Crazy Little Psycho

Démonnagyurak és világmegváltó terveik

A hatalmas barlangban kialakított 15 láb magas csarnok zengett az evőeszközöktől, melyek ütemesen csapódtak a tányérokhoz. Halk beszédhang is kísérte e ritmust, de ez mind nem volt több, mint apró suttogás. Az asztalnál ülők közül senki se merte megkockáztatni, hogy hangos szavaival felverje a ház urát. Na jó, talán Zéró meg merné tenni, de szerencsére beszélgető - vagy éppen vita - partner híján ő se hangoskodik. A hosszú elegánsan megfaragott faasztal két oldalán nyolc - nyolc szék foglalt helyet. Ezek egy része mindig üres volt, míg másokon mi foglaltunk helyet. Nem voltunk túl sokan, vagyis nem voltunk túl sokan emberek. Mégis, szerinte pont megfelelő ez a létszám. Hát nem tudom, ki hogy van vele, de szerintem a világmegváltó tervekhez nem elég egy tucat ember, hiába áll az oldalukon megszámlálhatatlan fajta démon és japán szellem.

- Pszt... - csípett meg az asztal alatt Cherry - Szerinted miért nincs itt? - kérdezte, miközben az üresen álló székre pillantott az asztalfőn.

- Talán őfelsége nem tartja fontosnak, hogy az udvari bolondokkal egyék - forgatta meg a szemeit - már ha azok annak számítanak - a bábos, aki velünk szemben foglalt helyet.

- Most magadra gondoltál? - fordult felé Judge Angel, akinek az igazi nevét senki se tudta. Na jó, talán Helen, de ők együtt vannak, szóval ez érthető is.

- Ezt el se kezdjétek - mondta sóhajtva az említett fiú, aki a két másik között ült. Villájával unottan tologatta a tányérján lévő rizsszemeket egyik oldalról a másikra. - Épp elég az, amit bevetés közben nyomtok. Legalább a vacsora legyen csöndes.

- A csönd egy nagyon hasznos dolog. Egy ideig. Aztán pedig a némaság az őrületbe kerget. Bár talán nektek ettől nem kell félnetek - gondolkozott el Zalgó.

- Zalgó! - ugrott fel Lazari a székéről és szaladt oda a démonhoz. Az mosolyogva tűrte, hogy a lány ölelgesse. Végül pár perc múlva Lulu is felállt, majd visszaültette a rózsaszín ruhás lányt a helyére.

- Uram, ha szabad egy kérdésre, miért tetszett késni? - kérdezte Ann, aki eddig úgy ült az asztalnál, mintha egy szellem lenne.

- Áh, drága Annie, köszönöm, hogy kérded. Ma végre megtettem az előkészületeket. Már nem kell sokáig tűrnünk az elnyomást! - csapott az asztalra, mire körülöttünk minden lángolni kezdett. - Hamarosan miénk lesz minden, amit csak akarunk!

- Aham, tulajdonképpen mit is akarunk mi? - kérdezte Will, aki az asztalra feltett lábakkal hintázott a székén. Mindenki felé fordult és kérdő/megrovó pillantásokkal illette. - Mármint, nem mintha nem figyeltem volna, csak gondoltam, tisztázzuk itt és most, hogy pontosan mibe is rángattak bele minket - hallgatott el, ezzel tovább növelve a kínos csendet. A srácon látszott, hogy legszívesebben a föld alá bújt volna - vagyis még ennél is lejjebb -, amikor mindenki nagy meglepetésére Zalgó röhögésben tört ki.

- Hát szabadságot, elismerést, tiszteletet, úgy mindent, amiről eddig álmodni se mertem volna!

- És ez miért is éri meg önnek? - pillántottam rá vádlón. - Befogad egy adag hajléktalant, akiknek van egy icipici gond a fejükkel, eteti, ruháztatja és ellátja őket csak az elismerés kedvéért? -nevettem fel. - Ugyan. Ezt senki nem venné be. Szóval? Mi az igazi célja?

Nem felelt, én csak halkan kuncogtam, miközben arcára fanyar mosoly ült ki. Ellökte magát az asztaltól, amin eddig támaszkodott, majd hátratett kézzel elkezdett körözni a teremben. Elsétált a sarokban megbújó kandalló mellet, ami inkább csak dísz volt, mint fűtésre szolgáló tárgy. A démon elmélyülten tanulmányozta a lángokat, mintha azokban valami megfoghatatlan csoda  szikrázott volna.

A teremben minden zaj megszünt, még levegőt se vettünk, mert féltünk, hogy az olyan hangosra szikerülne, hogy megtörné a pillanatot. Felvillant bennem a gondolat, hogy addig kéne futni, amíg Zalgó be nem kattan és a teremben mindenkiből grillcsirkét csinál egy perc alatt. Láthatóan nem csak nekem jutott eszembe az élve elégés elöl való menekülés, hisz Kagekao - aki eddig csendben figyelte az eseményeket - szintén mozgolódni kezdett.

- Az apám - mondta végül egy sóhajjal kisérve.

- Már megbocsátson uram, de azért kell megszereznünk a hatalmat, hogy maga találkozhasson az apjával? - Kérdezte a nővér kicsit idegesen.

- Dehogyis! - röhögött őrült módjára. - A háború egyik csodálatos mellékhatása, hogy kiugrasztja a nyulat a bokorból. És amint előtolja a képét az a szarházi, én ott leszek és elevenen nyúzom meg! - felemelte ökölbe szorított kezét és felénk kapta a fejét. - Viszont nem ezért akarom magamra haragítani a tanácsot. Elegem van abból, hogy folyton igazodnunk kell azokhoz a marhákhoz, akik odakint élik a csodálatos életüket! De ne is beszéljünk most róluk. Még a végén elmegy az étvágyam. Pedig ma epertorta van desszertnek! - csapta össze a két kezét mosolyogva. Kecses léptekkel odaslisszant az asztalhoz, majd leült a székére. - Mi a baj? Egyetek! Vagy már be is fejeztétek a vacsorát? Aj, pedig annyira siettem! - csüggedt el Zalgó, mint egy kisgyerek.

- Dehogyis uram, csak nem rég kezdtünk hozzá - mosolygott fel rá Lulu kedvesen.

Ez az apró gesztus képes volt megváltoztatni a hangulatot. Mindannyian evőeszközt ragadva fogtunk hozzá újból a vacsorának. A termet betöltötte a halk beszélgetések és nevetések együttes moraja.

Vááá.... Ez olyan rövidke lett! De egyszerűen nem tudom kitalálni a személyiségüket. Kár volt nekem minden azonosulható karaktert(?) a creepypastákhoz tennem?

Abba kéne ezt hagynom, nem?

Liu: - A siránkozást? Mindenképpen.

Zalgó: - Ugyan Liu, hagyd csak. A próbálkozás mindig fontos! 

( A háttérben virágok bontanak szirmot)

Zalgó: - *suttog* Szerinted hívnunk kéne a zárt osztályt miatta?

Liu: - Minek? Csak öljük meg és kész!

(lepacsiznak a háttérben, miközben az író szedi a lábait)

Na, komolyra véve a szót, bocsi a késésért! A következő rész egy kicsit izgalmasabb lesz, hisz végre megjelenik valaki, akit már hiányolhattok egy picit.

Na mindegy! Hamarosan újra itt! Addig is sziasztok! =}

Ui.: Ez már de hiányzott! XD