Karácsonyi Különkiadás

1.6K 101 17
                                    


Karácsonyi különkiadás

A hó még érintetlen volt ezen a környéken. Nem csiripeltek madarak, nem borítottak mindent lábnyomok. Csak a fiú volt, aki már nem is annyira fiú. Pont abban a korszakban járt amikor a fiúból férfi lesz. Ez talán mindenki életében máskor jön el. A végső megkomolyodás, és mégsem. Mindenki szemében ott van az a gyermeki csillogás, aki igazán felnőtt. Ezen a ponton átesett emberek tudják, elég érettek ahhoz, hogy érezzék az ember attól felnőtt, hogy nem felejti gyermekkori boldogságát. Minden ott volt benne; felelősségtudat, ész, furfang, humor, szeretet. Ő aki soha nem kapott tulajdon szüleitől szeretet mégis érzelmes volt. Talán túlontúl is. Utálta magában, hogy érzelmeket keres mindenben, hogy minden tett vagy szó mögé be akar nézni mint valami kém, és ellenállhatatlan vágyat érez mert tudni akarja, egyszerűen tudnia kell kit mi vezérel. Ott állt a tisztás kellős közepén.

Kiengedték az árvaházból. Megszabadul a rosszakaróitól, a börtönéből melyet minden bűn nélkül ruháztak rá, s amely talán nem is volt igazi börtön Ő mégis annak érezte. Százszor gondolt a szüleire, akik elhagyták, a szüleire akik ide juttatták. Nem is ismerték, nem is tudtak róla semmit. Nem érdeklődtek felőle, nem akarták látni. Ez egy hatalmas súlyként nehezedett vállaira. Eljutott hát idáig. Eleget küzdött, elég ellenségén gázolt át és elég "barátját" hagyta hátra azért, hogy szabad legyen. Szabadság. A szó megrészegítette és egy álom szerű életbe ringatta. Ez az álom most valósággá válik számára, alig akarta elhinni. De nem csak a szülei, és az a rengeteg miért nyomasztotta. Lopott, csalt, hazudott, elárult dolgokat csak azért, hogy ezt a hőn áhított szabadságot megkaparintsa. Kegyetlen és sötét dolgokat árult el. Értékesebb dolgokat lopott el mint saját élete valaha bármennyit is érjen, olyan dolgokról hazudott amik megbocsájthatatlanok és csalással szerzett mindent amije csak volt. A tisztás, a világ mintha forogni kezdett volna a dolgok miatt amik a szívét nyomták. Nehéz volt gondolkodnia, lélegeznie, élnie.

Meg kellett tennem, muszáj volt. Egyszerűen... Képtelen voltam.

Ennek ellenére megfogadta, hogy jóváteszi mindazt, amit a szabadsága érdekében el kellett követnie. Minden egyes tettét. A fiú, a férfi ott állt a tisztáson, az érintetlen hóban. Most engedték el véglegesen. Az Ő lábnyomai voltak az egyetlenek amelyek nyomot hagytak és bevezették a tisztás közepébe. Nem csiripeltek a madarak, nem volt jele életnek. A fák elhullajtották leveleiket amikor belevágott ez egészbe. Most, amikor végrehajtotta már eltűnt minden. Csak a hó és a hideg maradt. Oliver megfogadta, hogy ha visszafizeti adósságait ilyenné fagyasztja szívét. Az érzelmei sodorták bajba, az érzelmek irányították efelé. Azt a kincset okolta magában ami áldás volt. Ugyanakkor tanácstalan is volt. Hová menjen? Mihez kezdjen? Mit kezdjen a szabadságával?

Megfogadta, hogy jó irányba terelődik, nem hagyja, hogy a szíve, az érzelmei rossz útra térítsék. Soha nem fogja felkeresni a szüleit, soha nem fogja betenni a lábát az árvaházba, soha nem tesz meg ismét olyan dolgokat amiket a szabadsága előtt megtett. Új ember akar lenni. Egy jobb ember.

Ilyen az amikor az ember változik?

Ekkor azonban egy szőke hajzuhatag villant fel a szeme sarkából. A lány fiatalabb volt mint ő. Oliver beletúrt szintén szőke hajába, mely eltérőbb volt a lányénál. A lány csak sétált és nézelődött. Nem zavarta a csendet amely mindent betöltött.

De a lábnyomaival úgy sétált át a tisztáson, olyan nyomokat hagyott maga után mint a fiú szívében. Kitörölhetetleneket. Oliver tudta ki ő. Az utolsó dolog amire a még érző szíve vágyakozott. Anastasia. Mit kereshet itt a lány? Hol a bátyja? Hol vannak a szülei? Oliver aggódott érte.

R U Mine?Where stories live. Discover now