Be The Light (G-dragon) *BEFEJEZETT*

7. fejezet

-Maszatos vagy, töröld meg a szád - szól GD, mire felemelem a fejem.

-Hm? Hol?

-Itt - válaszol, majd a szám széléhez ér egy szalvéta. Megszeppenve tűröm, hogy segítsen, nem tudom, hogyan is kéne reagálnom ilyen helyzetekben.

-Mondtam, hogy így sokkal jobb - veszi le rólam a napszemüveget, én pedig érzem, hogy az arcom enyhe pírba burkolózik, így inkább tovább eszem.

Pár perc múlva, újra beszélgetést kezdeményezek, ami meglepő, mert alig pár emberrel szoktam ilyen közvetlen lenni.

Tudom, hogy nem kéne, de én mégis, erős késztetést érzek arra, hogy elmondjam a legféltettebb titkomat. Szerintem biztosan megőrültem.

-Mondd, Jiyong... Mi barátok vagyunk? - teszem fel a kérdést félénken.

-Persze! Ez nem is kérdés.

-És... - kezdek bele, de egyáltalán nem tudom, hogy ez jó ötlet-e. Leteszem a kezemben lévő szeletet és próbálok GD arcára nézni, holott azt sem tudom hol van. - Játszunk valamit.

-Micsoda? Mit? - lepődik meg, ez egyértelműen kihallható a hangjából.

-Mondj magadról egy dolgot, aztán én is.

-Rendben. Akkor... Szeretek verseket olvasni.

-Tényleg? Én is.

-Most te jössz.

-Én...nem voltam mindig vak - sóhajtok egyet.

-Tessék? - döbben le mégjobban, mire egy halvány mosoly foglal helyet ajkaimon.

-Úgy, hogy tudom milyen színű a szivárvány, a fű, az ég és, hogy néz ki élőben egy ember. Nem csak elképzelem, tudom.

-De...akkor... - próbál értelmes mondatot kinyögni, de nem nagyon jön össze neki.

-Már régi történet. Még kislány voltam és felelőtlen. De nem bántam meg, amit tettem.

-Mi történt...?

-Te vagy az első, akinek elmesélem a szüleimen kívül, úgyhogy érezd megtisztelve magad - nevetek fel, de nem örömömben.

-Nem kell elmondanod - teszi a kezét karomra és végigsimít rajta.

-Már jól esne ennyi év után újra elmondani valakinek, még ha nem is értesz meg. Nem akarom elfelejteni azt az esetet és így könnyebb, ha elmondom, mintha magamban tartanám.

-Rendben. Akkor mondd.

-Tizenhárom éves koromban a szüleim a munkájuk miatt elmentek és engem egy dadára bíztak, akit nagyon szerettem, mert fiatal és kedves volt. Egyik este hazajött a nő férje, aki minden szó nélkül tűnt el három nappal előtte. Csakhogy teljesen részegre itta magát és a bejárati ajtónál elesett a cipőmben, ami miatt borzasztó dühös lett. Nem tudta, hogy én is ott vagyok, ezért a feleségét hibáztatta. A dadám mondta, hogy bújjak el valahova gyorsan, amíg ő ezt elintézi. Ezért bemásztam egy szekrénybe, amit nem tudtam teljesen becsukni, így rálátást nyertem a nappaliban lévő veszekedő párosra... Először a nő próbálta higgadtan kezelni a helyzetet, de a férje semmire nem hallgatott. Továbbra is őt hibáztatta, amiért fájt a lába. Ezek után eldurvult a helyzet. Először a férfi meglőkte, majd itt nem állt meg, még egy cserepet is rádobott, amit a nő a kezével próbált hárítani, de nem figyelt eléggé, mert a következő a fejét találta el. Nem tudom, hogy már akkor halott volt-e vagy csak elájult, de a férje tovább ütötte a darabjaival, közben borzalmas dolgokat kiabálva a feleségére. Majd mikor lenyugodott, ráköpött káromkodva, amiért véres lett a pólója és bement a fürdőbe. Én teljesen lefagytam, de mikor végre feleszméltem, rohantam, ahogy csak a lábam bírta. Ki abból a szobából, abból a házból, el arról a környékről. Egész éjszaka félig öntudatlanul bolyongtam az utcákon, mire hazataláltam. A pótkulccsal kinyitottam a lakás ajtaját és felhívtam apám, de nem tudtam egyetlen értelmes mondatot sem mondani. A szüleim megérezték, hogy baj van, ezért hazajöttek a legközelebbi járattal még aznap éjszaka, csak akkor már késő volt - horkantok fel lesajnálóan - Eldöntöttem, hogy soha többet nem akarok olyan borzalmas dolgokat látni - fejezem be, mivel innen már kikövetkeztethető a tettem.