Barát a bajban...

2K 146 5
                                    

Stacy

Nagyon sok minden járt a fejemben másnap reggel. Most akkor ismét tartanom kellene William-től? Megint kezdődik minden előlről? Ismét rettegve kell az utcán végigmennem, ismét félhetek a sötétben hazamenni egy-egy fárasztó munkanap után? Nem akarom újra végigjátszani mindezt... Belefáradtam már. Tudom, hogy Oliver segíteni szeretne, és nagyon hálás vagyok érte, de lehet az nem megoldás ha veréssel próbálja rendre utasítani William-et, bár megérdemli. Lehet, hogy ezzel csak még inkább felhergeli, ami szintén nem túl jó.
-Min gondolkozol ennyire? -kérdezte Oliver, akiről nem is tudtam, hogy már ébren van. Teljesen összegabalyodva fekszünk éppen az ágyban, Oliver arca az enyémnek simul és ad egy puszit az arcomra.
-Honnan tudod? -kérdeztem és átfordultam, majd a mellkasához nyomtam az arcom.
-Szinte hallom, ahogy a kerekek kattognak itt bent -mondja, és finoman megérinti a halántékom. Elmosolyodom és adok egy puszit a meztelen mellkasára.
-Vicces vagy.
-Tudom. Éhes vagy? -kérdezi és összeérinti az orrunkat.
-Lassan...
-Hogy lehet lassan éhesnek lenni? -kérdezte és kicsit elhajol tőlem.
-Hát úgy, hogy éhes vagyok már, de nem annyira, hogy egy kiadós reggeli belém férjen.
-Értelek -morogta és fél kezére támaszkodott, maga alá fordítva engem. Lehajolt és összeérintette az ajkainkat, de nem csókolt meg.

"Megőrülök, mert ez nem az a hely, ahol lenni akarok
És az elégedettség olyan érzés, mint egy távoli emlék
És nem tudok segíteni magamon,
Csak azt akarom hallani: az enyém vagy?"

-Ma mikor mész dolgozni? -kérdezte amikor később a konyhában nekiláttunk reggelit készíteni.
-Nem tudom... Várj megvan. Ma délutános vagyok. Négyre kell bemennem és éjfélig bent is kell maradnom.
-Oké, akkor viszlek és hozlak.
-Biztos? Figyelj, ha ez gond neked akkor...
-Nem gond, ha gond lenne akkor nem ajánlanám fel -mondta, és mellém érve végigsimított a karomon. Aztán továbbment és leült az asztalhoz.
Megreggeliztünk aztán azon gondolkoztunk, hogy mit csináljunk. Oliver egyik ügyfele ma jön egy motorért, tizenegyre, azaz egy óra mulva. A műhelyben egyébként semmi dolga nem lenne, fel is hívta Jimmy-t, hogy ma még csak a műhely közelébe se jöjjön.  

Végül "ügyesen" elfoglaltuk magunkat....
-Nem hiszem el Oliver! -kiáltottam rá. Éppen egy veszekedés közepén voltunk.
-Most mi bajod van?! Komolyan ekkora nagy probléma? -kérdezte szintén kiabálva. Két centire álltunk egymástól, a nyakán kidagadtak az erek, az izmai megfeszültek. A szemem valószínűleg villámot szórt és olyan elutasítóan néztem rá ahogyan csak tudtam.
-Igen, nagyon nagy probléma! Nem értem, hogy mi a fenéért beszélsz vele! Biztos vagyok benne, hogy bejössz neki, és hahó! Én akkor mi a fenét keresek melletted?!
-Nem vagy normális Anastasia! Azt hiszed képes lennélek megcsalni? Komolyan?! -széttárta a karjait, míg én dacosan néztem a szemeibe. Dühös voltam és kicsit hirtelen mondtam dolgokat, de mégis megállt a nyelvem, amikor ki akartam mondani, hogy "De hiszen mi nem is vagyunk együtt". Két centiméter is alig volt közöttünk, az idegrendszerem lassan felmondta a szolgálatot, szinte szikráztunk a dühtől, mind a ketten fel voltunk spannolva.
-Nem, nem én azt hiszem, hogy egy lány aki csinos és elvarázsol a mosolyával, a kedves üzeneteivel, amit Neked küld képes lesz totál elcsavarni a fejed és még csak észre sem veszed! -nem is tudom már, hogy hogyan alakult ki a vita közöttünk, az egyik pillanatban teljesen elvoltunk, TV-ztünk a másik pillanatban Oliver előkapta a telefonját, nevetett én pedig kikaptam a kezéből a készüléket és elolvastam az üzenetet. Johanna-val beszélgetett, a volt évfolyamtársával, akit egyszer kiszabadított William karmai közül.
-Te megbolondultál?! -kiáltotta és frusztráltságában a hajába túrt. Tett pár lépést el tőlem, és a falnak támaszkodott.

Egy pillanat múlva egyszerre kezdtünk torkunk szakadtából kiabálni egymással. Oliver ismét előttem volt, sőt közelebb mint eddig, még mindig kiabáltunk egymással.
-Nem hiszem el, hogy kinéznéd ezt belőlem! Mi a franc ütött beléd?!
-Inkább én nem hiszem el, hogy nem esik le neked, hogy mi történik, és simán hagyod, hogy az orrodnál fogva vezessen! Sőt még csak meg sem beszéltük, hogy együtt vagyunk e vagy sem! -Ekkor nekiestem és a mellkasánál fogva lökdösni kezdtem. Oliver megpróbálta lefogni a karjaimat, de nem sikerült neki, elkapta a derekam és a falnak lökött, és teljesen hozzám simult, hogy egy helyben tartson, meglepődtem, de továbbra is kiabáltunk egymással. Most így visszaemlékezve ez az egész nagyon nagyon nagyon őrült pillanatunk volt.
Az egész addig tartott míg akkorát sikerült löknöm rajta, hogy tett hátra két lépést.
Mind a ketten elhallgattunk

R U Mine?Where stories live. Discover now