Runaway

12. Fejezet

Két hét. Ennyi idő telt el, mióta megérkeztünk Atlantába. Miután mindenki kényelmesen berendezkedett, unalmasam teltek a mindennapjaim. Amanda és Evan dolgozni jártak, hogy a kitudják fizetni a számlákat, így őket csak este fele láttam, akkor is hulla fáradtan.
Alex és Eric se volt mindig itthon. Egész nap Atlanta utcáit járták, és néha ismeretlen emberek zsebei mélyére nyúltak. Egyszóval, loptak. Legtöbbször Melanie is velük tartott, szóval eléggé egyedül voltam, abban az óriási házban. Ott volt még persze Ashley. Dehát ő rühell engem, és ezt már a találkozásunk első napján közölte velem. Apró Ashley és Alex. Újra együtt vannak. De az is lehet, hogy soha nem is szakítottak.
Mióta itt vagyunk Atlantában, Alex mintha kerülne engem. Egyszer se hozta szóba, ami köztünk történt azon a bizonyos konyhapulton. Gondolom neki egyáltalán nem jelentett semmit. Nekem viszont túl sokat. Fájt nézni, ahogy Ashleyt csókolgatta, szinte egész nap. Mikor éjszaka, a melettem levő szobából áthallatszótak a hangos nyögések és a sikoltozások. Lehet csak idegesíteni akart. De az is lehet, hogy egyszerűen csak egy bunkó paraszt, aki nem veszi észre, hogyha megbánt valakit. Ki tudja.

Rosszul esett, de tudtam hogyha állandóan ezen rágódok, akkor lassan és fájdalmasan fel fog emészteni. Úgyhogy inkább a gyógyulásra összpontosítottam. Amanda meg mutatta, hogy hogyan cseréljem ki helyesen a vállamon és a fejemen a kötést.
Az ittlétem második hetében már sokkal kiegyensúlyozottabb voltam, mint azelőtt valaha is.

Filmeztem, edzés tervet írtam, és napoztam ha jó idő volt. Eltereltem a gondolataimat Alexről, a szüleimről és minden szar dologról, ami velem történt az elmúlt időszakban.
Túl nyugodt volt minden. Nem zavart meg minket a maffia, sem más zavaró tényező. Próbáltam a legjobban kiélvezni ezt a nyugodt időszakot, mert tudtam hogy ezután a hét után valahogy minden megint rosszra fog fordulni.  Mennyire igazam volt.

〰〰〰〰〰〰〰〰〰〰〰〰

Szombathoz lévén, mindannyian a nappaliban lévő hatalmas kanapén terültünk el és valami gagyi horror filmet bámultunk a tv-ben, amiben már nem tudom hanyadik szereplőt ölték meg.
- Én szerintem megyek aludni - mászott ki az alvó Alex öleléséből Ashley, és a folyosó  felé vette az irányt.
- Ha Alex felébredne, - ekkor egy apró pillanatra elnémult és egyenesen az én szemembe nézett - mondjátok meg neki hogy nem szeretek egyedül aludni - mondta és ördögien elvigyorodott. Hátra dobta a szőke haját és eltűnt a sötét folyosón. Szemforgatva újra a tévére irányítottam a tekintetemet. Egy hét alatt tökéletesen elsajátítottam, hogy hogyan szarjam le Ashley és Alex szarságait. Bár valahol mélyen mégis csak bántott a fiú bunkósága, már megtanultam figyelmen kívül hagyni ezt az bántó érzést.
- Em, hozzol még be kaját? - zavarta meg az elmélkedésemet Eric, aki éppen a kiskutya szemeivel nézett rám, miközben az üres tálat nyújtotta felém.
Kimásztam a melegséget nyújtó takaró alól, amivel Melanie és én védtük magunkat a hűvös levegő elől. Hiába volt már kint jó idő, a házban mindig is hűvösebb volt. Ez persze jól jött, mikor kint majd meg lehetett fulladni a melegtől, ám az esős napokon, mint a mai, nem volt valami előnyös.
Kikaptam Eric kezéből a tálkát és komótos léptekkel megindultam a konyhába, ami a folyosó végén volt.  Legnagyobb meglepetésemre a konyhából gyér fény és egy női hang szűrődött ki. Ashley. Biztos telefonál valakivel. Bár fogalmam sincs, hogy ilyen későn vajon kivel beszélhet.
Halkan megbújtam az ajtó mellet és füleltem. Rossz előérzetem volt. Talán okosabb döntés lett volna, hogyha nem hallgatózok.
- Mindent kézben tartok, Sean - közölte magabiztos hangon, és éreztem hogy a szőkeség gúnyosan mosolyog. - Nem fogok csalódást okozni a maffiának, ígérem.

A szívem hevesen dobogott. Az adrenalin szintem az egekbe szökött. Soha nem rémülten meg így igazán semmitől, mint ettől az egy mondattól. A tenyereim annyira izzadtak, hogy a tál kicsúszott belőle, és egy hangos puffanásal ért a hideg parkettán földet. Halk káromkodások közepette lehajoltam, hogy felvegyem a tálkát.

- Mennyit hallottál? -  szólalt meg fölöttem Ashley, ezzel még jobban rám hozva a frászt. Lenéző tekintetével engem kémlelt, mintha meg akarta volna fejteni az egyik titkomat. Vagy mintha meg akart volna gyilkolni a tekintetével.
Felegyenesedtem és meg adtam a neki a választ, amire várt - Mindent.
Ekkor erősen karon ragadott és beráncigált a konyhába, majd a pultnak lökött, amivel én pont a sérült vállamal estem neki. Lehunytam a szemeimet, és vártam, hogy elmúljon a fájdalom hullám. Mire újra kinyitottam a pilláimat, már egy kést szegezett a torkomnak.

- Ha a maffia nem élve akarna téged, akkor itt helyben elvágnám a torkodat - sziszegte és egyre erősebben szorította az éles tárgyat a bőrömhöz. A bent tartott levegőt nem mertem ki fújni, mert féltem, hogy akár egyetlen egy mozdulat is a vesztemet okozhatja.

- De ezt az egyet jól jegyezd meg - suttogta - Ha bármi gondot is okozol nekem, ezzel a késsel fogom elvágni a torkodat éjszaka - fejezte be végül Ashley a mondandóját, és végre valahára elvette azt az éles kést a nyakamtól.
Már azt hittem, hogy végeztünk. Rosszul hittem.

- Talán jobb lenne ha Alexal végeznék. Vagy valamelyik másik puszipajtásodal - nézegette a gonoszan a kést.
- Őket hagyd ki ebből - szólaltam meg most először, mióta beráncigált ide - Ők nem tehetnek semmiről.
- A szüleid is ártatlanok voltak, mégis miattad haltak meg - vágta a fejemhez Ashley, és közelebb lépett hozzám.
A vér megfagyott az ereimben. Ledermedtem, és éreztem ahogy a könnyek egyre gyorsabban elárasztják az arcomat. Nem halhattak meg. Alex azt ígérte, hogy biztonságban lesznek, ha elszökök vele. Úgy látszik, hazudott.
Nem. Ashley biztos csak blöfföl. Ezzel akar rám ijeszteni. Legalábbis csak remélni tudtam.
- Hazudsz - pásztáztam a padlót a könnyáztatta tekintetemel. Legbelül éreztem, hogy igazat mond. Mi oka lenne arra hogy hazudjon?
- Ha láttad volna azt a csalódást a szemükben, mielőtt David kioltotta volna az életüket.
Összeszorított fogakkal bólintottam és az ajtó felé lépdeltem.
- Hova is mész most pontosan? - cövekelt le előttem Ashley.
- Aludni. Eric kajás, úgyhogy vigyél be neki valami harapni valót - válaszoltam érzelem mentes hangon, majd arrébb löktem és kiléptem a sötétbe burkolózott folyosóra. Legnagyobb pechemre, Alex pont akkor lépett ki a nappaliból, így rögtön észre vett. Még nagyobb pechemre, felkapcsolta a villanyt, így tisztán megcsodálhatta a kisírt arcomat. Az álmos tekintete egy perc alatt kitisztult és mostmár aggódást véltem rajta fel fedezni.

- Szép lány, mi történt? - állta el az utamat, és a puha tenyerét az arcomra helyezte. Tudtam, hogy Ashley minden szavamat kristály tisztán hallja a konyhából, így meg kellet válogatnom a szavaimat. Legszívesebben mindent elmondtam volna neki, de Alex nem hitt volna nekem. Senki nem hitt volna bennem. Így hát magamra varázsoltam egy érzelem mentes maszkot.

- Mióta érdekel, hogy mi van velem? - húztam fel a szemöldökömet, majd kirántottam az arcomat a kezei közül. Hevesen kikerültem, majd beléptem a szobámba, ahol a biztonság kedvéért inkább magamra zártam az ajtót.

Eddig sikerült visszatartani a bőgést. Miattam haltak meg. Míg én viszonylag boldogan éldegéltem az életem a többiekkel, addig ők valószínűleg vérbe fagyva feküdtek a régi otthonom padlóján.

A fájdalom belülről marcangolt szét. Ashley szavai a fülemben csengtek. David megölte őket.

Ekkor hirtelen valami más vette át a fájdalom helyét.
                           Gyűlölet.
Elhatároztam. Meg fogom ölni David Goldberget. Ugyan úgy, mint ő a szüleimet.