Sárkányszemmel [[SZÜNETEL]]

11. fejezet

A hófehér íriszű szempár szinte megbabonázott gyönyörű árnyalatával, és ezzel együtt olyan nyugalmat árasztott, hogy már fenyegető volt. Nem tudtam elfordítani róla a tekintetemet, mintha görcsöt kapott volna.
Lábaim akár a kocsonya. Alig emeltem meg a balt, menekülésre gondolva, a jobbik összecsuklott a rá nehezedő testem súlya alatt.
Térdre rogytam, mire apró fénycsík jelent meg, kettészelve a sötétséget, ami néhány másodperce vett körül. Majd egyre több, végül az leomlott körülöttem. A hirtelen fényesség teljesen elvakított, és ahogy fokozatosan hozzászokott a szemem a világossághoz, immár egy fehér tógás hölgy magasodott elém, ugyanazzal a hófehér szempárral.
  - Cassandra - tekintete vádlóvá vált - Megkötötted a szövetségedet, méghozzá úgy, hogy alig ismered őket - tekintete meglágyult - De legalább jól választottál , ők a legvégsőkig ki fognak tartani melletted. Csak össze kell kovácsolódnotok.

Monológja után egyszerűen eltűnt, ezzel megszüntetve a szemkontaktust, és szabad rálátást engedett a mögötte elterülő völgyre.
Az időjárás egyik pillanatról a másikra  teljesen megváltozott. Hatalmas fekete felhők tűntek elő a semmiből, és kezdtek háborúzni. Orkán erejű szél söpört végig a völgyön, és vakító erekként hálózták be az eget másodpercenként a villámok. Néhány csapás fényénél láthatóvá vált egy mérgező habként hömpölygő fekete horda. Amerre jártak a növények elszáradtak, elpusztultak, és mögöttük sorra jelentek meg állatok és emberek holttestei.
Végül egy olyan energiakisülés vetett véget neki, ami földdel tette egyenlővé a feketeséget, és nagyjából mindent, ami a közelében volt.
A völgy legmélyebb pontjára hirtelen rengeteg ember özönlött be, és körbevettek egy közülük valót, aki mintha már halott lenne: a földön fekütt, sápadt bőrrel.

Egy üvöltés rázta meg a néma csendet. Egy sárkányüvöltés.

______________

Ismét izzadtan ébredtem takaróm bilincsében. Már jó néhány napja, hogy szembetaláltam magam a különös szempárral, de minden éjjel lejátszódik ugyanaz, mint ami akkor történt. Félelmetesen valóságos, de a fehér szempár tulajdonosának arcát leszámítva egyetlen egy arc Nem volt felismerhető.
Amíg a fejembe a tógás hölgy szórakozott, Jason Angellel és Daviddel, akik időközbe visszatértek, próbált visszahozni a valóságba, mire sikerült teljesen elzárniuk a külvilágtól. Innentől nem reagáltam semmire. Állításuk szerint pedig latinul hablatyoltam, miközben a szemem ezüstösen villogott, akárcsak akkor amikor először varázsoltam. Az elmúlt napokat pedig a gyengélkedőben töltöttem.

Kezdett nyomasztóvá válni az egyhangú fehér falak közt tölteni az életet, és semmit sem csinálni. Mintha már évek óta sínylődnék itt. De volt időm gondolkodni. Mindenen.
Hogy történhetett mindez meg velem? Egyik napról a másikra a világ a feje tetejére állt. Nem gondoltam volna, hogy valaha is hiányozni fog az iskola, a háziírás, az izgalom a dolgozat előtt és a tanulás az utolsó pillanatban, de most megtörtént. Az elmúlt 3 napban(mégha az egyiket kiütve is töltöttem) belecsöppentem az Őrzők világába. Nem egy piskóta az biztos. Kemény fizikai edzések halmaza naponta szívja a diákok energiáját, többen törött bordákkal, végtagokkal kerültek a körülöttem lévő ágyakba, de mindegyiküket kiengedték 4-5 óra pihenés után(és persze figyelmeztetéssel, hogy vigyázzanak, mert következő alkalommal nem varázslattal, hanem emberi módszerrel rakják helyre a csontokat). Még sosem tört csontom, de az ijedt tekintetekből levontam, hogy nem a legjobb érzés. Hogy engem miért nem engedtek ki, újabb kérdéseket vet fel. Még felállni sem engedtek, pedig majd kicsattantam az energiától. Szó szerint. Ezeket az energiakitöréseimet azzal próbálták megelőzni, hogy mentális edzést szerveztek nekem. Az első kitörésnél volt a legdurvább, mikor még eszméletlen voltam. Törtem zúztam, és akik bejöttek hozzám másnap, mikor felébredtem, azonnal nekiálltak szellemileg lefárasztani, mégpedig azért, hogy fáradtan kordában tudjanak tartani. Úgy látszik eléggé megviselte az elmém ez a látomás. Elég nyersen fogalmazták meg ezeket, de nem igazán voltam ura önmagamnak, hogy bármit is szólni tudjak, utólag meg már mindegy. Tehát az "edzéseimet" azzal töltöttük, hogy az elmém köré megtanultam pajzsot húzni, és lebontani, merthogy azzal nem tudok senkinek sem ártani, csak magamat védeni.

Óvatosan felkönyököltem a jelenlegi börtönömben, az ágyamban, és körbekémleltem, a gyógyító után kutatva. Apró örömként könyveltem el, hogy nincs egy lélek sem itt. Megmozdítottam elgémberedett lábam, mely szinte kiáltott már egy kis mozgásért. Kiszabadítottam őket a takaró kavalkádjából, és kapva az alkalmon, hogy egyedül vagyok, a hideg járólap felé lendítettem az elégedetlenkedőket. Libabőrös lettem tetőtől talpig, amint megéreztem a hideget. Csigalassúsággal ránehezedtem lábaimra, mire azok erőteljesen megremegtek.
Minden szembejövő tárgyat támaszként használva jutottam el az ajtóig. Az ember azt gondolná, hogy könnyű volt, de egyáltalán nem, főleg, hogy a sárkányok nélkül mintha elhagyott volna a fizikális erőm. (Hát igen egy ideje eltűntek, pontosabban az érkezésem napján.) Mint egy nyugdíjas néni a járókerettel. Kinyitottam az ajtót, és átlépve a küszöböt elhagytam a fogdát. Kis győzelemként jegyeztem fel azt is, hogy egy lelket sem láttam, ellentétben az előző napokkal, amikor majdhogynem külön "testőreim" voltak. Sőt, tulajdonképpen testőreim voltak.

Az előtér, ahova nyílt a gyengélkedő ajtaja, nem volt túl nagy, de annál gazdagabb díszítése ámulatba ejtett, a bejárati ajtóval szemben volt egy hasonlóan nagy méretű ajtó, ami valószínűleg a nagytermet, vagy valami hasonlót rejthetett. Annak két oldalán széles lépcsők néztek egymással farkasszemet. Festmények sorozata takarta el a kissé kopott és régies tapétát, és a helyenkénk előbukkanó köveket a tapéta lyukjai alatt. Különböző nőket és férfiak portréján kívül nem láttam egyebet. Ahogy emeltem a tekintetemet a plafon felé, annál komorabb, megviseltebb arcú emberek festményei sorakoztak. A plafon pedig egy háború mozzanatát ábrázolta, igen pontosan, mintha egy fénykép lenne. A halottak egymás hegyén hátán hevertek, és minden egyes sebük élesen kirajzolódott, minden egyes vércseppjével együtt. A festmény oldalán körbe, akár egy keret, növények sokasága takarta a további holtakat, mintha egy bokor takarásából készítettek volna egy lesifotót. Különböző állatok bújtak meg itt-ott és mindegyik szeméből sütött a félelem. A festmény középpontjában pedig egy véres ruhájú angyal lebegett. Szintén véres kardját a magasba emelte, a győzelme jeléül. Tekintete azonban nem elégedettséget és felsőbbrendűséget sugárzott, hanem a gyötrelem, az önutálat és a sajnálat furcsa egyvelege.

Elszakítottam tekintetem a mennyezetről, és megindultam ahhoz az ajtóhoz, amelyik nagy valószínűséggel a nagytermet rejti. Nekitámaszkodtam a hatalmas faragott ajtónak, hogy szusszanjak egyet. Meglepő, hogy nem borultam be a terembe, egy kis erőgyűjtés után is alig sikerült résnyire nyitnom. A bejárati ajtó is el kezdett nyílni, és felhangzott egy csapatnyi gyerek zajongása. Nekik miért nyílik ki az a szerencsétlen ajtó?! Gyakran érzem úgy, hogy valami rossz film kellős közepébe csöppentem, mert az sosem jön össze aminek össze kéne, és mindig az olyan helyzetekben jelenik meg valaki vagy valakik akik nem éppen kívánatosak abban a pillanatban.
Nem fordultam meg, mégis mintha szemben álltam volna velük, minden rezdülésüket érzékeltem. Megtorpantak, mintha falba ütköztek volna, és olyan hirtelen lett síri csönd, hogy az ember azt hinné megsüketült. Képzelem mit gondolhatnak most. Egy igen szerencsétlen lány(méghozzá egy szál hálóingbe) próbálja betuszkolni magát a 10 centis résen.
Ezt a drámai pillanatot sikerült az ajtónak választania, hogy engedjen még pont annyi helyet, hogy elférjek. Úgy csaptam be az immáron könnyen mozgó ajtót, akár a huzat.

______________

Na sziasztok!😋😋
Nagyon sajnálom, hogy eddig nem igazán mutattam életjelet, de egyszerűen nem tudtam az írás gondolatának a közelébe jutni se...😞 Az ember azt hinné, hogy egy téliszünet alatt bőven meg lehet írni 2-3 fejezetet is, ami azért vicces, mert mindenki hozzánk jött bulizni, szóval tele voltunk programmokkal... Sad story😂😪Ezerszer sem elég bocsánatot kérnem tőletek, hogy hónapokra eltűntem, úgyhogy ma fogtam magam, leültem és megírtam a visszatérő fejezetemet, de azért remélem tetszett és nem lett túlságosan összecsapott🤗😉👌❤️ Ha tetszett nyomj egy ⭐️-ot, és kommentben is várom a visszajelzéseket😘😘 És arra is kíváncsi vagyok, ti mit gondoltok, mit rejt az ajtó😋👌