserűség érzetével a szívemben, miközben kialakult bennem egy elhatározás, ami talán örökre megváltoztatta az életemet.

~•••~

Elszántan vezettem fel tekintetemet a magas épületre, melynek logóját szinte mindenki ismerte. U. A.
Apám tudta nélkül sikerült elintéznem, hogy év közben fel vegyenek az 1-A osztályba, amivel ugyan nehezen, de elboldogultam. És most itt álltam a befelé siető diákok között, akik minden áron hőssé akartak válni. Csak én lógtam ki a sorból, mert az én célom másfelé hajlott, engem nem csak az emberek megmentése vezérelt... Én túl akartam szárnyalni az apámat, hogy megmutassam neki: nem vagyok olyan hasztalan, mint gondolta.
Éjjel-nappal edzettem, hogy bekerüljek erre az akadémiára, ami miatt sokkal erősebbé váltam, mint fizikailag, mint lelkeg. A régi énem végleg eltűnt és helyére egy érzelmek nélküli lépett, aki előtt csaki egy cél lebegett. Ez voltam én. Hasekura Manami, a lány, aki be akarta bizonyítani az intenzitását.

Utam először a tanárihoz vezetett, ahol látszólag nem tartózkodott senki, ám megpillantottam egy sárga halózsákba tekert embert, aki éppen az igazak álmát aludta. Megkockáztatva, leguggoltam mellé és kissé megbökdöstem, reakcióként pedig egy morgás hangzott fel.

- Őn Aizawa-sensei? - kérdeztem minden mindegy alapon, majd hagytam, hogy a férfi dünnyögés közepette álljon fel.

- Hasekura Manami? - vonta fel mindkét szemöldökét kérdőn, mire bólintottam - Kövess!