Adrian

30 3 4
                                    

Undorító. Felkavaró. Megvetendő. Számos szitok jutott akkor még eszembe, melyek természetesen nem tűrnek tintafestéket, amikor Josh-t megláttam a cellám bejáratában. Olyan szenvtelenül állt ott az ajtófélfának támaszkodva, kezeit hanyagul zsebre vágva, hogy legszívesebben ott helyben megfojtottam volna puszta kézzel. De tudtam, hogy nem ő áll valójában előttem.
- Tee...-szűrtem gyűlölettel ezt a rövid szót a fogaim közt. Ha nem lettem volna láncra verve, mint egy kutya, addig vertem volna a pofáját, míg az a sunyi démon még a gondolatát is elfelejti annak a továbbiakban, hogy megszálljon egy testet.
- Hiányoztál, lakótárs. - vigyorgott. - Kicsit talán csalódtam benned Adrian. Nem gondoltam, hogy ennyire gyenge vagy.
- Azt se tudtad eddig, hogy létezem, barom! Mit akarsz? Ha nem eloldozni, akkor húzz el!

- Mi démonok nem vagyunk ennyire összetartóak, te is jól tudod. Most viszont én is parancsot teljesítek. - morogta kedvtelenül, miközben ellökte magát az ajtótól. Kimért léptekkel közelített hozzám. Nem akartam, hogy közelebb jöjjön, hogy rám nézzen a fekete szemeivel.
- Remélem legalább olyan tisztességgel fogsz szenvedni, mint a lány, és nem fogsz itt hisztizni nekem. - szorította ökölbe a kezét.

- Mit tettél vele?! - üvöltöttem, miközben eszeveszetten próbáltam leszaggatni a láncokat.

- Semmi olyat, ami megölné.
- Életemben nem éreztem még senki más iránt annyi gyűlöletet, mint most, ha rád nézek. Mindenkitől azt hallottam, hogy Pusztító így, meg Pusztító úgy győzött le mindenkit és a többi baromság....hogy beszéltél már Luciferrel is?! Ekkora egy sz*rságot! - köptem a lába elé. - Nem vagy más, csak egy gyáva alak!
- Mondj, amit akarsz, nem ebbe fogok beleroppani. De azt elárulom, hogy nagyon fogom élvezni, amit veled teszek majd. - húzta selytelmes vigyorra a száját.
- Csak kezdd már el! Bármi jobb annál, minthogy az idegesítő hangodat hallgassam.
- Pedig azt fogod most egy darabig. - mondta kimérten, majd lassan előhúzott egy könyvecskét a farzsebéből.
- Az meg mi?
- A Szentírás... - felelte fintorogva.
- Te is pont úgy szenvedsz majd, mint én. - röhögtem a képébe, de ő nem reagált, csak leült velem szemben és elkezdte olvasni a perzselő szavakat. A bőröm égett, és felkiáltottam fájdalmamban. Pusztító is szenvedett, de Josh miatt kevésbé, mint én. Kezdett a gyötrelem elviselhetetlenné válni. Tudtam, hogy ha nem hagyom el a testem, akkor teljesen szétporlad, én pedig mehetek vissza a Pokolba. Nem sok időm maradt hezitálni. El kellett engednem ezt a porhüvelyt. Akit eddig a világ Adrián-ként ismert, élettelenül omlott a földre, és maradtam én. Ocsmány, nyálkás démon, teljes valómban. Amilyen gyorsan csak tudtam, távoztam a plafonon át. Egy elhagyatott, omladozó ház tetején kötöttem ki, kilóméterekre távol a civilizációtól. Térdre rogytam, és vártam, hogy a sebeim lassan begyógyuljanak. Iszonyatos fájdalom gyötört. A csípős hideg szél sem enyhítette a szenvedést, inkább marta a bőröm, mint hogy múlasztotta volna az égő fájdalmat. Zihálva vettem a levegőt. Próbáltam kicsit lenyugodni, de rettegtem. Istennek egyetlen jól irányzott szava porrá zúzhatott volna. Azonnal el akartam tűnni onnan. Fogcsikorgatva feltápászkodtam, majd elindultam a tető pereme felé. Hártyás szárnyaimat kibontva rugaszkodtam el az égbe, és minden erőmmel azon voltam, hogy egyre távolabb kerüljek ettől a helytől.
Nehéz lesz új, megfelelő testet találni, de nem izgatott. Minél nagyobb a tavolság köztem és eközött a káosz között, annál jobb. Úgy éreztem, semmi az ég világon nem tarthat vissza. Az ideiglenes határozatlanságom, a szeretetre való hajlam, mintha elpárolgott volna egy pillanat töredéke alatt. Már csak az izgatott, hogy mentsem a bőröm, hogy ott folytassam, ahol abbahagytam. Nem bukásként fogtam fel ezt az esetet, hanem felesleges teherként, amire nincs szükségem. Ha lányokat akarok, megtalálom őket. Akármelyikük önként és dalolva ajánlaná fel magát, ha megfelelő külsőt találok magamnak.
Az erőm szép lassan visszatért és én annál magabiztosabban szeltem át a pusztaság feletti levegőt.
Elgondolkodtam, merre menjek, de konkrét úticél híján csak vakon mentem előre mindaddig, míg az ürességet a fejemben át nem vették az egymásnak ellentmondó gondolatok. Saját magammal vívódtam. A gyávaság és a büszkeség egymásnak feszültek bennem. Újabb és újabb pro kontra listát játszottam le, vajon érdemes lenne visszafordulnom, és a szeretetért meghalnom, vagy sem. Talán egy óra is eltelt, amikor valami megvilágosodott számomra. Hirtelen megálltam, és percekig némán meredtem magam elé.
- Ajj cseszd meg Josh, hogy ekkora egy gyökér vagy! - vettem éles kanyart, majd villámgyorsan visszaindultam oda, ahová egyik porcikám sem vágyott.

You've reached the end of published parts.

⏰ Last updated: Sep 02, 2019 ⏰

Add this story to your Library to get notified about new parts!

Choice-2Where stories live. Discover now