A szerelem ötven árnyalata

17. fejezet

Még mindig nem tudok hinni a szememnek.

A lábam a földbe gyökerezik, ahogy őket

Nézem, és a maradék vér is kifut az ar-

comból. Mindjárt elájulok. A hányinger kerülget kettejük láttán, és attól, hogy Christian ilyen cúnyán megveze-tett. Nem is szeret. Csak eszköz voltam a cél érdekében.

Andrea Christian nyaka közé tekeri karjait, és mélyeb-ben csókolja, mintha ott sem lennék. Christian az ölébe kapja Andreát - Mi a fene??? - aki végig húzza kezeit a mellkasán, és szinte zabálja a férjemet. Christian fáj-dalmasan, de alig észrevehetően felnyög.

Ne érj a férjemhez, te ribanc! Fáj neki.

Christian az ölében Andreával a lépcső felé veszi az irányt, az emeletre, egyenesen a játszószoba felé. Mi a bánatos élet folyik itt? Ez nem lehet! Ez nem történhet meg velem! Az a mi szobánk, ez a mi házunk, és az az én férjem, aki megcsal engem. A játszószoba ajtajának csapódása riaszt föl dermedtségemből, és horrorisztikus gondolataimból. A borospohár kiesik a kezemből, ha-talmas csattanással ér a földet, és ezer darabra hullik, akár csak én. Émelygek, hányingerem van, szédülök. Elhagy az erőm, és a földre rogyok, kitör belőlem a zo-kogás. Forró, dühös könycseppek csorognak végig az arcomon. Nem hiszem el, hogy hárim év házasság és két gyerek után, az az ember, aki annyira bizonygatta, hogy szeret, most egy másik nővel kefél a szemem láttára, a mi ágyunkban.

- Ana, drágám! Mi a baj? Mi történt? - lép mellém ré-mülten Mrs. Jones, és felsegít, de nem vagyok képes a szemébe nézni.

Hirtelen nyílik a játszószoba ajtaja, és Christian lép ki

rajta.

- Anastasia! Hívd Sawyert! Most! - kiált le az emelet-ről, de én mozdulni sem tudok.

Minden összefolyik előttem a könyeim miatt, a hangok a fejemben visszhangoznak. Semmi sem tiszta már.

- Könyörgöm, csak egyszer csináld azt, amit mondok! - csattan rm dühösen Christian, és mindkét kezével a hajába túr.

Még ő dühös rám? Cseszd meg, Grey!

- Majd én hívom, uram - siet el mellőlem Mrs. Jones.

Nem bírok tovább ott llni Christian szeme előtt. Lyukat fur belém a tekintete, ahogy lenéz rám az emeletről. Gyors léptekkel sietek fel a lépcsőn, egyenesen be a há-lószobánkba, és teljes erőmből becsapom magam mö-gött az ajtót. Azt hiszem ezt Christian megérti. Ha van valami amit megért, akkor az a düh. Az ágyra rogyok, és elengedem magam, az egyik párnába zokogok, majd mély álomba szenderülök.

Puha ajkak súrolják a halántékom, és valaki simogat. Valaki a hátamat simogatja. Máris éber vagyok, és riadtan kapom fel a fejemet. Christian fekszik mellet-tem, szürke szemieben aggodalom ül.

- Ne! Ne érj hozzám - húzódok el tőle szipogva.

Christian nem tűnik meglepettnek, sőt, szinte számított a reakciómra. Felpattanok az ágyról, és összeszedem a párnámat, a takarómmal együtt.

- Kérlek, had magyarázzam meg - könyörög fájdal-masan Christian, és ülő helyzetbe kínlódja magát.

Szemiben félelem ül, és még valami sötét, amit nem tu-dok pontosan meghatározni.

- Nem. Ezen nincs mit megmagyarázni, Christian. -

rázom meg a fejem, és lekűzdöm a rám törő sírhatnékot.