"-És mint tudjuk... -... mindig közbe jön valami."

2K 104 13
                                    

Stacy

Rémálmom volt. Ez az egyetlen amire tisztán emlékszem. Nem tudom, hogy mit álmodtam, csak azt, hogy borzasztó volt, majd... Egy pillanat alatt átváltozott kellemes álommá, melyben az igazság győz. Az egész olyan volt mint egy romantikus film, ahol a történet végén szívet dobogtató Happy End-vár. Az ágy mellettem üres volt, odakint pedig kezdett lemenni a nap. Kora este lehet, ami azt jelenti, hogy lassan mennem kell dolgozni. Kimásztam az ágyból és Oliver keresésére indultam. Nem találtam a szobában, szóval gyorsan magamra kaptam egy farmert és egy pólót, majd kiléptem az üres folyosóra. Jimmy, Michelle és Jeremy azon a szinten vettek ki szobát, ahol én, így nem kellett sokat sétálnom.

Azt terveztem, hogy Jimmy-ék szobájába kopogok be először, de kihallottam Michelle kacaját az ajtón keresztül, száz százalékig biztos voltam abban, hogy Ő meg Jimmy kettesben vannak, így békén hagytam őket, és inkább folytattam az utam Jeremy szobájához. Két srác hangot hallottam ki onnan, melyek kissé dörmögősek voltak. Bekopogtam, s miután meghallottam

Jeremy betessékelő hangját lenyomtam a kilincset és beléptem a szobába. Jeremy szobája ugyan olyan kellemes hangulatú volt, mint az enyém, de látszott rajta, hogy a fiú egyedül lakja. A ruhái szerte szét hevertek a földön és a bevetetlen ágyon, a függöny pedig behúzva a hatalmas ablakok előtt. Jeremy-t nem érdekelte a látvány, vagy számára láthatatlan volt az, ami engem női szemmel megfogott.

Oliver és Jeremy egy asztalnál ültek és kávéztak, meg beszélgettek. Bizonyára valami bizalmas dologról lehetett szó, mivel mind a ketten elhallgattak amikor beléptem, és azóta sem törték meg a csendet. Zavartan álldogáltam.-Zavarok? -kérdeztem a vállaimat felhúzva a nyakamig, és elhúztam a szám.-Dehogy Stace. Sosem zavarsz -mondta Jeremy, és lábával kitolta a széket, ami közte és Oliver között volt, jelezve, hogy foglaljak helyet. Így is tettem. Oliver keze a combomra csúszott, én pedig enyhén megugrottam mert nem számítottam rá. Nem most volt bár, és úgy érzem túltettem magam rajta... Azt hiszem így is volt egy darabig... De Will újabb felbukkanása óta sajnos mindenhol Őt látom a szemem sarkából. Mint valami kígyó, amelyik látványával ijesztgeti áldozatát, de csak sejteti, nem engedi, hogy ténylegesen meglássa, s majd akkor csap le rá, amikor legkevésbé számít arra. Oliver hirtelen érintései visszahozzák mindazt ami akkor volt.


Amikor naivitásom túlszárnyalt és átvert, bántalmazott lány lett belőlem. Összeroskadtam akkor. A lelkem egy része meghalt, és valójában én is meg akartam halni. Borzalmas volt, minden egyes nap szembenézni vele, küzdeni, és mégsem küzdeni, mert valójában nem tettem semmit. Mert rettegtem. El akartam kerülni mint a pestist, csak sírni akartam valahol, távol tőle, már abba is belenyugodtam, hogy megtette amit megtett, de ne jöjjön a közelembe, csak hagyjon egyedül szétesni, darabokra hullani. De még ezt sem hagyta. Nap mint nap mosolyognom kellett, boldognak tettetnem magam, csupán azért mert rettegtem lépéseket tenni ellene.

"Ez egy modern tündérmeseNincs happy endNincs nyertes énDe nem tudok elképzelniegy életetlélegzetelállító pillanatok nélkül"

Aztán jött Michelle, és megmentett engem. Megmutatta, hogy igenis lehetséges bátornak lennem, hogy megtehetem. Rengetegszer beszélgettünk Michelle-el, erről a dologról. Csak akkor amikor én és Ő voltunk, a legjobb barátnőm és én.

-Hogyan...? -kérdezte és idegesen megtörölte a szemét a pulcsija ujjával. Egy kihallgatáson voltunk. Alig tudtam beszélni a rendőrségnek arról, hogy az a féreg mit tett velem, ezért úgy gondolták, talán segít ha Michelle-nek mondom el, miközben ők az álcázott tükör mögül figyelnek és minden szavunkat felveszik. Már nem is tudom pontosan mikor volt, minden ami akkor történt gyors volt, felfogni sem volt időm, csak annyit tudtam, hogy bátornak kell lennem. És tényleg könnyebb volt neki elmondanom mint egy rendőrnek. Ugyanakkor sokkal fájdalmasabb, számára és számomra is. Michelle a kezében fogott egy papírt amin a kérdések álltak. Elly nem akart sírni, de a kérdések kiborították, és bizonyára tudta, hogy ha a kérdések ilyenek, akkor a válaszok tízszer, százszor, ezerszer is rosszabbak lehetnek.- Hogyan vett rá arra, hogy szexuális kapcsolatot létesíts vele? -mondta ki sóhajtva a mondatot. Az arcán könnyek végtelen hada csordogált, és én is sírtam. Könnyebben beszéltem neki ezekről, de ugyanolyan fájdalmas volt mint újraélni. Minden. Egyes. Pillanatot. -Az elején elhitette velem, hogy szerelmes belém, azt hiszem viszont szerettem, vagy ha nem is biztosan állítom, hogy tetszett nekem. Kedves volt velem, romantikus dolgokat ejtett ki a száján, udvarias volt. Minden, amire egy tini lány csak vágyhat. Elhozta nekem személyében azt a férfit akiről a romantikus könyvekben olvashattam. -Mi történt aztán? Megváltozott? -tette fel a kérdést, amit könnyebb volt kimondani. De hiába volt a kérdés könnyű, ha a válasz ugyan olyan szar volt, mint az előző.-Igen. Durva volt velem. Minden érintése fájt, és amikor ezt észrevette, volt, hogy bocsánatért esedezett, volt, hogy csak még rosszabb lett a helyzet. Igazából... A kedvétől függött.-Kényszerített téged...? -Michelle a szájával eltakart a kezét, hogy sírásának hangja ne hallatszódjon bele a felvételbe, a mondatot nem fejezte be, de tudtam mi lett volna a vége. -Amikor elkezdett durván bánni velem, áramütésként ért a tudat, hogy azonnal szakítsak meg vele minden kapcsolatot és lépjek ki az életéből olyan gyorsan amilyen gyorsan csak lehet. De Ő nem hagyta. Ő... Nem engedte, hogy a barátaimmal legyek, ki akart sajátítani, és ha hangot adtam a nemtetszésemnek akkor kezet emelt rám. Soha nem bántott olyan helyeken, ahol ne tudnám eltakarni, beszélni meg nem mertem. Megtanította milyen következményekkel jár, ha kinyitom a szám.

R U Mine?Where stories live. Discover now